Kamarás István OJD honlapja

A posztulációs procedura megindítása

        2015. nyarán Annamária nővér visszament Legalsószentbenedekre, hogy segítséget kapjon Ipiapi atya megszűntetett szenttévatási eljárásának rekonstruáláshoz. Előbb azonban egyeztetett tanszékvezetőjével és rendi elöljáróival. Tanszékvezetőjének elmondta, hogy a Kamarás-kutatás egyre inkább Ipiapi atya-kutatássá alakult, de Géczi János megnyugtatta: számára Kamarás és könyvének főhőse egy és ugyanaz, a kultusz-kutatás pedig vérbeli kultúrantropológiai téma, és erre azonnyomban egy évi kutatószabadságot biztosított. Rendi elöljárója pedig ezt a vizsgálódást találta legjobb rendi tevékenységnek mindaddig, amíg a rend újra szabadon működhet, ám nagyon valószínű, hogy normá-lis körülmények között is támogatnák ezt a kutatást, hálából minden tekintetben sikeres óceániai tevékenysége miatt.

            Annamária nővér az első perctől kezdve határozottan úgy érezte, hogy a legalsószentbenedeki OJD-testvérek (köztük immár Mária és József felnőtt gyerekei is) röstellik az egész szenttéavatási ügyet. Örültek neki, hogy erről kevesebbet kell beszélniük, mivel erről az ügyről bőven akadtak iratok. Ezekből egyértelműen kiderült, hogy 2005. karácsonyán, vagyis a szentszéki előírás szerint öt évvel Ipiapi atya halála után két helyen, Legalsószentbenedeken és Naurun kezdeményezték Ipiapi OJD szenttéavatását. A rendi gyűlés jegyzőkönyve szerint Legalsószentbenedeken heves vita előzte meg a kezdeményezést. Négyen (Bolond Pista, Kanalas Rozália és két csodaszép gyermeke) terjesztették elő Ipiapi atya kanonizálását. Ezt most is készséggel elismerték.

- „Most komolyan hülyéskedtek?”, kérdezte tőlünk Pepe, majd kézzel-lábbal ágált a glória ellen - emlékezett Hilária nővér.

            A rendi gyűlés jegyzőkönyve szerint Pepe legfontosabb ellenérvei a következők voltak: „1) Vagy bohóc valaki, vagy szent, 2) vagy epeletupulu, vagy glória, 3) ha pedig glória, azzal vagy gurigázni fog, vagy az első alkalommal elhagyja.” Bolond Pista ezzel szemben azzal érvelt, hogy „1) van már Bolond Szent András is, 2) az epeletupulu nagyon is jól illik a glóriához, ugyanis az epeletupulu ugyanúgy szent hangszer, mint Dávid hárfája, Szent Cecilia triangulumja vagy Garbarek szaxofonja.”

- Azon, hogy Jan Garbereket még nem avatták sem szentté, sem boldoggá, Bolond Pista roppant módon elcsodálkozott, és javasolta, hogy ez esetben „egy szuszra” Garbareket is terjesszük föl szentnek. Én a magam részéről ezt nagyon szívesen támogattam volna - emlékezett Pepe.

- De Ipiapi atya „felglóriázálását”, ahogy ezt a mi Bolond Pistánk nevezte, semmiképpen sem - vette át a szót Pimpa.

A jegyzőkönyv szerint Hilária nővér és Pimpa azzal ellenérveltek, hogy bár Ipiapi atya tiszta röhej Isten és ember előtt, ez egyáltalán nem indok arra, hogy mindenki mulattatására szentté avassák. Pimpa úgy vélte, hogy teljesen elegendő lenne az, ha a Vatikán „kerek perec kimondja, hogy Ipiapi atya jó fej”. Hilária nővér hevesen bólogatott, majd nyomatékul még azt is hozzátette, hogy „ha bearanyoznánk, megfulladna szegény”.

- Vigyori erre keservesen jajgatni kezdett, alig győzték megnyugtatni, hogy igazán senki sem akarja bántani Ipiapi atyát, legfeljebb szentté avatni - mesélte Mária, amire Vigyori most is jajgatni kezdett.

- Terebessy Olivér ökumenikus vasútmodellező zsidó létére érthetően nem akart ebben a „katolikus ügyben” voksolni, csak hosszas unszolásra volt hajlandó annyit megjegyezni, hogy ő csak abban az esetben támogatná a „projectet”, ha Ipiapi atyával „egy füst alatt” szentté avatnák Luther Mártont, Kálvin Jánost, Albert Schweitzert, Martin Luther Kinget, Martin Bubert, Edith Steint és Simone Weilt is - folytatta József.

