Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Ferencpápista paradigmaváltás

2018.11.18

Kamarás István OJD:

Ferencpápista paradigmaváltás

 

elhangzott a a Szabadság és Reform Intézet Alapítvány BONYOLULT VISZONYOK  Vallás és hatalom, egyház és állam   c. konferenciáján

  2018. november 16.


            Tomka Miklós szerint a „keresztény társadalom” átmeneti történelmi képződmény volt, mely immár nem lehet a jelen mércéje. Az „orbis christianus” és a „sacrum imperium” bármennyire is nagy horderejű utópiák voltak, mégis oda vezettek, hogy a vallás és az egyház a politikai és a társadalmi rend függvényévé vált. A „keresztény társadalom” ideológiája szerint Isten országa a politika, az állam- és társadalomszervezés eszközeivel valósítható meg. Az ilyen egyházak hagyományos - vagyis centralizált, klerikális, lakóhely-orientált, rítus- és tanításorientált, férfijogú, az ipari-városi társadalom mindennapjaitól elvtávolodott - rendszere egyre inkább idegen test lesz a mai plurális világ mechanikájában, ugyanakkor saját célkitűzései megvalósítása szempontjából is diszfunkcionális.

            Minderről a mai keresztény világban eléggé különböző mértékben vesznek tudomást. A mi közép-kelet-európai vallási világunkban a kilencvenes években még igen sokan az újra megerősödő „keresztény társadalomról” álmodtak, de még a 21. század elején sem kevesen, napjainkban pedig hazánkban egyre többen hergelik bele magukat köztük eminensen pártpolitikusok és egyházi vezetők.

            A vallás két komplementer halmazállapota az intézmény és a mozgalom, az egyháznak pedig az intézményes és a mozgalmi egyház. G. Theissen a Jézus-jelenség szociológiai elemzésében kimutatja, hogy Jézus életében a farizeusok és szadduceusok intézményes vallásával szemben féltucatnyi mozgalom kínált alternatívát, ezek egyike volt az Isten Országát hirdető nevű szegénypárti, de egyetemes, radikális, de erőszakmentes Jézus-mozgalom. A diktatúrákban mozgalmak egyháza félreszorult vagy éppen katakombába vonult. Ez történt 1949-ben hazánkban is, amikor nem csak mindenféle vallási egyesületet, hanem még a Nemes Harzi Kanáritenyésztők Országos Szövetségét, de még a munkásdalárdákat is betiltották. Ekkor - vagyis az erőszakos kolhozosítás előestéjén - született meg a földalatti szentimrevárosi földalatti katolikus mozgalom egyik közösségében a francia munkás-pap mozgalom által ihletett munkás-missziót szolgálandó a későbbi legendás közösségszervező Kemény Bertalan első munkája, a Kolhoz Dei. (De ez egy másik törtnet).

            Paul Zulehner osztrák teológus Ferenc pápa egyház-hajójában látja a jövő egyházának a dokkból kifutását és révbe érkezését. A nevében ferences, rendjében jezsuita pápa a felszabadítás-teológia kontextusából érkezett, ahol már a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben létre jött a Róma- és Európa-központú, szigorúan központosított egyházmodell életképesnek bizonyuló alternatívája, mely az 1965-ös Katakomba-paktumra épült. Az akciót a szegények püspöke, Dom Hélder Câmara kezdeményezte a II. Vatikáni Zsinat befejezése előtt két héttel, amikor 40 zsinati püspök a Domitilla katakombában aláírta a Szolgáló és szegény egyházért címet viselő dekrétumban, melyben az is olvasható, hogy „Arra fogunk törekedni, hogy úgy éljünk, mint a körülöttünk élő emberek élik hétköznapi életüket a lakás, az étkezés, a közlekedés és hasonlók tekintetében. Ruházatunknak is meg kell felelnie az evangéliumnak. Nem fogunk sem ingatlant, sem ingóságot birtokolni, sem saját bankszámlával rendelkezni, és minden tulajdonunkat az egyházmegye, illetve szociális vagy karitatív intézmények nevére íratjuk.” Ferenc pápa már Argentínában is eszerint élt, Rómában pedig nem szívesen nevezi magát pápának, „Szentatyának” sem szólíttatja magát, hanem csak Róma püspökének. Bűn helyett inkább sebekről beszél, törvény helyett kegyelmet, egyházi törvényszék helyett szeretetotthont, a moralizálás helyébe gyógyítást szorgalmaz, a központból a peremre küldi munkatársait, az egyház élére pedig ideológusok helyett pásztorokat kíván. A harcos ás dicsőséges egyházzal szemben Tomáš Halik, a prágai ferencpápista szociológus és teológus a gyógyítandó társadalmi bajok okát a strukturális bűnökben és a bűnös struktúrákban látja, akárcsak már a nyolcvanas években a hazai előfutárok Nyíri Tamás és Ancsel Éva, először egymásból függetlenül, majd tudatosan egymást erősítve.

