Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Ipiapi atya (részletek)

2008.12.21

Részletek az Ipiapi atya (Bp. 2000. Kairosz)

című regényemből

 

Magyarázat az olvasónak

 

           

            Ipiapi atya szentté avatását már földi életében kezdeményezték, miként kiközösítését és műveinek indexre tételét is. Ami írásos műveit illeti, ezek mindössze az 1989-es hazaérkezése és az 1991-es pápalátogatás között írt, általam összegyűjtött és 1992-ben a Zászlónk Stúdió és a Szent Gellért Egyházi Kiadó által megjelentetett kötetben napvilágot látott levelei. Ez képezi könyvem első részét. Többi művének zöme élménnyé alakult, amelyeket a szem- és fültanuk őriznek, ameddig el nem felejtik, ameddig át nem alakul legendává. Mivel mint vallásszociológus kutató egyházam felkérésére 1994-ben néhány hónapra ideig magam is Ipiapi atya nyomába szegődtem — jelentéseim képezik e könyv második részét —, mind az Ipiapi atya boldoggá avatását szorgalmazók, mind az eretnekségét demonstrálni akarók azzal ostromoltak adjam át számukra információimat és ügyöket szolgálva folytassam kutatásaimat. Sem egyik, sem másik tábor kérésének nem tehetek eleget, de szívesen tárom a legnagyobb nyílvánosság elé mindazt, amit Ipiapi atyáról tudok, és azt is, amit nem tudok, csak sejtek, sőt még azt is, amit nem is sejtek.

Nem  csak azért nem tehettem eleget sem a szentté avatását, sem pedig kiátkozását szorgalmazók kérésének, mert sem szentnek, sem átkozottnak nem tartom Ipiapi atyát, hanem azért sem, mert sosem találkoztam vele személyesen. Ő velem igen, én vele nem, erről majd olvasható a második részben. Miután megismertem néhány Krisztusért bolond életét, akiket szentként tisztelnek, éppen Ipiapi atyát is közéjük tudnám képzelni, csak az a gondom, hogy azok, akik szeretnek botránkozgatni rajta, ezeken a — ismerjük el, meglehetősen furcsa — szenteken is botránkoznának, méghozzá vastagon. Olyanokra gondolok, mint például Antiochiai Tehofil és Mária, emesai Szt. Simeon Theofilus és Mária, akik mindketten arisztokratikus családból származtak, és  bár el voltak jegyezve egymásnak, Krisztus bolondjai lettek. A szíriai metropolisok utcáin kóboroltak (akár mint egy ideig Ipiapi atya is barátaival Budapest aluljáróiban), otthontalanságukkal Jézust utánozták. („Az Emberfiának nincs hová lehajtsa fejét.”) Theofilus úgy öltözött, mint egy bolond, Mária pedig mint egy prostituált. Viselkedésük mai szemmel, még a mai szabados világ számára is bizarr, sőt obszcén. Ilyennek láttá először kortársaik is, aztán lassan rájöttek: ők Krisztusban, krisztusért bolondok, és viselkedésüket lassanként elismerték egy szokatlan, de hiteles kegyesség kifejeződésének. Két bolond százat csinált? Lehet, ki tudja. Egy biztos, több százan, avagy inkább több ezren akadta hasonló krisztus bolondjai, az ókortól egészen az újkor elejéig. Például Szent Simeon diót szórt a templomban ájtatoskodó hívek közéi hívek közé, táncolt a prostituáltakkal, berontott a női fürdőbe, kirívóan étkezett böjti napokon. Aztán lassan őt is szentként kezdték tisztelni. Bolond Szent András a 9–10. században  Konstantinápolyban meztelenül járkált és kutyákkal aludt.  A középkori szent bolondság legnagyobb virágzása a 16. századi Novgorodban pompázott. Áldott Szent Bazil és mások gyermekded gesztusaikkal elutasították az összes társadalmi szerepet, és ami még erősebb ellenérzést szült a hatóságok részéről, a szentbolondság rendre a politikai kritikával párosult, ezért aztán hamarosan be is szűntették szentté avatásukat, és maradtak a nem soka vizet zavaró falusi szent bolondok.

Ha Ipiapi atyát mégsem avatnák szentté, akkor is megmaradna legendás honfitársunknak, akár csak Szent László vagy Hunyadi Mátyás, Zrínyi Ilona vagy Cecey Éva, Petőfi Sándor vagy Pilinszky János,  Puskás Tivadar vagy Puskás öcsi, Klébersberg Kúnó vagy Kogutowicz Manó, Szentgyörgyi Albert vagy Öveges József, Kodály Zoltán vagy Szörényi Levente, Koncz Zsuzsa vagy Polgár Judit.