- Ekkor Pepe nagy huncutul odasúgta nekem - vette át  szót Hilária nővér, - és ez szó szerint bekerült a jegyzőkönyvbe -, hogy „Terebessy Olivért is megérdemelne egy kis szenttéavatást, hiszen ő a vasútmodellező egyesületben mindenkinek a mindene, aki mindenét szétosztogatta, még az utoljára megmaradt vakvágányát is egy látássérült tagtárásnak”. Végül is Vigyorival együtt öt támogatással, két ellenszavazattal és két tartózkodással, vagyis éppenhogy-többséggel felterjesztettük az illetékes egyházi hatóságnak a szenttéavatási kérelmet, amit a mi drága Bolond Pistánk, freudi alapon „szenttéavatási sérelemnek” nevezett.

- De a záradékban Luther Márton, Kálvin János, Albert Schweitzer, Martin Luther King, Martin Buber, Edith Stein, Simone Weil és Jan Garbarek szenttéavatásának, Bolond Pista megfogalmazásában, „sürgelmezése” is szerepelt - zárta le Pepe.

Sínre kerül a posztuláció

            Annamária nővérnek ezután természetesen Rómában kellett volna folytatnia a kutatást, de féllegalitásban lévén természetesen nem remélhette, hogy átengedik az árpárdsávon. A Rómában működő Sacré-Coeur nővérek azonban tudásuk legjavát nyújtották, és szinte óránként érkeztek az e-mail-ek. Ezt az egyet, vagyis a viláméretű kommunikációt képtelen volt megakadályozni a „legjobbik rendszer”. Így aztán Annamária nővér sem tartotta szentségtörésnek, ha a legjobbikat a sok rossz közül a legrosszabbiknak tartó hívek így imádkozták az Úr imáját: „Mindennapi levelünket add meg nekünk ma!”. Ez akár Ipiapi atya imája is lehetett volna. Amúgy egyre több Ipiapi-stílusú megnyilatkozás bukkant föl az ellenálló egyházakban, melyek a be nem tiltottakra, szám szerint kilencre: a hivatalos katolikusra, a hivatalos reformátusra és hét ősmagyar egyházra egyre nagyobb nyomást gyakoroltak.

            Néhány nap alatt Annamária nővérnek - miután nagy üggyel-bajjal sikerült a tényleges információkról leválasztani rendtársai Ipiapi atya ügyéért lelkendező, már-már imádattá fajuló kommentárjait - a következőképpen sikerült rekonstruálni a boldoggáavatási történéseket: Rómában nyugtázták az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét, majd többlépcsős eljárás keretében vizsgálták az összegyűlt anyagot. Az iratok alapján elkészült az összefoglaló munka, vagyis a positio. Az ekkor még szürke színű dossziéba kerülő positiot először a történészek kapták kézhez, akik az életutat vizsgálták, és a dokumentációról, hogy annak teljességéről, megbízhatóságáról és hitelességéről nyilatkozzanak. Amikor ők mindent rendben találtak, ahogyan ez szokásos, arany betűs piros dossziéba került az iratanyag, és a teológusok következtek, akiknek a jelölt hősies erénygyakorlatáról és életszentségéről kellett nyilatkozniuk. Ez már jóval keményebb menet lehetett, legalább is a hivatalosan közzétett és a nem hivatalosan kiszivárgott hírek alapján. Előbbiek a szenttéavatási procedúrák hét nyelven megjelenő hivatalos folyóiratában, a Totus Tuusban láttak napvilágot, és arra utaltak, hogy ez az ügy alaposan feladta a leckét a posztulációban legjártasabb teológusoknak is. Végül is lezárult az életszentségre vonatkozó rész is, méghozzá pozitívan, különben nem kerülhetett volna sor a csodák kivizsgálására, méghozzá, ahogyan szokásos, három lépcsőben. A csodáknak a hitvalló halála után, az ő igazolható közbenjárására kellett megtörténnie, méghozzá oly módon, hogy a hívő közösségben a hit megerősödését szolgálta. Az Ipiapi atyának tulajdonított sok-sok csodás esemény közül Vizitátor atya a tökmag-szentelmény csodát választotta ki, hiszen ez mentette meg Töhötöm atyát egyfelől a szotyola-elvonási tünetektől, másfelől a kárhozattól, és adta vissza híveinek, akik alig ismertek rá, mert azóta egy dörgedelmes-töredelmes Isten ostora helyett egy joviális-kegyes Isten szolgája mosolygott rájuk. Az első lépcsőben a szotyolát, a másodikban a tökmagot, a harmadikban magát Töhötöm atyát vizsgálták meg, aki írásban számolt be a kongregáció tagjainak Ipiapi atya számtalan betonbarcikai csodájáról, és mellékelten egy zsákocskában tökmag-szentelményt küldött, melynek csodás hatását - a szóbeszéd szerint - a szenttéavatási kongregáció több tagja egy ültében igazolta. Egy bizonyos, az aktához egy tasak tökmagot is mellékeltek (mint szentelmény-csatolmányt), és így adták át a kongregáció bíboros-prefektusának.