Ferenc pápa tabudöntögető gesztusai olyan megnyilatkozásaiból töltődnek meg tartalommal, mint a szegények és a menekültek melletti radikális kiállásai, az Evangelii gaudium enciklikájában megfogalmazott kapitalizmus-kritikája, a Laudato si teremtésvédelmi enciklikája, a civil mozgalmak képviselői előtt elmondott Santa Cruz-i kiáltványa vagy a washingtoni Capitoliumban és az ENSZ-ben elhangzott, kifejezetten politikai beszédei. Kereken kimondva, hogy „rendszerszintű változásra van szükség a világban, és a strukturális hibák sürgős kijavításában az egyházaknak is tevékenyen részt kell venniük”, majd így folytatta: „Részt venni a politikában, a keresztény ember számára kötelesség, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, ugyanis a közjót keresi”. Mélyen megérintette a kétségkívül baloldali irányultságú felszabadítás teológiája, ám az ő társadalomkritikája egyértelműen erőszakmentes. Ugyanakkor energikus cselekvéssel kíván föllépni a liberalizmus túlhajtásai, a szocio-ökonómiai helyzeten felülkerekedő pénzuralom és az öncélnak, és nem az emberi méltóság szolgálatának tekintett gazdaság és politika ellen. És ebbe még az olyan „szentferenci bolondság” is belefér, miként a fiatalokat biztatta: „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet”. Míg Assisi Szent Ferenc mozgalma az anarchista szegénység-mozgalmak egyik hajtása volt, Ferenc pápa - amellett, hogy a bíborosok többségéhez képest afféle „szentferenci istenbohóca” -  nagyon okos (és ravasz) jezsuita, aki pontos diagnózist és terápia-javaslatot kínál, aki magát nem tartja sem baloldalinak, sem liberálisnak, hanem radikálisnak, a jézusi radikalizmus szellemében. 

Otthon nélküliség, munkanélküliség, emberi méltóság nélküliség, új gyarmatosítás: így szól a pápa társadalmi-gazdaság diagnózisa. És a terápia-javaslat: mindezek megszüntetése a gazdaságnak az emberek szolgálatába állításával és igazságos elosztással a mértékéletesség és az emberi méltóság jegyében, az életminőséget az életszínvonal fölébe helyezve, a világot nem uralmunk alá hajtva, hanem vele csereviszonyba kerülve. Azt bizonygatja, hogy még a legelesettebbek is kezükbe vehetik sorsukat, és tevőlegesen részt vehetnek az azonnali változtatásban.

            A politológus Herwig Büchele - Ferenc pápa osztrák rendtársa - szerint az „egykori keresztény társadalom struktúrakonzerváló rendszer volt”, mely akadályozta az Isten Országa társadalom-megújítási programját. E célt szolgálandó úgynevezett kontraszt-társadalmak kiépítését szorgalmazza, melyekre jó példák a bázisközösségek vagy az élő közösségekre épülő egyházközségek.  A kontraszt-társadalom nem kontra-társadalom, hanem a társadalomért való szolgálat, méghozzá az alkotó etika jegyében kibontakozó, valóban keresztény életmód és életminőség, mely az egész egyházat és az egész társadalmat kedvezően befolyásolhatja. Megvalósulásához el kell kerülni mind az evilági messianizmust, mind az „államvallásos” konstatinizmust. Elővételezett ferencpápista gondolata Büchelének az az elképzelése, hogy mindez nem a hebehurgya és/vagy öntelt radikalizmus jegyében, hanem, hanem a mindenkori terepviszonyok figyelembe vételével, magából az elidegenedett valóságból kiindulva kell történjék, egy olyan utópia-horizontot szellemében, melynek orientáló értékei a szabadság, a béke, az öröm, az igazság és az igazságosság. E célt szolgálandó az egyházi hivatallal való szembeszegülés adott esetben éppenséggel a Lélek működése lehet. Ferenc pápa egyházreformja egy egyetemes, de nem globalizáló, nem uralkodó, hanem tábori kórházként szolgáló, nem monarchikus, nem demokratikus - nem is illiberális, teszi hozzá Tomás Halik - hanem krisztokratikus egyház irányában halad, melynek értelmező centruma a szegények Jézusa.   

