Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Reflexiók Kétfülűek c. regényemre

2014.08.23

 


Vári György (Népszabadság 2016.02.09.)
Kerepesi-féle szocbrigád
Kádár alatt jobb volt, mert mégiscsak valahogy inkább összetartoztak az emberek, nem csak a pénz után rohant mindenki, törődtünk is egymással, és legalább mindenkinek volt megélhetése, nem aludtak ennyien az utcán, nem volt ekkora a kiszolgáltatottság, és akkor voltak fiatalok is, akik ma már idősek, köztük azok, akik 1944 és 1956 után érkeztek a viszonylagos biztonságba: nem lőnek, és van mit enni.
Ismerjük és talán értjük is ezeket a mondatokat és azokat is, akiktől származnak. Róluk van most szó. A 70-es években a valóságra alapozó regényfikció szerint egy gyár könyvtárrészlegén szabálytalan szocialista brigád alakul egy marginalitásban élő ellenzéki, egy kirúgott szeminarista, fel nem szentelt kispap vezetésével. A melós és irodai dolgozó „kisemberek" ülik körbe, jobbára pálya- és életkezdők, akiknek álmai túlmutatnának az évtized sivár perspektíváin: filmekről, könyvekről, bonyolult erkölcsi dilemmákról beszélgetnek, szóba kerül az Isten és a kommunizmus, és megmutatkozik a létező szocializmus alig titkolt elidegenedettsége, magányukban és átmenetinek tűnő egymásra találásukban.
Először a kör megy szét, hogy megkezdődhessenek az egyéni életpályák, aztán meg lassan és nyúlósan a rendszer folyik széjjel, kényszerpályák és döccenők, elégedetlenségek és illúziótlanságok nyomulnak a helyébe. A könyv lapjain megszólaló, kettészakadt életű generáció összegző visszatekintése ez, azoké, akik mostanra értek az öregkor révébe. Róluk szól Kamarás István író, szociológus játékos és mélabús, fikciót és dokumentumot keverő tényregénye, a felszabadulás-félszabadulás-megszállás környékén születettek generációjáról, akik közé többé-kevésbé maga Kamarás is tartozik.
Megjelennek a Kádár-kor részben hazug ígéretei, a mobilitás, a felfelé és előbbre jutás esélyeinek felemás megléte és lezárulása, a rendszerváltás világos csődje is, továbbá a történelmen túli remény Bulgakovnál és Tarkovszkijnál: hogy ez, egyedül ez mégiscsak megmarad minden újabb találkozáskor. Isten legalábbis elméletileg fennálló lehetősége. És szól a könyv a halál előtti, utolsó nagy vigaszról, arról, hogy akiknek közös a múltjuk, mindig otthonra lelhetnek egymás társaságában, bármilyen rémes is az a közös múlt: hogy mi '28-asok, mi '47-esek félszavakból is értjük egymást.
A könyv alaphangja Kamarás szeretnivaló gyerekkönyveiből, meséiből is ismerős, megbocsátó humor, szkeptikus bölcsesség tónusa. Amit olvasunk, az egy miniközösség képzelt szociográfiája, sűrű leírása és tanmese is egyúttal: tanulsága és megoldása nincs, de vigasz azért van benne. A Kétfülűek, ahogy a nevük is mutatja, olyanok, mint mi, egy kis Magyarország

Tibori Timea
Tényregény – élménytár
Izgalommal bontottam föl Kamarás István OJD küldeményét. Legújabb könyvét, a Kétfülűeket ajánlotta figyelmembe kedves dedikálással. Már a tartalomból kitűnt, sajátos kutatás beszámolóról van szó Vagy valami másról? A kíváncsiság és a szakmai érdeklődés hajtott, hogy bezárkózzam és olvasni kezdjem az új művét. Felkavaró, megrázó, mélyen emberi és csoport-történt bontakozott ki, melyben a Szerző/Kutató személyes története is feltárul. Szakszerű és szemérmes irodalom, egy nyomon követő vizsgálat eredményeinek összefoglalása. Bár a könyv alcímében a tényregény szerepel, tartalmában sokkal többről van szó. Csak próbálkozom a műfaj pontos meghatározásával, de helyesebb talán, ha az olvasmány élményemről szólok. Inkább jegyzet, olvasónapló következik, mintsem recenzió.