            A bíboros-prefektus a vatikáni szóbeszéd szerint előbb a tökmagba, majd az aktába kóstolt bele, azután felváltva ebbe-abba, mindaddig, amíg utolsó szemig el nem fogyott a szentelmény-csatolmány. Még gonoszkodóbb változatban - már-már a szentségtörés határát súrolva - az a szóbeszéd terjengett, hogy a nagy adag tökmag-szentelmény magához vétele után a bíboros-prefektus alaposan megszomjazott, és ezért jó néhány pohár Szent Donát rozét hajtott föl, miközben azt dúdolta, hogy „Ép testben, hej, épp hogy élek, ha nem árad rám a Lélek”, ami - mint ez már köztudott - a szentségre felterjesztett Cosinus-Tupuapati-Ipiapi OJD egyik kedvenc énekes imája volt. Az viszont már színtiszta legendának tekinthető, hogy a bíboros-prefektus a rozé és az abbahagyhatatlan énekes ima hatására egyre kellemesebben érezte magát, sok minden szép és jó eszébe jutott, ami eddigi élete során Isten bőven áradó kegyelméből ővele történt. Ezekbe a történésekbe trappolt bele egy kétésfélpúpú teve. ”Bibliai szent állat”, motyogta a bíboros-prefektus, és belátta, hogy, bizony még őneki is eléggé nehéz lenne a tű fokán való átjutás. Mire eljutott erre a következtetésre, a kétésfélpúpú teve mellett már ott állt egy szamár is, szintén bibliai állat, Jézus hordozója, majd kisvártatva egy harmadik, de ilyen szerzetet még életében nem látott. Olyan volt, mint egy óriási fenyőtoboz, kilenc sorban tekeredtek rá pikkelyei, ami éppen meggyezett az angyali kar számával. Pontos leírása - erről híres volt a bíboros-prefektus atya - alapján a vatikáni természettudósok a jelenésbeli szamarat az öszvérrel, pontosabban szamáröszvérrel (Equus hiunus), a fenyőtobozhoz hasonlító lényt pedig a kilencöves tatuval (Dasypus novemcinctus) azonosították. Mindhármat pedig - a positio-akták alapján - Cosinuns-Tupuapati-Ipiapi OJD liturgikus cirkuszi társulatával, Ábrahámmal, Vikáriussal és Sekrestyéssel azonosították. Eddig a legenda. Ami ezután történt, abból csak annyi került nyilvánosságra, hogy a bíboros-prefektus formai hibákra hivatkozva ad acta tette Ipiapi atya szenttéavatási aktáját.

Újabb papírmadár Battonyáról

            Kedveseim, változatlanul jól vagyok.  A lehető legjobb társaságban. Lassan elfogynak a nép-nemzeti filmek, úgy hogy a jövő héttől újra láthatjuk a legelsőket. Szabadidőm legjavát a Szégyentábla előtt töltöm, sokadmagammal. Kellemes, árnyas hely, padokkal. A szégyentáblán akad egy-két valóban szégyenletes név, hiszen így kezdődik: császáriak, labancok, kommunisták, oroszok, szabadkőművesek, reformerek, liberálisok, kozmopoliták, magyargyűlölők, cigányok, ávósok, posztmodernek, de a folytatás egyre jobb, hiszen köztük ott van egy csomó szerzetesrend, lelkiségi mozgalom, ott vagyunk mink is, aztán sorra olyan remek emberek, mint Martinovics Ignác, Ady Endre, Károlyi Mihály, Kassák Lajos, Charles Darwin,  Albert Einstein, Schlachta Margit, Kondor Béla, Bulányi György,  Esterházy Péter, Kertész Imre, Várszegi Asztrik, Csányi Vilmos,

Hankiss Elemér, Jelenits István, Göncz Árpád, hogy csak kapásból néhányat említsek. Ott állunk, hangosan olvassuk a nevüket, és magunkban rá feleljük, hogy „Könyörögj érettünk”. Ez aztán a remek mulatság! Ennek a táblának az a felirata, hogy SZÉGYEN!!! Valaki minden nap átírja, így: LÉGYEN!!!!, és a névsor végére pedig azt, hogy Jézus Krisztus.

