Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csalog Judit OJD levele

2012.02.26

Levél a Borsod menti Hírlevélhez, a Bodrog-menti felzárkóztató program postaládájába

Egyszerű civil vagyok, nyugdíjas tanár röviden. Laikus, illetéktelen, hozzá már öreg is, ami manapság elég kedvezőtlen ajánlólevél! A program létezéséről csupán pár napja értesültem egy hírlevélből Ezt egy ismerősöm adta a kezembe, mondván, ez téged biztos nagyon érdekel. Valóban ez engem nagyon érdekel
Tizennégy esztendeje élek Vámosújfaluban. Kapcsolatom a mélyszegénység témájával akkor vált intenzívvé, mikor egy itteni, azóta kilencgyermekessé népesült cigánycsalád megkért, hogy legyek egyik gyerekük keresztanyja. A kapcsolat aztán szükségszerűen úgy alakult, hogy a család sűrű vészhelyzetei során azt anyagilag is segítettem és segítem, majd alkalmilag a falu más, mélyszegénységben vegetáló családjait is  persze ez, bár az én anyagi teljesítő képességem határait már nem csak súrolja, de néha túl is lépi, az ő számukra csepp a tengerben csupán.
Réges-régen világos, hogy problémájuk az egyéni jótékonykodás eszközével nem oldható meg, sőt azt is, hogy az efféle jótékonykodás, mint a függőség, az önállótlanság és az élősdiség táptalaja, sokszor akár káros is lehet. Az is, hogy szükségképp önkényesen osztogatok és nem a rászorultság mértéke szerint, mert az utóbbi felmérése nem áll módomban. Szóval kételyek közepette, mégis folytatom a terméketlen szélmalomharcot. Pedig nem vagyok mártír típus, nárcisztikus erkölcsi glóriára sem áhítozom, csakhogy a szervezett segítségnyújtás intézményrendszerén tátongó lyukat újra meg újra efféle tűzoltásra kényszerítenek. Mert különben valakinél kikapcsolják a villanyt, elzárják a vízellátást és így tovább. S nem csak én- Ma itt mindaz a civil, aki másokkal együtt érezve mások iránt részvéttel van, hasonló „módszerekre” kényszerül. Többek közt azért is, mert a profi segítő intézmények úgy látom, bár agyon vannak halmozva teendőkkel és túlterhelve ezer munkával, a laikus segítőkészséget nem építik be, nem is kívánják beépíteni tevékenységük nagy egészébe. Nem integrálják, nem keresnek helyet számára, nem keresik az együttműködés útját-módját, és ha laikus jelentkezik nálunk önkéntes szociális munkára, a fogadtatás korántsem bátorító, inkább úgy veszik, mint a szakma szentségébe történő kellemetlen betolakodást. Holott az adott helyzet lakossági, laikus támogatása nélkül eredményesen épp úgy nem kezelhető, mint ahogy intézményes keretekhez nem kapcsolódva nem lehet eredményes a spontán jótékonyság sem. Az egyre törékenyebb társadalmi béke megőrzésének feladatát semmilyen intézményrendszer nem képes vállalni, ha a helyi lakossá szociális érzékenysége és jó szándéka felé nem keres, és nem talál utat. Az együttműködés hiányosságai egyébként is a hatékonyság nagyon súlyos akadályai.
Olaszliszkán a cigánygyerekek számára kitűnő napközit (a tanodát) működtet az Ökumenikus Szeretetszolgálat. Ezt a nagyon szükséges s nagyon hasznos intézményt azonban a vámosi cigánygyerekek nem vehetik igénybe, noha falunkat közigazgatásilag néhány éve hozzácsapták Olaszliszkához. Csakhogy itt, nálunk formálisan nem léteznek cigány tanulók. Az „integrált” helyi napközi viszont nem képes, mert nem is lehet képes kezelni sajátos tanulási, beilleszkedési stb. problémáikat. Mit tehetek akkor, mint pedagógus (és keresztszülő)? Próbálhatok és próbálok foglalkozni az erre ráutalt gyerekekkel, de ezt egyrészt nem győzhetem, mert sem időm nem elég, sem az energiám és főleg, mert csak délután fél öt után kezdhetek ennek a feladatnak nekigyürkőzni, amikor már a napköziből a szerencsétlenek mennének már hazafelé, miután kb. 9 órát kínlódtak, méláztak, vagy rosszalkodtak az iskolában, hatástalanul. Persze az iskolának érthető és reális érdeke az integrált napközi fenntartása (óraszám, fejkvóta és a többi), a hátrányos helyzetű gyerekek sokasága az iskoláztatás és a művelődés áldásaiból szinte csak a folyamatos, krónikus kudarcélményt ismerte meg.
Nem akarok most  mert túlságosan messzire vezet  belemenni az integráció „magyar módra” témakörben. Erről itt, most annyit csak, hogy 1) az egységes műveltséganyag követelmény- és normarendszer közvetítése önmagában, a hátrányok hatékony és életszerű kompenzálása nélkül a szocio-kulturális hátrányokat hatékony és életszerű kompenzálás nélkül a szocio-kulturális hátrányokat nem hogy nem csökkenti, hanem inkább felesősíti. 2) Amikor az iskola, versenyképességének megőrzése céljából azon van, hogy karácsonyig megtanítja írni-, olvasni tanulóit, az erre valami okból nem képes gyerekeket arra ítélni, hogy még azt a keveset se kaphassák meg, ami normálisabb és irántuk elfogadóbb közegben juthatna nekik.