Kamarás István OJD sokoldalú szociológus-szociográfus. Van, aki az olvasás kutatásban, a recepciós vizsgálatokban, van, aki a vallási kisközösségek vizsgálatában, van, aki az értékkutatásban elért eredményeit tartja fontosnak. Ebben a kötetben mindez összekapcsolódik, szervül. Nem fikciós történetről, hanem a valóság egy szeletéről beszél Kamarás István, illetve mesélteti egy régi olvasó – művelődő közösség tagjait. Emlékeztet ez a dramaturgiai megoldás több jelentős társadalompolitikai műre, és épp az a közös bennük, hogy az alapélmény a valóságban gyökerezik. A Kerepesi kör tagjainak sorsát 1972-2012. között figyeli, animálja az Író, az együtt töltött időkről több művében is (pl. a Hetedikek-ben) beszámol. A Kétfülűek regényében búcsúzik a körtől, ezért (is) egybeforr a tényekről szóló első és az elképzelt beszélgetéseket tartalmazó második részt.
A cél azonban nem a személyes történelem pontos leírása, hanem egy közösség aktív életének, fejlődésének és átalakulásának bemutatása a kapcsolatokon, az értékeken vagy értékvesztésen keresztül. Lehet más szemüvegen át is nézni a narratívákat: egy korszak lezárult, tanulságait – bár tovább őrzi az emlékezet – meg lehet fogalmazni, de az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Felbomlott egy hajdan fontos és mértékadó közösség: részben természetes módon, részben mesterségesen. Van, aki szembe tud nézni ezzel a veszteséggel, van, aki nem, vagy csak részlegesen. József Attila sorai sejlenek föl: „…kit anya szült, az mind csalódik végül…”
Mégsem a csalódottság, a keserűség az alaphangja, hangulata a Kétfülűeknek. Már a cím is jelzi, érdemes a belső hangokra figyelni, a beszélőkére és a befogadókéra,mely hol harmóniába, hol disszonanciába torkoll.
Az egyéni sorsok példái annak, miként tudunk adni és elfogadni, sorsközösséget vállalni, vagy elzárkózni, új utat keresni, kilépve a közösség óvó-védő, egyben kritikus keretei közül. Érték- és mértékváltás tanúi lehetünk az interjúk olvasásakor, s ha figyelmünk elkalandozik, az arra utal, önvizsgálatot tartunk. Hová jutottunk? Hogyan és miket tettünk önző vagy önzetlen módon? A mérleg serpenyőiben mennyi a nyereségünk és a veszteségünk? Szembe tudunk-e nézni a múltunkkal, a társainkkal, akikkel hosszabb-rövidebb ideig egy úton jártunk? Rádöbbenünk,a Kétfülűek tartalma személyes leltárunk elkészítésére késztet.
A kötet cselekménye párhuzamosan, több szálon fut. Megismertet bennünket egy olyan 70-es évekbeli munkás csoporttal, akiknek közös olvasás, film és színházi élményük kapcsán lehetőségük nyílott arra, hogy személyes és aktuális társadalmi kérdéseiket megfogalmazzák, kifejtsék véleményüket, vitatkozzanak, eközben egyre közelebb kerüljenek egymáshoz. Megtanulják az elfogadás és az elfogadtatás fontosságát. Ebben a folyamatban két partnerre lelnek: a beszélgetőtárs - szociológus-kutatóra, és a helyi könyvtárosra. A követő vizsgálatból megismerjük azt a társadalmi valóságot, amelyben csoporttá, majd közösséggé szerveződtek a kőbányai Vegyigép gyár tagjai. Megismerhetjük művelődésük, szórakozásuk egy-egy stációját, a kulturális eseményeket összekapcsoló beszélgetések, viták lényegét. Ezekből az elemekből kirajzolódik a csoport korábbi és jelenlegi képe, dinamikája, a mértékadó személyek szerepe, hatása.
Ízelítőül néhány remekmű, szerző, vendég felsorolása következik, akik a szocialista brigádmozgalom „fénykorában” részt vettek Kamarás István Kerepesi körének beszélgetésein, ahol kulturális, művészet, etikai, hitbéli kérdésekről éppúgy szó esett, mint az aktuálpolitikai, a magánéleti problémákról.