            Van az itteni vezetésnek egy nagyon szerencsétlen, és mindenképpen őellenük fordítható döntése: amennyiben valaki meghal a táborban, itt kell őt eltemetni, a tábori temetőben, mint „átneveletlent”, és nyomban felírják a nevét a szégyentáblára. Így került föl Pápóczi Péter OJD barátom, a nagy könyvtárszociológus, reformer és humanista neve is. Isten kegyelméből módomban állt őt elkísérnem az átlépésig, majd földi maradványait megszentelt földbe eltemetnem. Foglaljátok nevét imáitokba, mert minekünk is legalább akkora szentünk, mint Dr. Terebessy Olivér OJD.

            Közben már több, mint félmillió aláírás gyűlt össze táborunk ellen a Kétfülűek Társasága jóvoltából. Az átnevelendők között sokféle nézetű ember van, de kivétel nélkül mindenki Kétfülű.

                        Isten bohócai, bizakodjatok, hülyüljetek! Röhögjétek ki a Sátánt, és imádkozzatok                        értem, hogy továbbra is ilyen jól mulassak. Ipiapi OJD atyátok.

Kampányközpont Legalsószentbenedeken

            Ipiapi atya már régóta nem vezérelte az OJD-t, csak segítette és imádkozott érte. Amikor 2015. adventjének első vasárnapján az OJD bejelentette, hogy indul a parlamenti választásokon, csak ennyit mondott:

- Nem baj, gyerekek! Ebből is kijöhet valami.

A kampányközpont természetesen Legalsószentbenedeken volt. Ide igyekezett Annamária nővér is, akinek még fele sem telt el egyéves alkotói szabadságából. Annamária nővér nem szeretett volna részt venni a kampányban, csak annak kultúrantropológusi megfigyelésére vállalkozott. Még inkább igaz, hogy egyszerűen Ipiapi atya közelében akart lenni, hogy alkalmas pillanatban végre mint apa és lánya is találkozhassanak. Mivel nem volt sem politikus, sem politológus, úgy gondolta, hogy gyakorlatilag (vagyis a gyakorlati etika szempontjából) helyes, és ezért Istennek is tetsző, ha egy ilyen rendetlen rend, melynek ráadásul még népmozgalom jellege is van, a jézusi értékek jegyében akár választási pártként is segítse a közjót.

            Megpróbált valamennyire szakmailag is tájékozódni, és nagyon megragadta Herwig Büchele Keresztény hit és politikai ész című műve, mely arról győzte meg, hogy a keresztények közösségének nem kontra-, hanem kontraszttársadalmat kell alkotnia. Ehhez el kell kerülni mind a társadalomból való kivonulást, mind a „múltat végképp eltörölni” jegyében történő radikális változtatást. A meglévő értékekből és realitásokból kiinduló evolutív út ugyanolyan fontos, hangoztatta Büchele, mint az utópia-horizont és az alkotó etika, hangoztatta a keresztény politológus. Kontraszttársadalomnak lenni az adott társadalmon belül annyi tesz: elszakadni az össztársadalomtól és együttműködni vele, vállalni az összeütközést is jelentő dialógust. Mindez Annamária nővért a Kamarás-Pápóczi-Béni atya féle Reformvár-elképzelésre emlékeztette, ezért már nem csak lehetségesnek, hanem kifejezetten üdvösnek tartotta, hogy az OJD mint választási párt is megjelenjen a maga alternatívájával.

Kopogtatócédulák és pártprogram       

            A kampány hetedik napján érkezett Annamária nővér Legalsószentbenedekre. Éppen az addig összegyűjtött kopogtatócédulákat számolgatták.

- Legalsószentbenedekről 241, vagyis száz százalék, Felsőszentbenedekről 43, vagyis 17 százalék, Szentbenedekről 22, vagyis 3 százalék, ez eddig összesen 306 - jelentette József.

- És ehhez még hozzájön az Ökumenikus Vasútmodellezők Ellenzéki Terepasztalától, a mi megboldogult Dr. Terebessy Olivérünk jóvoltából 72 darab! - jelentette be Pepe. - Vagyis mindösszesen 378 darab, ami azt jelenti, hogy már csak 131.622 darab kell a 132.000-hez, vagyis ahhoz, hogy felkerülhessünk a szavazólapra.

            Ekkor lépett be Ipiapi atya, meglehetősen szórakozottan, magában mormogva. Egyszerre látszott fáradt öregembernek, és izzó-lobogó tünemények, melyben Annamária nővér azonnal felismerte Kitűzőt és Béni atyát, ugyanakkor elképzelhetetlen tartotta, hogy ezt a hófehér göndör hajú kerubot apjának szólítsa. Azt pedig igencsak nehezen tudta elképzelni, hogy a könyvtárszociológiához sírig hű Kamarás hogyan játszhatott négykezest ezzel a felig égi tüneménnyel.