Hazánkban a lélegeztetőgépre kapcsolt „keresztény társadalom” jegyében állami és egyházi vezetők gomdosan szűrik, tompítják Ferenc pápa üzeneteit. Honnan tudja Ferenc pápa, mit csinálnak itt a migránsok a határon, háborog a stadiont építő Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök. Elég csak a magyar katolikus püspökök neve mellé Ferenc pápa nevét beírni a Google-ba: az együttes találatok száma egyfelől meglehetősen csekély, másfelől nincs mögöttük releváns tartalom. A hazai „mélykatolikusok” számára pedig egyenesen gyanús az a pápa, aki ennyire megnyerte a baloldaliak, a liberálisok, a protestánsok, az agnosztikusok és melegek tetszését. Egy ferencpápista hazai teológus szerint „hiába decentralizál a centrum, ha a hazai periféria alkalmatlan az ebből fakadó következmények befogadására, felvállalására”.

A ritka hazai kivételek, vagyis a kontraszt-kereszténység és a ferencpápista jézusi mozgalmiság megvalósítói között első helyen szerepel Beer Miklós, aki szívvel, lélekkel, és cselekedettel működik Ferenc pápa munkatársaként. Hasonlóképpen a pannonhalmi bencések az imádkozzál és dolgozzál egyszerre posztmodern és jézusi modelljével. Így tesz a Szent Egyed közösség az önáltató moralizálás és jótékonykodás langymelegéből kilépő bátor politizálásával. Közéjük sorolható az azóta már püspökként szolgáló Varga Lászlónak a közösségek közösségéből a szubszidiaritás elve szerint összeszövődő egyházközségeA „keresztény társadalom” utáni kereszténység jelentős protestáns bázisainak érzem legelőször is Iványiék szerte-ágazó jószolgálatát, a fiatalos és dialogikus evangélikus egyetemet és a az ifjúsági és lelkiségi szubkultúrák nyelvén hatásosan megszólaló nyitott és kreatív Szélrózsa találkozókat, a földből kinövő cigány pünkösdi mozgalmakat, és - akár mint a katolikus mezőn - legalább tucatnyi protestáns közősségi egyházközséget, melyek egyben izgalmas életmódkísérletek is. Ezek már egy-két mozzanatában megelőzték a Ferencpápista egyházreform Csereháton című egyházszociológiai utópiámban leírtakat, melyhez éppen Beer Miklós irt be bevezetőt, melynek fogadtatása éppoly felemás, mint Ferenc pápáé és a hazai ferencpápistáké.

☼☼☼

            Úgy vélem, hogy Ferenc pápa egyházreformja pozitív kimenetelének minden demokrata lelkes szurkolója kellene legyen, hiszen a jézusi „igazság szabaddá tesz benneteket” jegyében próbálkozik, és nem uralni, de katalizálni szándékozik a bűnös struktúrák ellenében induló világfolyamatokat. Így talán mi, demokraták világnézetre való különbség nélkül reménykedhetünk -Marie Lustigerrel, Párizs bíboros érsekével együtt, hogy „a kereszténység még gyermekcipőben jár Európában, virágzása csak most kezdődhet”.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

frufuka81@citromail.hu

(Augistino Pinochet, 2018.12.14 16:43)

Egységesdern katolikus és ezeti öntudattal kell fellépni a pápa szabadkömüve rombolása, az öt kiszoláglo szellemi kutmérgezők tevékenysége ellen.Hál istennek magyar földön népünk menatlitása miatt nem terem babér aaz euopreer zagyságnak,vallási köntsben sem