Miket olvastak, néztek, hallgattak? Örkény egyperceseket (Trilla, Wolfné, Meddig él egy fa?), társadalomismeretet: Héthy Lajos – Makó Csaba: Munkásmagatartások.
Az egyik Költészet Napján József Attila: A hetedik című versének megismerése, feldolgozása, majd Mérei Ferenc: Közösségek hálózatának értelmezése, beszélgetés népszokásokról, hitről, barátságról, szerelemről, örömről és bánatról. Közös kiállítás látogatás, Kondor Béla reprodukcióinak megtekintése, filmek (Fellini: Amarcord, Fábri: Az ötödik pecsét, Rózsa: Pókfoci stb.) és elemzésük volt a társaság programjában.
Volt tanmese: Lucia és Rodrigó, amellyel újra és újra foglalkoztak. Volt játék, találkozás érdekes és híres emberekkel, mint Márkus István szociográfus, Asperján György, Vámos Miklós, Takács László írók, újságírók, népi iparművészek: Csomor Lajos és Kocsi Márta. Közben szólt a zene, Kodály, Bach, Beatles, népdal, magyar nóta, mindig az alkalomnak megfelelően.
A csoport kérésére olyan témákat dolgoztak föl, amik általános műveltségi kérdéseket érintettek, pl. mi a kultúra, a művészet, mit kapott a világ a görög kultúrától, tudománytól, művészettől, meddig terjednek a világ határai. Rendszeresen szó esett állami és egyházi ünnepek tartalmáról, jelentőségéről az emberek életében.
Eközben a Kutató/Animátor játékra (pl. Bárka játék) csábította a kör tagjait, és néhány személyiség-, olvasás-, művészetszociológiai teszt kitöltésére, melynek eredményeit megbeszélték, értelmezték.
Az olvasókör (Kerepesi Kör) működése nem volt visszhangtalan: a Vegyigép Magazinban, többször dícsérőleg említették a működésüket, különösen, ha annak híre eljutott a gyárkapun kívülre. Ilyen alkalom volt a „Vetélkedő a Munkásszállodában”, amiről 1977-ben részletesen beszámolt az üzemi újságíró.
A cselekmény, a csoporttagok élete változásának vonala mellett megismerjük a Moderátor/Interjuer motívumait, személyisége alakulását, a közösségért érzett felelősségét. Finoman vezeti, bonyolítja a szálakat az Író, aki mesterien eltávolítja Olvasóját attól az érzéstől, hogy mindez akár vele is megtörténhet. Ez a szövevényesség, a múlt és a jelen képei, a külső és a belső átalakulások, egyéni problémamegoldások folyamatosan arra ösztönzik a befogadót, hogy értelmezze a világot, reflektáljon azokra a benyomásokra, hatásokra, eseményekre, amelyek értelmileg és érzelmileg körülveszik.
Felvetődik a kérdés: hová, mivé lettek a közösségek, a közösségeink? Őrizzük-e még azokat az értékeket, eszményeket (barátság, szabadság, esélyegyenlőség, igazmondás, segítőkészség stb.), amikért korábban harcoltunk, érveltünk a fontosságukért? Milyen arcunk tekint vissza a tükörből?
Kamarás István OJD feloldja a szorongásainkat végül, nem ostoroz, nem kérkedik, nem hivalkodik saját következtetéseivel – megbízik a tisztességünkben és a felelősségérzetünkben, felnőttnek tekint bennünket. Csak felmutatja: az erő a közösségben, az alkotó emberben rejlik.