- Annyi, amennyi, gyermekeim… De árulja el már valaki, hogyan jutott eszetekbe ez a…., ez a szent szamárság?

- Először Bolond Pista vetette föl, hogy miért ne neveznénk be mi is - kezdte Pepe.

- Mármint az OJD - tette hozzá Kanalas Rozália.

- Vagyis mink! - magyarázta Bolond Pista.

- És mit akarunk? Mi a programunk, az Isten szerelmére? - kérdezte Ipiapi atya.

Annamária nővér szemében kifejezetten ingerültnek tűnt a hangja, pedig tanítványai szerint sohasem nem volt ideges. Aztán eszébe jutott, hogy bizonyosan most is szerepet játszik, mint annak idején, amikor Kitűző a betlehemesjáték összes szerepét kipróbálta.

- Csodálatos lángosszaporítás! - kiáltotta Kanalas Rozália.

- Liturgikus cirkusz! - rikkantotta Pepe.

- Lepkeház! - rebbentette Pimpa.

- Örömzene, örömének, risus paschalis! - kántálta Hilária nővér.

- Vi-gy-ori! Vi-gyo-ri- vigyorintotta Vigyori.

- Szentbenedek-Legalsószentbenedek Gyermekvasút! - kiabálta Pepe és Pimpa kisebbik gyereke, akinek Dr. Terbeessy Olivér volt a keresztapja, és szalutált is hozzá.

- Ikrek! - mutatott domborodó hasára - Pimpa.

- Nos, ez eddig a legéletrevalóbb ötlet! - jelentette ki Ipiapi atya, majd a megáldotta mindhármukat az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

- Szerintem a Gagyapáti Miniegyházmegye sem akármi - szólalt meg csendesen Annamária nővér.

Ipiapi atya felállt, hozzásietett, és azt mondta:

- Bocsáss meg, testvérem, de rád valahogyan nem emlékszem.

- Annamária nővér neves kultúrantropológus, Sacré Coeur apáca és OJD-testvér. Figyeli, hogy mi lesz ebből, de mégsem igazán jó kultúrantropológus, mert nagyon szurkol nekünk - magyarázta József. 

Ipiapi atya hosszasan eltűnődött, majd csak ennyit mondott:

-Nem baj!

Kopogtatás-koncepció

            Csak nagy sokára juthatott szóhoz József:

- Azt azért mégis csak meg kellene vitatnunk, hogy mi legyen a kopogtatási koncepció. Ha megfigyeltétek, minél messzebb megyünk Legalsószentbenedektől, annál kevesebb cédula adatik nekünk. Persze tudom, Ipiapi atya szerint „akinek van, annak adatik”.

- „Ajtód vagyok, ha zörgetsz bennem”, ezzel azt akarom mondani, hogy majd az Úr lesz az, aki kopogtat, méghozzá szívünk ajtaján - magyarázta Hilária nővér.

- És ez majd mit hoz a konyhára?  - kérdezte Pepe.

- Majd megimádkozzuk, szerelmem! - nyugtatgatta Pimpa, Hilária nővért parodizálva.

- Mindez nem zárja ki, hogy mi is zörgessünk - jegyezte meg József.

- Én szívesen elmegyek a legközelebbi vasútmodellező csomópontra - ajánlkozott Gedeon,  Dr. Terebessy Olivér unokaöccse, a rabbiképző végzős növendéke, szintén OJD-tag, a kampány stratégiai menedzsere.

            Ezzel ellankadt az ötletbörze, és ekkor mindenki Ipiapi atyára nézett, de ő jelezte, hogy folytassák nyugodtan, nem kíván beleszólni a kopogtatócédula-stratégiába. Ők viszont  könyörögtek, hogy bizony csak szóljon bele, vagy legalább is tegyen valami kisebbfajta csodát, mert bizony rohadtul elakadtak. Ekkor Ipiapi atya így szólt hozzájuk:

