Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cs. Gyimesi Éva OJD: Bodri és a hatalom

2011.07.02

Cs. Gyimesi Éva OJD:  Bodri és a hatalom

Szabadság, 2007. április 20.

A holland reformátusok lapja – Reformatorisch Dagblad – március 16-án egyik hírfejében a következőt jelezte: „Nagy a nyugtalanság a Magyar Református Egyházban. Tőkés visszaél egyházi hatalmával." A tudósítás pedig így kezdődik: „A Romániai Református Egyházban nagy nyugtalanság keletkezett Tőkés László és Pap Géza magyar református püspökök fellépése miatt. Püspöki hatalmukat politikai cél elérésére használják, mondják a bírálók." A holland tudósító, úgy tűnik alaposabban értesült, mint mi; a kárpát-medencei magyar olvasók többsége ugyanis csupán azt tapasztalhatja közvetlenül, hogy egyetlen erdélyi egyházi személy, egyetemi teológiatanár folytat február vége óta magányos küzdelmet azért, hogy nyilvánosságra kerüljenek azok a dolgok, amelyek a református egyházpolitikában és általában a vezetői mentalitásában nagyon is kérdésesnek bizonyulnak. A „nyugtalanság" többi része a színfalak mögötti szcénákon nyilvánul meg, erről nemigen tudhat a beavatatlan közönség.

Visky S. Béla két éves Bákó megyei szórvány-lelkipásztori, valamint tíz éves mezőségi munka után genfi tanulmányokat is folytatva lett Budapesten a teológia doktorává. Jelentős tanulmányok és rangos monográfia szerzője; több mint egy évtizede a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán ad elő hittudományi tárgyakat. Mostanában több cikket, tanulmányt, esszét szentelt annak, hogy működésbe hozza azt, ami Erdélyben világi szinten sem cenzúramentes: az egyházi nyilvánosságot. Ilyen természetű írásai: Nehéz ma reformátusnak lenni (Szabadság, 2007. február 28.); Templomaink nyugalmáért (Krónika, március 2-4.); Nyílt levél Tőkés Istvánnak; Március idusán. Szentenciák két hangra (Szabadság, március 17.); Adalékok egy kortárs magyar drámához (Erdélyi Riport, március 22.); Tőkés morálisan alkalmatlan (Élet és irodalom, március 23.); Nyílt levél Horváth Andorhoz. (Erdélyi Riport, április 5.). Egyetlen egyházi – de a hivatalosságok által nem annak tekintett – lap a kivétel, a Kis Tükör márciusi száma, amelyik újraközli a Templomaink nyugalmáért című írását.

Református és világi oldalról egyaránt gyérnek mondható nyilvános reflexió kísérte eddig ezt a Don Quijote-inek tűnő ostromot a közvélemény megszólaltatása érdekében (Tőkés István: Viták hevében. Balogh Béla: Egyházi EP-jelölés. Szabadság, 2007. március 6; Horváth Andor: Hang és értelem. Új Magyar Szó, március 21; Kincses Előd: Tőkés alkalmatlan? Élet és irodalom, március 30.)

„Ma egyházam egyetlen esélye a nyilvánosság. Vagy, ha úgy tetszik: önmagunk kitétele a legteljesebb átvilágításnak. A társadalomnak joga van ehhez." – írja Visky az Erdélyi Riportban. Kitágítanám e kijelentés érvényét: ma a demokrácia egyetlen esélye minden közügyünkben, a kárpát-medencei magyarság minden közösségében a nyilvánosság, „a legteljesebb átvilágítás". Ez utóbbit a romániai magyar politikai elit is elszabotálta, és mindenkire nézvést példaadónak látom, hogy egyházi személy biztat most erre: magasabb szinten, teológiai alapon állva, „az örökkévalók perspektívájában" láttatva közös érdekeinket. Mert igenis érdekünk, hogy kimondassanak olyan igazságok, amelyek egyesek számára kényelmetlenek, sőt félelmetesek. Ám, ha – egyfelől, hitünk szerint – „a szeretet kiűzi a félelmet" és „kemény a szeretet, mint a sír" (ha valódi), másfelől pedig Bibótól, akire Visky is hivatkozik, hajlandók voltunk megtanulni, hogy „a demokrata nem fél", akkor elfogadjuk a kritikus hangot, és felvesszük a kesztyűt. A fő érintettek, az említett egyházi vezetők, még nem vették fel, és ez mindennél beszédesebb. (Legalábbis a nyilvánosság előtt még nem. A Romániai Országos Református Lelkészértekezleti Szövetség – RORLESZ –, melynek tagja minden romániai református lelkipásztor és amely kétévente tartja országos konferenciáját, április 11–12-én, Szatmárnémetiben ülésezett; itt az egyházfők, mintegy százötven lelkipásztor előtt, felvették a kesztyűt. Más kérdés, hogyan). A reformátusok az egész világon elvileg a legdemokratikusabb, vagyis zsinat-presbiteriánus egyházban élnek. Csupán a magyarokra érvényes az egyszemélyes, újabban egyszer, legfennebb kétszer hat éves ciklusra szóló, gyakorlatilag mindig módosítható, korlátozatlan, és ezért visszaélésekre csábító püspöki uralom. A hatalom mindenki számára nagy kísértő, és tudjuk, a forradalmárok is gyakran válnak zsarnokokká.