Szembe kell nézni azzal a lehetőséggel is, hogy Ipiapi atya mégsem valóságos személy, csupán legenda. Ám nem csak emellett, ez ellen is több minden felhozható. Először is ezen többen csak nevetnek, s kijelentik, ha Ipiapi atya nem volt valóságos személy, ők sem azok. Ennél meggyőzőbbnek látszik az, hogy amikor megjelent az Ipiapi atya levelei (mely ennek a könyvnek első részét alkotja), levelek tucatjai érkeztek a kiadóhoz Ipiapi atya címére. Számomra még ennél is meggyőzőbb bizonyíték, az a „jegyzőkönyv” amelyet Zákány úr (megyei egyházügyis korában még Zákány elvtárs) készített Őneki jelent meg  2000. májusában, amikor már nagybeteg volt, tucatnyi alkalommal álmában, és egykori védencéről mesélt neki. Felébredve Zákány úr emlékezetből lejegyezte a hallottakat, és az egésznek  a  Jegyzőkönyv Ipiapi atya bámultra méltó működéséről Hábriel őrangyal üzenete alapján, és átadta Ipiapi atya barátjának, Vizitátor atyának, aki Ipiapi atya rendtársaival féltucatnyi plébániát látott el az egri egyházmegye peremvidékén. Vizitátor atya azonnal Prominens atyához vitte a becses dokumentumot, ugyanis Prominens atya vezette kezdeményezte és vezette az Ipiapi atya szentté avatását szorgalmazó „nyomásgyakorló imahadjáratot”. Amikor Prominens atya megtudta, hogy Ipiapi atya őrangyala állítólag éppen egy volt egyházügyisnek, egy nem is olyan régen még elvtársnak jelent meg, olvasatlanul visszaadta Vizitátor atyának, megkérve őt, hogy azonnal égesse el. Számár már az elegendő bizonyíték volt az iromány felettébb gyanús mivoltáról, hogy a Gábriel helyett Hábriel szerepel. Biztos, amki biztos Prominens atya gyorsan kibocsátott egy magánkörlevelet egyházi ismerőseinek  az   ügyről, így aztán Vizitátor atya hiába mutogatta a  jegyzőkönyvet egyházi berkekben, kívülállónak viszont nem akarta kezébe adni. Végül is Dr. Terebessy Olivér, Ipiapi atya egyik rendtársa tanácsára elhozta nekem, az Ipiapi-jelenség kutatójának. Amikor megtudta, hogy közreadni szándékozom, arra kért, hogy annak a fejezetnek az Ipiapi csodái  címet adjam. Bár én Zákány úr megfogalmazását, a „bámulatra méltó”-t jóval pontosabbnak és kifejezőbbnek tartottam, feladva ebben a tekintetben eddig őrzött semlegességemet, eleget tettem kérésének.  A jegyzőkönyvben olvashatók értelmezését és a végső döntést az olvasóra bízom, akit ezennel szeretettel indítok, hogy stílszerű legyek:  zarándokútjára.

-------------------------------------------------------------------------

 

Harmadik jelentés

          (amelyből végre már megtudható valami)        

 

            Legelőször Erdő Péternek, a jeles  az egyházjogásznak a levelét kaptam meg. A jeles szakember szerint a CIC[1]  területi és személyi részegyházakat említ. Az előbbihez tartoznak elsősorban az egyházmegyék, az utóbbihoz például a tábori püspökség. Mint említi, egyes kollégái szerint indokolt lehetne rítus, nyelv vagy  nemzetiségi szempont szerinti részegyházak alapítása is. Ami a láthatatlan egyházat illeti, most szószerint idézem őt:  "vagy metafóra, vagy vicc". Végül ezt írja a nemzetközileg is jegyzett jogtudós: "Van valami, amit viszont én nem értek: a religiográfia. Hallottam már vallástanról, vallási néprajzról, vallásszociológiáról és vallásos szociológusról, ám religiográfusról még nem. Kit vagy mit takar ez kifejezés, ha nem vagyok indiszkrét?"