- Ekkor már órák óta nem énekelt a szupersztár, csak beszélt hozzájuk, de ötvenezer rajongója meg se moccant, úgy hallgatta. Ugyanezt tették a Nasareth Band tagjai is. Közben már jócskán besötétedett. Bár a tömeg szinte lélegzetét visszafojtva hallgatta a szupersztárt, a tömegből egyre erősödő moraj hallatszott. „Semmi gond, Mester, csak a gyomruk korog”, nyugtatta meg Philippe, a basszusgitáros a szupersztárt, aki a Jesus Christ néven híresült el világszerte, akit még a világhírű Nasareth Band tagjai is Mesternek szólítottak. És akkor azt mondta nekik a szupersztár, méghozzá bele a mikrofonba, hogy „Ti adjatok nekik enni!”, amin persze ugyancsak elcsodálkoztak: mind a banda tagjai, mind ötvenezer rajongójuk. Ebben a pillanatban mindenki farkaséhes lett, addig ugyanis sem éhséget, sem szomjúságot nem éreztek, annyira el voltak telve a szupersztár szavaival. „Ugye, most viccelsz, Mester? Minimum ötvenezer hamburgerről és ugyanennyi kóláról van szó, és a büfések már régen hazamentek, hiszen tudod jól, a banzáj már három órája befejeződött, de ezek nem tágítottak mellőled.”

A szupersztár persze mindezt tudta jól, csak próbára akarta őket tenni. Ekkor Andy, a ritmusgitáros lépett a szupersztár elé, és jelentette, ő is bele a mikrofonba: „Van itt egy fiú, akinek van öt hamburgere és két kólája. De hát mi ez ennyi népnek?” Meghallva ezt a fiú összerezzent, aztán észbe kapott. Már csak azt nem tudta eldönteni, mi lenne jobb: befalni gyorsan egyet, vagy legalább kettőbe-háromba beleharapni. Csakhogy ekkor már, basszus, mindenki őt nézte az őt körülállók közül. Közben maga Simon Peter, a Nasareth Band frontembere termett ott, „Go on!” kiáltott rá a fiúra, s máris húzta-tépte ki a kezéből a reklámszatyrot, majd odamosolyogta neki, hogy „Thanks!”, és azonnal rohant zsákmányával a szupersztárhoz. Jézus pedig vette a hamburgereket, tekintetét az égre emelve hálát adott, aztán a rajongók tapsa, csápolása és ujjongása közepette osztani kezdte a hamburgert és a kólát a hozzá legközelebb ülőknek.

Ipiapi atya megállt egy pillanatra, szigorú szeretettel rájuk nézett, majd így folytatta:

- Ekkor csodák csodájára újabb és újabb féltve őrzött hamburgerek és kólák kerültek elő, és kerültek Jézushoz, vagy pedig ott helyben cseréltek gazdát. A Nasareth Band tagjain kívül most már a karszalagos rendezők is hordták oda, majd megáldottan osztották széjjel az ételt és italt, mindaddig, amíg mindenki jól nem lakott. Jézus ekkor összeszedette a még élvezhető maradékot, amivel tizenkét hulladékgyűjtő zsákot töltöttek meg, támogatandó a Máltai Szeretetszolgálatot. Az ötvenezer rajongó látva a jelet, lelkesen ünnepelte a szupersztárt, mondogatva: ez valóban az a szupersztár, akinek el kellett jönnie.”

            Annamária nővér elbűvölve hallgatta Ipiapi atyát, nem is a mondandója bűvölte el annyira, ugyanis arra alig tudott figyelni, hanem garabonciás ujjai. Elfeledkezve arról, hogy kultuszkutató kultúrantropológus, hogy szerzestesnő, de még arról is, hogy OJD-testvér, anyja szemével, fülével hallgatta a 33 éves Kitűzőt, a nagy sámánt.

Listaállítás

            Míg teljes odaadással Ipiapi atyát hallgatták - órákig is eltarthatott, vacsorázni is elfelejtettek - hatalmas hó esett le Legalsószentbenedek környékén, alig lehetett megközelíteni a kampányközpontot, de csodák csodájára még aznap este sítalpakon egy idős hölgy érkezett mint a RÖTYE küldötte, és egy jó akad kopogtatócédulát hozott a Kisalföldről. Másnap délig több civil szervezet is küldött „takaros csomagnyi” kopogtatócédulát, köztük volt a Katolikus Közösségek Hálózata, a Cinkotai Anapabtisták, a Bohócdoktorok Szövetsége, a Golgota Gospel Kórus, az Evangélikus Szélrózsa Band, a Békésmegyei Baptista Hiphoptérítők, a Keresztény Zöldek, a Fészek Egyesület, a Micimackó Óvoda, a Csemete Alapítvány, az Alter Christus, az Örökifjú Véncserkészek, az Emberismeret és Etika Tanárok Baráti Köre. A RÖTYE hét dunántúli megyéből 34210 cédulát, a harminckét civil szervezet tizenhét megyéből 22345 cédulát küldött, a Gagyapáti Miniegyházmegye 12233-at, Kanalas Rozália közel nyolcszáz fős rokonsága pedig 24572 cédulát.