Mindkét református püspököt ismerem előző korszakukból. Sokszor hallgattam igét a kolozsvári kakasos templomban Pap Gézánál, amikor még a magamfajtának nem volt illendő, sőt veszélyes volt istentiszteletre járni, mert többek között azt is számon tartotta a Szekuritáté, hogy vallásos eszmékkel „mérgezem az ifjúságot". Hitelesen szólt híveihez. Az Ellenpontok című, 1982-es szamizdat kapcsán találkoztam először Tőkés Lászlóval; 1983-ban körülbelül ugyanazokban a napokban folytatták velünk a kihallgatásokat a megfelelő ügyosztályokon. Késobb hallottam őt is prédikálni, és a forradalom előtt nyíltan szolidarizáltam a tetteivel. Ám amikor lelkészi hivatásával ellentétes módokon – a reménytelenség sugallatával, destruktív politikai víziókkal, agresszív kirohanásokkal és az uszítás eszközeivel – kezdett a szószékre lépni, előttem elvesztette addigi tekintélyét. Mindkettejüket tiszteltem, de szimbolikus tőkéjük mára kimerült. Mint alapvetően jóhiszemű ember, most mégis előlegezem nekik azt a bizalmat, amit hitem szerint kötelező is előlegeznem, hiszen a Lélek dolga, hogy megfoganjon bennük újra az Ige, és ismét hitelesen tudjanak szólni. Isten számára semmi sem lehetetlen. Talán belátják azok igazát, akik figyelmeztetnek: ne elegyítsék össze megszentelt hivatásukat napi politikai „megfontolásokkal". Egyházon belül, ahol legfeljebb a hit és a hitetlenség közt alakulhat ki törésvonal, ne éljenek a tudatos politikai megosztás pszichikai erőszaktól sem mentes eszközeivel.

Nem véletlenül jut most eszembe Jeremiás, a zsidók prófétája. Többé-kevésbé rendszeresen, huszonkét éve használom az Evangélikus Bibliai Útmutatót, a Losungot, amit egykor – gondolom – Dietrich Bonnhoffer is naponta forgatott, és mindazok a hitvalló keresztények, akikre Visky S. Béla is hivatkozik. Frissen olvasott igéim egyike, az ószövetségi, így szól: „Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok" (Jer 7,3). Ez abból a fejezetből való, amelyik a Károli fordítása szerint a következő címet viseli: „A külső vallásosság hiábavalósága, a bálványozás és az engedetlenség megbüntetése".

Jeremiást, mint tudjuk, a zsidó nemzeti elit nem hallgatta meg, sőt „hiábavalónak" a maga korában gyakorlatilag az ő igehirdetése bizonyult, az össznépi „bálványozás" is zavartalanul folyt tovább, sőt ő volt, aki megbűnhődött kritikus szavaiért: honfitársai a pöcegödörbe vetették. Osztályrésze a szenvedés lett.

Visky S. Béla – mint a teodicea, illetve a szenvedés körüli teológiai-filozófiai kérdések szakértője – pontosan tudja: Isten megengedheti, hogy végül ő legyen az, aki szenved. Ettől azonban nem fog eltántorodni, hiszen a Játék és alap szerzőjeként (Koinonia, 2006) a gyakorlati teodiceáról írott fejezete a legmeggyőzőbb; méltó folytatója és kiteljesítője a bonnhofferi példáknak ugyanúgy, mint a kolozsvári teológus előd, Imre Lajos munkásságának (A szenvedés kérdése.Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek, 2004.).

A prófétai igehirdetők „bolondsága" közismert. Ha maga Visky nem használná a kutya-hasonlatot, nem adtam volna írásomnak a fenti címet. Elmond egy történetet Richard Wurmbrandról, aki a múlt rendszer romániai börtöneiben szenvedte meg ellenzékiségét:

„Minden hozzászóló kifejezte óhaját, hogy a kommunistákkal együttműködhessen. Feleségem mellettem volt, és egy idő után nem tudta tovább türtőztetni magát.

