Elfelejtett lények boltja
Kamarás István:
Karácsonyi maradék
Nagyon furcsa társaság járult elém: három zsákos ember, egy kacsa, egy csizmás kandúr, egy böhöm nagy pézsmatulok meg egy kisharang. Azzal jöttek, hogy ők még egyszer sem szerepeltek egyik karácsonyi mesémben sem, pedig az én meséimben a szokásos angyalokon, pásztorokon és királyokon kívül azokban már pingvinek, apáca, sőt még kacsacsőrű emlős, pelikán, tapír, vakegér, hárompúpú teve, lantmadár, buszsofőr, agysebész és emelődarú is szerepelt. Csak ők nem: a három zsákos ember, a kacsa, a csizmás kandúr, a böhöm nagy pézsmatulok és a kisharang. Be kellett látnom, igazuk van, őket, bizony, eddig még nem szerepltettem. Elneveztem őket karácsonyi maradéknak. Most már csak volt kérdés, mit is kezdjek ővelük egy karácsonyi mesében. A kisharang még csak-csak, de mit keresne egy karácsonyi mesében egy huncut csizmás kandúr, egy közönséges kacsa és háromkirályok helyett három zsákos ember, no és persze egy böhöm nagy pézsmatulok. Meg is kérdeztem tőlük, amire a böhöm nagy pézsmatulok így felelt:
− Én majd melegítem leheletemmel a Kisjézust!
Na erre a három zsákos ember hahotázni kezdett:
− Na hiszen, éppen egy böhöm nagy pézsmatulok!
− Bizony, éppen én, nekem ugyanis pézsmaillatú a leheletem - felelte eléggé szerényen a pézsmatulok.
− Hiszi a piszi! − sziszegte a csizmás kandúr.
Igazat szólva én sem néztem ki, vagyis szagoltam ki belőle. Azt már sokkal inkább el tudtam képzelni róla, hogy fogja magát és elvontatja a betlehemi istállót szentcsaládostul, háromkirályostul valahová, melegebb éghajlatra, ahol már nincs szükség arra, hogy - ahogyan ezt karácsonykor énekeljük - „rá meleget a marha lehel”-jen. És láss csodát, a böhöm nagy pézsmatulok teljes gőzzel rálehelt a csizmás kandúrra, aki percekig alig kapott levegőt, de a többiek is kóvályogtak-szédelegtek tőle, beleértve magamat is, akinek még a torka is kapart tőle.
− Elismerem, ez az illat nemesebb a mirrhánál is, de akkor mit visz ajándékul a harmadik király? − kérdezte a kacsa, majd el is magyarázta: − Márpedig, mint tudjuk: mirrhát.
− Először is ebben a csapatban nincsenek háromkirályok − kezdte a csizmás kandúr, de a három zsákos ember félbeszakította:
− Mi lennénk azok.
− És mi a nevetek, ha szabad kérdeznem? − vallatta őket a csizmás kandúr.
− Mindenki tudja, hogy a nevük Gáspár, Menyhért, Boldizsár − magyarázta a kacsa.
− Hát nem egészen − mondta a három zsákos ember −, ugyanis a mi nevünk Sándor, József, Benedek.
− Akkor ti bizony ti nem lehettek háromkirályok − szögezte le a csizmás kandúr.
Közbe kellett avatkoznom, és elmagyaráznom, hogy ettől, akár még lehetnének is, hiszen a Bibliában is csak annyi szerepel róluk, hogy „bölcsek jövének napkeletről”. Attól függ, hogy mi van a zsákjukban, magyaráztam. Amennyiben arany, tömjén és mirrha, akárhogyan is nevezik őket, az én maradék-mesémben nyugodtan lehetnek háromkirályok.
− Sándor, József, Benedek, zsákban hoznak meleget − szavalta a kacsa.
A három zsákos ember megtapsolta.
− Csak nem? − kérdeztem tőlük.
− De bizony! − felelték. − Meleget! És reméljük, eleget.
− Karácsonykor? − problémázott a csizmás kandúr.
− Karácsonykor hát − bólogattak a zsákos emberek −, hiszen a Kisjézus karácsonykor születik, és karácsonykor énekeljük, hogy „Rossz a Jézus kis csizmája, sír a ködmöne. Ázik, fázik, megveszi az Isten hidege. Hogyha volna kiscsizmám, Jézuskának odadnám”.
Ekkor mindenki a csizmás kandúrra tekintett, beleértve magamat is, pontosabban a csizmájára.
− Mit akaratok? - kérdezte a csizmás kandúr idegesen
Majd csendesebbre fogta, és azt kérdezte:
- Szerintetek mit akarjak?
− Hát nem ezért jöttél? − kérdezte a böhöm nagy pézsmatulok ártatlan képpel.
− Nem egészen − sóhajtotta a csizmás kandúr, majd kibökte −, csordapásztornak jöttem, ugyanis azok is csizmát hordanak.
− Márpedig a csordapásztorok júhsajtot hoznak − bizonygatta a kacsa, és a háromkirályok rábólintottak.