 Korda Eszter OJD: A Kétfülűek pártja és Bulgakov olvasóinak találkozása a boncasztalon
Kamarás István OJD: Kétfülűek (tényregény), Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2014. 182 oldal, 1900 forint
Kamarás Istvánnak idén, 2014-ben két regénye jelent meg. Az egyikben egy hetvenes években vezetett olvasókörének alkotja meg fiktív továbbélését, másikban pedig egyik első olvasásszociológiai kutatását dolgozza fel fiktív módon. Tudományos és (alkalmazott?) irodalmi munkássága párhuzamos, és szervesen összefonódó szövegekből áll. Érdekes, hogy ugyanazok a művek vizsgálatán alapszik több tudományos szövege, ilyen az Iskola a határon, A Mester és Margarita, Trilla. Miért kell átírni az egyiket regénnyé? Hogy lehet a szociológiai felfedezéseket irodalmi élménnyé konvertálni dokumentum-, avagy tényregényekben? Az ismétlés kényszeréről az olvasás kapcsán fogalmazza meg egyik alaptézisét a szerző Az irodalmi mű befogadása című munkájában (Pannon Egyetem, Gondolat, 2007): „Az értelmezés – mely már az első bekezdés olvasásakor megkezdődik – folyamatosan befolyásolja az észlelést, az élmény alakulását, miként ezt A Mester és Margarita első fejezete befogadásának vizsgálatakor tapasztalhattam (1996, 137–159. o.). A műalkotásnak – ahogyan Iser nevezi – az olvasást irányító üres helyeit az olvasó nem csupán érzéseivel és felidézett élményeivel tölti fel, hanem értelmezéskísérleteivel, melyek aztán sorról sorra, fejezetről fejezetre alakulnak. Frye szerint (1998) az olvasó figyelme egyszerre kétirányú: 1) centrifugális: kilépünk az olvasottakból: a szavaktól a jelentett tárgyakhoz, illetve az emlékezetünkhöz, 2) centripetális: megpróbáljuk szavakból kibontakoztatni az általuk alkotott nagyobb verbális alakzat értelmét. Úgy tűnik, első olvasáskor inkább a centrifugális, újraolvasáshoz meg inkább a centripetális figyelem játszik szerepet, de ez jelentősen módosulhat attól függően, hogy ki az olvasó, hogy mit, milyen indítékkal és milyen körülmények között olvas.” (215.) Úgy látszik a megírásnak is ilyen ismétlő, centripetális természete van, mint az olvasásnak.
Kamarás István legújabb regénye a megszokott olvasásszociológiai metaregényből váratlan útirajzzá válik. A Kétfülűek című szöveg olvasáskutató elbeszélő/szereplője főhőssé válik, amikor véget ér gazdagon dokumentált olvasóköre a Vegyigép nevű vállalatnál, és utána valahogy nem találja meg a helyét. Addig külső a nézőpont, és a dialogikus forma (a szerző középiskolai embertan tankönyvéhez hasonlóan) a különböző ízléseket és értelmezési stratégiákat szemlélteti. Aztán a kutató nézőpontja érvényesül, mintha az ő nosztalgiája a Kerepesi kör után mutatná meg annak igazi értékét. A főhős valahogy nem éli az életét (kicsit Comulusra emlékeztetően a Jézus-projektumból), nincs saját története, hanem több körben a tizenkét vizsgálati alany életútját igyekszik követni. A dokumentumregény kulcsregény jellege ezen a ponton oldódik, bár sok mindenki felismerhető, például Kormányos Ágnes és Gábor Kapitány Ágnes és Gábor nevével való szójáték, és kedves portréjukat adja. De az olvasáskutató szociológus sajátos története az örök papnövendék volttal, és Tarkovszkij Nosztaliga című filmjének motívumához hasonló zarándoklása az Országos Kéktúra útvonalán egészen haláláig nagyon megható, és az értelmiségi léttel kapcsolatos sorskérdéseket feszegeti. Feltűnt, hogy a tizenkét ember a nevezetes olvasókör utáni években nem tartják a kapcsolatot egymással, csak Kerepesi halála után fognak össze, és lesznek egy közösséggé, amikor Kerepesi nyomában végigjárják a Kéktúrát, szintén öregen, és ketten meg is halnak közülük. A halállal, a temetés saját liturgiájának kialakításával kapcsolatban nagyon szép és megható a szöveg: hiteles. Talán túlzás, de mégis Jézus és apostolai kapcsolatára hajaz a történet. A Kamarás-regényekben megszokott szövegek merülnek fel itt is, mely által olvasásszociológiai munkásságának metaregényét adja. Azonban Nagy László verse, a Ki viszi át a szerelmet a túlsópartra, és a Nosztalgia medencén átviendő gyertyalángjának motívuma szépirodalmi érvénnyel kapcsolódik össze Dr. Barbácsi, Kerepesi utolsó barátja, és saját halálba kísérőjeként a Kerepesi-kör dicséretében: „Egyébként, hölgyeim és uraim, tisztelt kétfülűek, a legeslegnagyobb elismerésem.