Kellemesen meglepett, hogy mindhárom felügyelő—bizottsági tag eléggé gyorsan válaszolt. Nem feladatom a kommentálás (főleg teológiai kérdésekben, amint erre Györgydeák atya is figyelmeztetett), csak a tények regisztrálása, mégsem állom meg, hogy meg ne jegyezzem, hogy mindhárman afféle hétpróbás szerzetesek, ugyanis — ez viszont tény — valamennyien börtönviseltek, s a szabadulás után a jezsuita Pálos Antal atya motoros anyagbeszerző, Olofson Placid atya mosodavezető volt.

@  Legelőször a ciszterci Halász Piusz atya írt, a következőt: "Talán azért esett rám is a választás, mert én egy nagyon csendes rendet alapítottam, Ipiapi testvérem pedig egy igencsak harsányat. Csakhogy a csend is lehet üres, és harsányan is lehet dicsérni az Urat. Remélem, sokat tanulhatok a rámbizott atyától."

@  A bencés Placid atya azt írja, hogy Ipiapi atya mély benyomást tett rendtársaira Pannonhalmán, alaposan feladta nekik a leckét derűből és harmóniából.

@  A jezsuita Pálos Antal atya pedig ezt írta: "Kedves Religiográfusom! Amióta Ipiapi atya leveleit olvasom, megszínesedtek homiliáim az idős nővéreknek mondott miséken. Lehet, hogy majd együtt kell odaállnunk Ipiapi atyával egy másik, egy sokkal szigorúbb bizottság elé?" Arról, hogy hol lehet és mit csinálhat Ipiapi atya, egyikük sem tudott, mert még egyikük sem találkozott vele.

 

Ï _ _ _ _ _ _ Ò

 

            Ekkor jutott eszembe öreg barátom, Heller György, aki eredetileg vasútmérnök volt és a Szent István Társulat világi igazgatója, (mellesleg Terebessy Olivér évfolyamtársa és nagy tisztelője), aki az ötvenes években kénytelen volt átképezni magát toronygomb karbantartónak. Ily módon bejáratos lett papi, sőt püspöki berkekbe is, és kedvet kapott az egyházstatisztika műveléséhez. A templomok és tornyok számával kezdte, a papság és szerzetesség, majd a kiszolgáltatott szentségek számával folytatta, s most — többek között — azt vizsgálja, mekkora a női tagok aránya a képviselő—testületekben. Nos, öreg barátom — római kapcsolatait is felhasználva — a következőkről értesített:

            Ipiapi atyától valamelyik elöljárója (őt sem nevezhetem meg) a rendjére vonatkozó dokumentációt kért, arra hivatkozva, hogy ez a rend nem szerepel azokban a nyilvántartásokban, amelyekben szerepelnie kellene. Ipiaipi atya azonnal írt provinciálisának, aki kertelés nélkül megírta neki, hogy "rendünk egy vicc". Ipiapi atya mint egy jó viccet elmesélte az illető elöljárónak, aki elkomorodott. Ennek az "elkomorodásnak", írja öreg barátom, az lett a következménye, hogy a provinciálist Rómába hívatták, ő viszont Ipiapi atyát bízta meg, hogy képviselje a rendet, mivel Magyarország jóval közelebb van a Vatikánhoz, mint Nauru.

 

Ï _ _ _ _ _ _ Ò

 

            Megbízhatónak tűnő forrásból — a vatikáni konyhára tésztát szállító cég egyik alkalmazottjától (az ő kilétét természetesen nem fedhetem fel) hallotta egy bázisközösségi tag, aki levelezésben áll egy budaörsi bázisközösséggel, amelyről religiográfiát írtam — hírlik, hogy Ipiapi atya a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja előtt így magyarázta a "viccet", hogy "elkezdtük magunkat így nevezni, aztán így maradtuk". A bíboros prefektus előbb elnevette magát, majd rettenetesen szigorú arccal Őszentsége elé vezette, ahol állítólag a következő párbeszéd zajlott le:

Őszentsége: (különböző nyelveken): Milyen nyelven köszöntött engem, testvérem?

I Ipiapi Atya:Óceániai pidgin-angol nyelven.

Őszentsége (angolul): Ha engedélyezünk benneteket, óhatatlanul komolyan veszítek magatokat, igaz?

Ipiapi Atya:Ez bizony megtörténhet, Szentséges Atya.

Őszentsége:(angolul): Hagyjuk már ezt a "Szentséges Atyá"-t! Hogy hívtok engem magatok között, istenbohócai?

Ipiapi Atya: Naurun egyszerűen Tupua-Papunak, Legalsószentbenedeken pedig úgy, hogy Janipalipapi.