            Ezzel meglett az a mennyiség, mellyel elindulhattak a választásokon, méghozzá úgy, hogy minden körzetben állíthattak képviselőjelöltet. 

Sajtóértekezlet

            2016. január 8-án a képviselő-jelöltekkel együtt tucatnyi újságíró és féltucatnyi forgató-csoport is érkezett Legalsószentbenedekre, akik természetesen elsősorban Ipiapi atyát faggatták volna, de ő mindig maga mellé vett egy-két OJD-testvért vagy OJD-képviselőjelöltet.

- Mi a programjuk? – kérdezték a riporterek

- Isten országa - felelték mindannyian.

- Ez egy utópia?

- Ez egy nagyon is reális utópia - felelte Ipiapi atya.

Mintha csak Kamarás Reformvár-könyvéből idézné, gondolta Annamária nővér.

- Talán ez lehetne az igazi rendszerváltás - felelte Dr. Szoboszlay Benedek.

Még mindig viselte a fogszabályozót. Annamária nővér kérdésére azt a magyarázatot adta a helyettes megyei államügyész, hogy szerves összetevője lett identitásának.

-  És a többi pártot hogyan látják? - kérdezték többen.

- Szerintem mindegyikből ugyanaz hiányzik! - vágta oda Pepe.

Erre mindenki odafigyelt.

- Nevezetesen? - kérdezte mindegyik sajtós egyszerre

- Az, amit mi képviselünk! - felelte Pepe

- Mi lesz, ha bejutnak a parlamentbe? - firtatta egy igen dörzsölt szerkesztő-riporter.

Ekkor mindenki Ipiapi atyára nézett, mert ekkorát még senki sem mert álmodni. Ipiapi atya - önmagát parodizálva, és ebben Annamária nővér teljesen bizonyos volt -  az égre emelte szemét, majd halkan ezt mondta:

- Ha Isten mindenütt jelen van, a piacon, a diszkóban, a bolondok házában, akkor miért nem lehetne ott a parlamentben is. És nekünk, az OJD-nek mindenütt akad feladatunk: a piacon, a diszkóban, a javítóintézetben, a bolondok házában. Miért ne lehetne a parlamentben is?

- Kivel működnének együtt? Feltehetően a keresztény pártokkal, ugye?

- Minden jóakaratú emberrel - felelték a képviselőjelöltek.

- Van-e politikai praxisuk?

- A politika, ugyebár a köz ügyeivel való foglalkozás? - kérdezte vissza Gedeon.

A médiamunkások bólogattak.

- Márpedig a köz nem más, mint a kollektív felebarát - szólalt meg Dr. Bartos Gergely OJD napfizikus.

- Ki a példaképük a politikusok közül?

- Jézus - felelték kórusban.

- De hát ő nem igen tekinthető pártpolitikusnak – próbálkoztak a riporterek.

Kanalas Rozália ragadta kezébe a mikrofont:

- Nem is az volt ő, lelkem, hanem egy zsidó megújulási mozgalom vándorkarizmatikus prédikátora. Világos? Nem? Jó, akkor másképpen világosítom meg, hogy önök is megértsék: Jézus egy erőszakmenetes radikális erkölcsi reform-mozgalom prófétikus képviselője volt. És ma is az. Kapiskálják már, kedveskéim?

Ekkor egy bulvárlap sztár-riportere próbálta csapdába ejteni Ipiapi atyát:

– Ipiapi atya, szabad-e bliccelni a villamoson?

– Ön szerint mikor szabadna? – kérdezett vissza Ipiapi atya, bátorító mosollyal.

– Hát, mondjuk, akkor, ha misére mennék, de csak akkor érnék oda időben, ha villamosra szállnék, csakhogy nincs sem jegyem, sem bérletem, sem pénzem. Mindemellett szemérmetlenül drága a fővárosi közlekedés.

És a sztár-riporter hosszasan ecsetelte, hogy mekkora pofátlanság ennyit kérni egy nyavalyás villamosjegyért, és hogy ő akkor már inkább bedobja a pénzt a templomi perselybe, ehhez viszont el kellene jutnia a templomba, méghozzá villamossal. Ipiapi atya figyelmesen hallgatta, még bólogatott is közben, majd kért és kapott egy használt villamosjegyet, felmutatta, majd megkérdezte:

– Minek az emblémáját látjuk ezen a jegyen? - kérdezte Ipiapi atya.

– Természetesen a BKV-jét, vagyis a Budapesti Közlekedési Vállalatét, mely közismerten egy  pofátlanul harácsoló társaság - dühöngött a sztár-riporter.

– Ha az övé, akkor add meg a BKV-nak, ami a BKV-é, Istennek pedig, ami Istené.