- Hogy túléltük? – kérdezte Sebestyén.
- Hogy megcsináltátok, hogy átvittétek a lángot a túlsó partra”
A regény másik érdekes tematikus vonulata az az elején szereplő példázat és felfejtése: a Rodrigo és Lucia szerelmi történetéről szóló tanmese. Feltűnően hasonlít poétikailag az amúgy is tárgyalt Sánta Ferenc-regény, illetve film tanmeséjéhez, miszerint a szereplő azáltal mutatkozik meg és be, hogy milyen viszonyulást fogalmaz meg a tanmeséhez. Az a regény tetőpontja, amikor a Kéktúrázás folyamán újra előveszik, és reflektálnak rá, és hogy ez Az ötödik pecsét elemzése után merül fel bennük saját igényként, és maguktól, Kerepesi nélkül játszanak szereplőnként bírósági tárgyalást. Ekkor a párbeszéd már nem olvasásszociológiai csoportos interjú, hanem valódi, egzisztenciális kommunikáció az irodalmi mű értelmezése kapcsán, és a dokumentmuregény is itt minősül át regénnyé. A későmodern dialogicitás egyébként az avantgárd valóságesztétikával ötvöződve adja ki a posztmodern stílust, melyben az akutálpolitikai célzatosság (kéne egy olyan párt, amire szavazni lehet, és hát tényleg többség a kétfülűek pártja), groteszk társadalomkritika örkényi stílusban, és a közösségteremtés, közösségre való alkalmassá válás, és a saját halál feladata érvényesen, hitelesen összefonódik.
Az olvasásszociológiai féldialógus (ugyanazokra a kérdésekre válaszol mindenki, és egyik kérdés után jön a következő előre meghatározott kérdés, tehát nem lehet továbbfejteni egy választ újabb kérdéssel, illetve hogy mindig a kutató kérdez, és az alany válaszol, tehát nem cserélődnek a feladó és a vevő kommunikációs szerepei) formájának tétje, hogy nem történik semmi, ami egy regénynek alapvető funkciója: miszerint legyen története. Ezért nagyon fontos a fordulat, hogy Kerepesi nem tud leválni elemzett alanyairól, tehát számára is egzisztenciális jelentőségűnek bizonyul a három és fél alatt velük végzett munkája. Másrészt pedig az a pillanat, amikor a tagok egyikükre támadnak, hogy ne utánozza Kerepesit, ne próbálja átvenni az ő kérdező, irányító szerepét, amikor Kerepesi halála után riadtan összeverődnek. Ez azért fontos, mert az ő munkásságának eredménye, értelme, továbbélése a kérdés. És erre végül is szép és biztató választ ad a Kéktúra megtétele Kerepesi naplójának nyomában, a különböző sorsok kialakulása, formát nyerése, és összekapcsolódása. Csak az sajnálatos, hogy ezt már Kerepesi nem élhette meg, de életének mindenképp értelmet és beteljesülést ad, ahogyan az öregséggel, halállal, betegségekkel és politikai rendszerváltozgatásokkal szembesülve egyre inkább önmagukká, autonóm személyiségekké válnak a Kerepesi-kör tagjai. Az, hogy a legfőbb történés a halál, a beszélgetésmódszertani tanregényt az értelmiségi lét, az értelmiségivé válás lehetőségei, és az értelmiség kontra társadalom problémáival foglalkozó regénnyé teszi. Illetve a művészi kommunikácó metaregényévé: e szempontból László halála a csúcspont, aki épp Örkény Trilla című novellájának adekvát értelmezésével lép át a „túlsó partra”, amikor azt mondja a „Mindnyájan a semmiből jövünk, s visszamegyünk a nagy büdös semmibe” csattanó értelmezéseként, hogy „Ebben az írásban tanúi lehetünk a megvilágosodás pillanatának. Valaki végre leszáll a futószalagról, kilép a rutinból, a szürkeségből, és átlényegül. És halálos nyugalommal elkezd élni.” Majd Örkényhez illő groteszkséggel a gyógyvízbe ugorva áll meg a szíve. Tulajdonképpen saját életében/halálában valóra váltja az irodalmi tapasztalatot.