Van egy hét esztendős barátom, akinek édesanyja látássérült, enyhén értelmi fogyatékos, törpe növésű, vízfejű, az emésztését kell szabályozni. Anya és csodálatosképp ép és egészséges kisfia a Búzavirág Otthonban élnek. Jó fél évvel ezelőtt Ádámnak, aki akkor nagycsoportos óvodás volt, el akartam mesélni az öreg halász és az aranyhal közismert történetét (azt akartam kideríteni, hogy ő, a kis Ádám, mit kívánna, ha a körülmények nyomása hatására egyszer nem kellene spontán vágyait, igényeit elfojtania). A gyerek közbevágott: ezt ők tanulták már az oviban  jó, akkor te meséld el!  és elmesélte. A vége (és tanulésága9 az volt, hogy a szegény ember a történet után már nem kívánt „mindenfélét”, hanem ettől kezdve ő is annyit dolgozott, mint a gazdagok, és ennek eredményeképp ő is hamarosan jómódúvá lett. Uralkodtam magamon, és nem tettem erre a nyilván az oviban tanult kommentárra megjegyzést. A minap, a már iskolás, első osztályos gyerek kijelentette, hogy aki szegény, az büdös. Ártatlan büszkeséggel adta elő, mint olyat, amit az okosabb és tekintélyesebb személyektől ellesett és elsajátított. (Ezt már persze nem hagyhattam, és nem is hagytam szó nélkül.)
Egy önmaga megvetését sulykoló „szocializáció” révén a hátrányos helyzetű gyerekekből hogyan, milyen módon várhatunk el egészséges beilleszkedést? Egyáltalán: mit várhatunk, és mire számíthatunk?
Ha más nem tehetünk, legalább speciális, kis létszámú napközik számát kellene (s talán lehetne is!) szaporítani, ahol nem csak korrepetálás folyna, a tananyag sulykolás orrba-szájba. Talán arra is meg lehetne tanítani a gyerekeket, hogy a mélyszegénység nem szégyen, hanem állapot, még csak nem is pusztán passzív belenyugvással viselendő totális nyomorúság, melyben örömnek, aktivitásnak, alternatív megoldásoknak semmi helye nincs.
Itt Vámosújfaluban a mélyszegénységben élők két legsúlyosabb anyag gondja közül az egyik a közüzemi díjak időben történő befizetése. Gondolom, ez mindenütt így van, ahol a jövedelmek és befizetendők aránya végletesen felborult, de úgy tudom, hogy a városban élők számára az „átütemezés” lehetősége legalább átmeneti megoldást jelent. Itt azonban a vízdíj, a villanyszámla összegét leperkálni képtelenek, állandó rettegés az osztályrészük, és a közvetlen veszélyt csak valami jótét lélek hárítja el — ez azonban annyira megterhelő, hogy hosszú távon, sőt rendszeresen, ez mint megoldás nem fenntartható.
A másik fő gondot az jelenti, hogy a mélyszegénységben élők  azaz a leginkább rászorulók  egészségügyi ellátása a mélypontra zuhant. A cigánygyerekek sokkal hajlamosabbak másoknál a legkülönbözőbb nyavalyákra, mert alultápláltak, fűtetlen vagy alig fűtött lakásban élnek, ahol sokszor hiányoznak a higiénia legelemibb feltételei. (Néhány éve megjelent a rüh, ami eddig ismeretlen volt errefelé és a sokgyermekes családokban minduntalan újra kezdődött, mer elegendő törülköző híján az éppen rühesek újra meg újra megfertőzzék a gyógyultakat is. Ez csak egy példa. Sikerült az egyik család számára huszonkét törülközőt összegyűjtenünk, de hát szervezett segítség nélkül hogyan tudnánk betömködni az összes lyukat?)
A szülők elviszik orvoshoz a beteg gyereküket, de itt aztán a folyamat el is akad, mert a szakrendelésre való beutalás írott malaszt, ha nincs miből utazni, és a recept mit sem ér, ha nincs miből kiváltani.
Égető gondok ezek, de én azt hiszem, hogy az életminőség nem csak anyagiakon múlik. És bármilyen fontos — elismerem, hogy a gyerekeket az iskola a piacon jól eladható munkaerővé igyekszik kiképezni, illetve dresszírozni, de elsikkad azoknak a képességeknek a fejlesztése, amelyek a szép élethez szükségesek. A gyerekeket meg kellene tanítani ünnepelni, ajándékozni, gyönyörködni és mindenre, amivel életüket szebbé tehetik.
Közben mégis csak elkezdte szállingózni a falubéli asszonyok, süteménnyel, gyümölccsel teli szatyrokkal: osszam szét.
Nagyon fontos  és nem csak a mélyszegénységben élők számára és szempontjából , hogy az egymásra figyelés, az egymással törődés és a gondoskodás szellem ébre maradjon. Éppen most, amikor nehéz idők várnak ránk.
Szeretném, ha a spontán emberi segítőkészség és a szervezett segítségnyújtás találkozna, és kezet fogna. Ennek mintáját keresve írtam ezt a hosszú levelet.
Vámosújfalú, 2011. december. 30. (név és cím a szerkesztőségben)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Budapest, Lajos utca 16, 1023

(Zagyva Tiborné, Nati, 2016.09.22 07:35)

Kedves Judit!
Baján tanítottunk együtt. Örülnék, ha kapcsolatba léphetnénk.
zagyvatiborne@gmail.com

Nati