– De hogy adjam meg Istennek, ami az övé, ha nem érek időben a misére gyalog?

– Úgy adod meg Istennek, ami Istené, hogy többé nem bliccelsz a villamoson – nevetett Ipiapi atya, és jól meg is lapogatta a sztár-riporter hátát.

Persze a sztár-riporter sem hagyta magát:

– Csakhogy, Ipiapi atya, a villamosjegy nem az Istené, hanem a BKV-é.

– Hát nézzük csak! Kezdetben, ugyebár teremté Isten a mennyet s a földet. Idáig egyetértünk?

– Idáig igen - felelte a sztár-riporter idegesen. - Akkor most ugorjunk egy nagyot! És a BKV-t ki teremtette, ha szabad érdeklődnöm?

– Amikor már eléggé sok minden meg volt teremtve, fokozatosan átengedte Isten a teremtést az embernek, és akkor az ember megteremtette a BKV-t - magyarázta Ipiapi atya.

– Jó, de mi van azzal, de aki az Istennek sem akar jegyet váltani? - próbálkozott egyre elkeseredettebben a sztár-riporter

– Szerintem erre ön is tudja a választ - felelte Ipiapi atya. - Az, aki így tesz, nem adja meg az Istennek, ami az Istené.

– Akkor menjek gyalog a misére? És késsek le a szeretetlakomáról? – okoskodott a sztár-riporter utolsó erejével.

– Ez esetben, ha mindhárom spórolni akar, induljon el idejében - tanácsolta Ipiapi atya.

– Persze! Az én rossz lábaimmal! –  dühöngött a sztár-riporter, ugyanis semmiképpen sem akart jegyet váltani.

– A mozgásukban korlátozottakhoz természetesen én magam megyek el. És nyugodjon meg öregem, a szegényekhez is”, felelte Jézus –  kuncogta Ipiapi atya, és szeretettel egy barackot nyomott a sztár-riporter fejére.

Az OJD proklamációja

            Végül addig szekálták a médiumok Ipiapi atyát, az OJD-testvéreket és az OJD-képviselőjelölteket, amíg utóbbiak össze nem állítottak egy néhány oldalas programfüzetet Az OJD szózata a nemzethez címmel. Ipiapi atya azonban erőteljes húzási javaslatokkal élt, még címet is megváltoztatta, így végül is mindössze ez maradt belőle.

Az OJD tizenkét pontja

1) Mindig kérjük és adjunk számlát, hogy jól aludhassuk álmunkat, és ne hizlaljuk még kövérebbre a nyugdíjunkat is felfaló fekete gazdaság gömböcét!

2) Ha belépünk egy liftbe ismerősök vagy ismeretlenek közé, ne csak emelkedjünk, hanem emelkedettek is legyünk, és köszöntsük szívvel útitársainkat!

3) Ne legyünk sem technokraták, sem pszichokraták, hanem olyan demokraták, akik felebarátaik egyenlőségét hirdetik abban az értelemben is, hogy az egyik ember fele (barátja) a másiknak.

4) Ne engedjük összeugrasztani az emberi méltóságot és az istenképmásságot, a szolidaritást és a felebaráti szeretetet, a nyereséges vállalkozást és a talentumokkal való elszámolást, a kreativitást és a Creator Spiritust, a társadalmi egyenlőséget és az Isten előtti egyenlőséget, a múlt bevallását és a bűnbánatot, az optimizmust  és a reményt, Szent István és az igazságos Mátyás király, Bethlen és Rákóczi, Kossuth és Széchenyi, Bibó és Nagy Imre, Ady és Pilinszky, Németh László és Kertész Imre híveit!

5) Érdekeinket, s még inkább értékeinket képviselve bátran cseréljünk eszmét másokkal és a másikkal; ha szükséges, vitatkozzunk is velük, ám az igenek és nemek mellett megfelelő arányban és súllyal szerepeljen az „értelek”, a „szerintem”, az „az is lehet, hogy” és a „talán mégis”.

6) Szalézi Szent Ferenccel együtt valljuk, hogy mindenkit elfogadunk útitársnak, és akiktől még útirány-módosítási javaslataikra is nyitottak vagyunk.

7)  Ne csak mondjuk, hanem szívből kívánjunk is embertársainknak is jó reggelt, jó napot, jóestét!

8) Legyünk aprólékosak a kicsiben, és nagylelkűek a kicsinyesekkel!

9) Legyünk felek (felelősek és felebarátok) és egészek (egészségesek és egész-ségesek)!

10) Lehetünk felhőtlenül, de sosem felelőtlenül optimisták.

11) Még szent dolgokon is nevethetünk, de csak szívvel-lélekkel.

            12) Letargia? Liturgia!