Végül a cím elemzése kapcsán a szöveg tehertételeként fikció-valóság kérdésére térünk ki, mely az olvasás idegenkedését, motiválatlanságát okozhatja. A Kétfülűek pártjának mindenki tagja lehet, az egy és háromfülűeket is bizton maguk közé fogadnák, magyarán bárki, az átlagember, az akárki, avagy a befogadók közösségének, valódi értelmezői közösség iránti vágyának megfogalmazásról van szó, bár lehetséges, hogy a további tények nem ismeretében túl elvont ez az értelmezés. Hiszen a tények közül mégiscsak ki kell válogatni, és el kell rendezni őket: ami máris a forma, a szerkesztés, az alkotás mikéntjévé válik. A nyolcvanas évek neoavantgárdjának hullámán induló Kamarás-regények mára szerintem a posztmodern „mindent lehet és az ellenkezőjét is” remélhetőleg megtalálja közönségét. E sorok írója mindenesetre épp egy Kamarás-regény kapcsán változtatott előítéletén: Comulus hatására ad pénzt kéregetőnek, de csak annak a hajléktalannak, akivel személyes köszönőviszonyt ápol. Ez pedig mégiscsak a művészi tapasztalat hatása az életre, még akkor is, ha az irodalmi élet nem óhajt tudomást venni e szövegek létezéséről tudomány és irodalom határterületén kelt előítélet miatt. Ez a motívum egyébként a másik idei Kamarás-regényben is felbukkan, melyről egy kicsit az olvasásszociologóiai háttér kapcsán lesz szó az alábbiakban.


Mindig a kék úton
Veol. Hu. Napló online: 2014. szeptember 24., 19:40 szerző: Munkatársunktól
hozzászólás
Mindig nagy öröm, ha Kamarás István tanár úrtól hoz csomagot a posta. Ezt a csomagot muszáj azonnal kibontani: könyv rejlik benne. Van, hogy több is.
Kamarás István vallásszociológus, olvasáskutató, szépíró – és még mennyi minden. Például az Ordo Joculatorum Dei (az isten bohócai rendje) alapítója. Úgyhogy a neve mellé mindig odakanyarítja a titkos és kedves jelet: OJD. Az aláírása mellől pedig nem maradhat el a bűvös szemüveg (egyik szára a K-ból indul ki, a másik az I-ből). A szemüveg a személyisége része, valahogy úgy tartozik hozzá az a két kerek üveglencse, mint Csehovhoz.
A szemüveg mögül még csillogóbb, még kedvesebb – még okosabb és megértőbb – a mosolya. Szépíróként írt már mesét, regényt, legújabb kötete a tényregény műfaji megjelölést kapta, a címe pedig: Kétfülűek (a Pannónia Könyvek sorozatban). Anélkül, hogy bármit is tudnánk róla, a Kétfülűek talán azt jelzi: a szerző megint valami olyasmit mutat föl, ami természetes kellene, hogy legyen. De nem az. A tényregény szálai a múltba vezetnek: Kamarás István 40 éve csatlakozott ahhoz a gyári munkásokból álló baráti társasághoz, amelynek – a tagjainak – valóságos történetét 2012-ig dolgozta föl. Aztán pedig a fikció világába vitte őket: elképzeli, amint a 65-70 éves emberek animátoruk – vagyis Kamarás István – emlékére végigjárják az országos kék jelzés útvonalát, közben pedig megbeszélik az élet nagy kérdéseit. Föltétlenül induljunk el velük: mindig a kék úton!
Kamarás István másik új kötete (a Pont Kiadótól) olvasmányregény, Utánam, olvasó! címmel. Középpontjában a tanár úr egyik „örök mániája", a Mester és Margarita című Bulgakov-regény, pontosabban a regény hét olvasata. Még pontosabban: maga az olvasó.
Munkatársunktól

*
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.