– Menj, mosd le Krisztus arcáról ezt a szégyent! – szólt rám.

– Megyek, de akkor neked nem lesz többet férjed – feleltem.

– Gyáva emberre nincs szükségem. Menj, és tedd meg! – mondta Sabina." (Richard Wurmbrand: Mélységekben járatta őket. Koinónia, 2003, 34.oldal.)"

Majd egy körlevélben Visky így folytatja:

„Barátaim! Én akkor megértettem: ha olyan kutya maradok, aki nem kezd el ugatni, akkor abból következik egy erkölcsi minimum. Igaz, Krisztus Urunk inkább a maximumot szerette, de én most csak a morális minimumról, a minima moraliaról beszélek. Arról ugyanis, hogy ha néma maradok, akkor a nevüket nem vehetem többé az ajkamra azoknak a hitben előttem járóknak, akik mindent bedobtak. De mindent. Érettünk is. Hogy ne legyünk reménység nélkül, mint a pogányok. Meg gerinc nélkül, mint a giliszták (…)

Tehát rájöttem: ha most nem ugatok, én akkor a Heidelbergi Káté első feleletét sem vehetem soha többé az ajkamra. De az nem lehet, mert végül is hitvallásismeretet, meg dogmatikát tanítok az egyetemen. És etikát. Mégpedig reformátusat (…)

Kutyaszorítóba kerültem tehát: vagy azt kockáztatom, hogy elveszik, úgymond, a palástomat, és ezért nem taníthatok többé (…) Ez a szűk sikátor egyik fele.

De a másik oldala ennél sokkal veszélyesebb. Ez pedig az, amit említettem: a morális-hitbeli oldal. Hogy emiatt nem taníthatok többé, és nem nézhetek többé diákjaim példaadásra sóvárgó, tiszta szemébe. Ez a szörnyűbb. Józan eszem szerint ez a vállalhatatlan – még akkor is, ha ezer püspök szórná rám áldását…"

A megalkuvásnak hitem szerint is mindig volt és van alternatívája: a szenvedést is vállaló bátorság. Tulajdonképpen abszurdum, hogy félnie kell valakinek az egyházban azért, mert a Királyhágómelléki Egyházkerület püspökét méltatlannak tartja az EU parlamenti képviseletre.

Ezeket a megfontolásokat most úgy sorolom elő, mint egy másik kutya, mondjuk, hogy: Bodri.

Egy húsvéti jelenet jut eszembe. Kiskovácsiban jártam, Nagyszombaton reggel kimentem „a falu közé", a kanyarból kecskék mekegését, báránybégetést hallottam, szembejött velem a nyáj, megálltam, néztem. Szopós bárányok mellett futott a viszonylag kicsi juhászkutya is, a pásztor hosszú botjával rávert a fenekére. Ismerek egy francia brier-t, házőrzőnek használják Pesten, és csak most értettem meg, miért áll nekem keresztben, miért akar folyton a falhoz simítani, miért „egyengeti" oldalvást az utamat. Génjeiben él, hogy farkasoktól is védeni kell a nyájat, rá-ráugatva a csellengőkre, résen lenni, ha elalszik a pásztor, eltűrni, ha néha rád ver a botjával.

A kutya nem parancsnokol, nem felülről fürkészi a nyájat, egyenrangú azokkal, akikre ügyelnie kell. Inkább kutya lennék, mint pásztor. Olykor túl sokat ugat, kissé bolond, mint mindenki, aki magányosan vállal nyáj- és (egy)házőrzői feladatokat. Visky ezt „ugatja" például: „Nem arra kell az energia, hogy asszisztáljunk hataloméhes gőgkolosszusok meneteléséhez…" Vagy ezt: „Én büszke szeretnék lenni a püspökömre. És te?"

Jóllehet római katolikus vagyok, én is büszke szeretnék lenni szóban forgó püspökeinkre, mindegyikükre. De főleg: szerethető és követésre méltó pásztorokra vágyom, akik kellő alázattal mutatnak (nagycsütörtöki) példát.

Nekünk, néhány világi katolikusnak, van egy – nem hivatalos – rendünk, Ordo Joculator Dei, azaz: Isten Bohócai Rend. Alapítója Kamarás István egyetemi tanár, vallásszociológus és meseíró. Egyetlen hatalmunk van csupán: hittel ugatni. Ha a közvetlen címzettek nem hallják is – nemigen szokták idejében meghallani –, az mégis, reményeink szerint, felhallatszik a mennybe.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.