Megint közbe kellett szólnom: bizony, akadhat olyan jószívű csordapásztor, aki a csizmáját ajándékozza oda a Kisjézusnak. Persze, tudom jól, hogy csizma nélkül a csizmás kandúr csak egy közönséges kandúr, akit akár egyetlen „sicc”-el el lehet kergetni, csizmában viszont a kandúr rettenthetetlen. A csizmás kandúr egy nagyot sóhajtott, majdnem akkorát, amekkorát a böhöm nagy pézsmatulok lehelt az előbb, és azt kérdezte:
- Ha csordapásztor lehetnék a karácsonyi maradék mesében, akkor bizony odaadnám a Kisjézusnak a csizmám.
Bólintottam, hogy rendben. A többiek is bólogattak, csak a kacsa vágott töprengő képet.
- Jó meggondoltad? - kérdezte a csizmás kandúrt - Ha odaajándékozod a csizmát, nem lehetsz többé csizmás kandúr.
A csizmás kandúr már egy sokkal kisebbet sóhajtott, mint az előbb, és azt mondta:
- Hár akkor ezentúl jó szívű kandúr leszek.
Őt is megtapsolták. Már csak a kacsa volt hátra. Meg is kérdeztem tőle, hogy ő miként szeretne a Kisjézus elé, ugyanis már van három királyunk, egy csordapásztorunk, egy meleget lehelő jókora nagy marhánk, de például angyalunk nincsen.
− Hát éppen az lehetnék én − rebegte a kacsa füle tövéig elpirulva, s meglebbentette szárnyait.
− Szóval te fogsz majd odafentről zengeni? − firtatta a csizmás kandúr.
− Idelentről és hápogni − helyesbített a kacsa, és bele is kezdett: − Háp, háp, háp! Háp, háp…
Itt azonban elakadt. Kisegítettem:
− Háp, háp!
És a kacsa most már szépen végig hápogta:
- Háp, háp, háp! Háp, háp, háp háp!
A három zsákos ember pedig ráfelelte, hogy:
- Ámen!
− No én ebből aztán egy kukkot sem értek! − közölte a csizmás kandúr.
Arra kértem a kacsát, hogy zengje el bátran még egyszer.
− Háp, háp háp! Háp, háp, háp, háp, háp! - zengte a kacsa.
- Ámen! - zengte a három zsákos ember.
− Én már értem − ragyogott föl a pézsmatulok.
Mivel a csizmás kandúr még mindig értetlenkedett, a pézsmatulok kérésemre lefordította:
− „Háp, háp, háp!”, vagyis „Dicsőség a magasságban Istennek”. Aztán „Háp, háp, háp, háp, háp!”, vagyis „Békesség a földön a jó akaratú embereknek!”
A csizmás kandúr a fejét vakargatta, majd azt mondogatta:
− Hát persze, persze…, tudhattam volna…,
Majd gyorsan valami másra terelte a szót:
− De hogyan fog beférni böhöm nagy pézsmatulok barátunk abba a kicsinyke istállóba?
− Attól tartok, sehogyan sem − búsult el a pézsmatulok.
− Ugyan már, ne légy ilyen kishitű! − korholta a kacsa, de aztán bevallotta, hogy, bizony, ő sem látja útját-módját a bejutásnak.
− Mírrha, marha, mirrha, marha… − motyogta a pézsmatulok, de sehogyan sem jutott ötről hatra.
− Megvan! – kiáltotta a csizmás kandúr, aki híres volt nagy eszéről. − Elég ha a csak a fejed dugod be.
− Elég! − zártam le a tanácskozást, ugyanis most már minden együtt volt.
Már csak a kisharangra volt szükség, hogy indulásra kongasson. Meg is kértem szépen, tegye meg, hadd mehessen a karácsonyi maradék mese a maga útján.
− Bimm − mondta nagyon halkan a kisharang.
Noszogattam, hogy folytassa bátran, de ő megint csak azt mondta, hogy:
− Bimm.
Tovább noszogattam. Hosszú tétovázás után kinyögte, hogy:
− Bamm…
− Hát ez így nem fog menni − idegeskedtek a háromkirályok.
− Így nem tudunk elindulni − dohogott a csizmás kandúr.
- Pedig már jócskán késésben vagyunk - tettem hozzá
− Légy szíves! −kérlelte a a kacsa.
− Bamm-bimm? − kérdezte a kisharang.
Mindenki a fejét rázta.
- Bamm-bimm-bumm? - próbálkozott.
- Egyre rosszabb - sóhajtott a csizmás kandur.
− Bimm-bamm? − próbálkozott a kisharang cérnavékony hangon, reménykedve.
− Ez az! Na végre! Éljen! Csak így tovább! − kiáltoztunk lelkesen.
− Bimm-bamm! − kondulta a kisharang, aztán nekibátorodott: − Bimm-bamm! Bimm-bamm! Bimm-bamm!
Most már minden rendben volt. A karácsonyi maradék elindulhatott Betlehembe. Új karácsonyi mesém már sínen volt. Nekem már csak integetnem kellett utánuk.