Őszentsége:  (angolul): Nem Magyarországon van ez a Legalsószentbenedek?

Ipiapi Atya: Ezt meg honnan tetszik tudni?

Őszentsége:  (angolul): Akkor beszélhetünk magyarul.

Ipiapi atya: Tessék elképzelni, hogy a megyéspüspök atya sem tudja, hol van Legalsószentbenedek, a püspöki titkár atya meg úgy tudja, hogy minket Trianion után elcsatoltak.

Őszentsége (magyarul): Lég-álsó-szént-benedek? Tár-tozzék ézentűl Pánnnonhál-ma-hozz. Dokumentot kül-dökk Ásztrik átyanek.

Ipiapi Atya:Legalább egy áldást tessék adni rendetlen rendünkre, hadd örüljön Provionciális atya.

Őszentsége:: Én nágyon elfa-rád-tám, Ezert in-kábban té áld-gyál meg én-gem.

Ipiapi Atya: Oké, Tupua-Papu!  Ű Jap, Ű Rog! A sebhely beszárad. A sebhely száraz taplósfa! A sebhely sima fakéreg! És most áldjon meg bennünket a Mindenható és esőt csináló Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Őszentsége:  (angolul): Ámen! Köszönöm, ez jól esett. És most arra kérlek, kedves testvérem, hogy minden év húshagyó keddjére kapjak tőled egy levelett, hogy még a nagyböjt előtt egy nagyot derülhessek.

            Ezután született meg döntés a háromtagú "honosító" bizottságról, és Ipiapi atyának a "láthatatlan egyházmegyébe" való áthelyezéséről, amiről öreg barátom sem tud többet, mint a kiváló egyházjogász. Meg nem erősített hír szerint Ipiapi atyának teológiai továbbképzésen kell résztvenni, mert nem tudta okmányokkal igazolni, hogy lenne teológusi képesítése.

            Egy másik változat szerint szóbeli pótvizsgára rendelték be a budapesti Hittudományi Akadémiára, ami úgy zajlott volna le, hogy a feltett kérdések után Ipiapi atya nagyon hosszasan gondolkodott, majd azt mondta: "Ez nagyon jó kérdés". Még három—négy kérdést megdicsért ily módon, s ezután ő tett fel kérdéseket. Állítólag ilyeneket, hogy:

~~  Szabad-e egy római katolikus papnak a nudisták számára lelkigyakorlatot tartanai?

~~  Szabad-e az ördögöt kiröhögni?

~~  Szabad-e szíből nevetni  teológusok mulatságos megállapításain?", ~~  Szabad-e Istent dicsérni rágógumival a szájunkban?

A többi kérdésében egyértelműen Pimpa, Pepe, Kanalas Rozália és Bolond Pista kérdéseit ismertem fel. Megtudtam, hogy a vizsgabiztosok között volt a religiográfusokkal nyíltan is rokonszenvező Tarnay Brúnó professzor. Levelemre ezt válaszolta:

"Sajnálom, kedves barátom, de én csak percekig tartózkodtam a teremben, mert a visszafojtott — elnézést — röhögés a szívemre ment, s napokig pihennem kellett, s mivel ezt az időt arra használtam fel, hogy jobban megismerkedjem leveleiből az vizsgáztatandó atyával, szépen visszaestem előbbi állapotomba. Ha megtud valamit erről az egyházszociológiai unicumról, kérem feltétlenül értesítsen." 

            Bordám összeforrt. Hamarosan indulok, mert Mária és József többféle nyomra bukkant. Jó néhányan felismerték ugyanis az álruhás Ipiapi atyát: öregcserkész, kabinos, tollbegyűjtő, csillagszóróárus, Mikulás, szendvicsember, törpefenyő  és vécésnéni képében. Ezt hallva csak nőttek gondjaim: én meg minek álcázzam magam? Talán alpinistának, hála Blanckenstein Miklós felszerelésének. De hogy jövők majd le?

 

Legalsószentbenedek, 1994. jan. 29-én.

                                                                                                          K.I.

                                                                                                álcázott religiográfus

 

 

Negyedik jelentés

(amelyben már szemtanuk is felbukkannak)

 

            Megfogadva a legalsószentbenedeki novíciusok tanácsát ezután inkognitó nélkül ki sem léptem az utcára. Így aztán még saját hitvesem sem ismert meg, amikor alpinistaként becsöngettem otthonunkban. Amikor személyi igazolványomat áttanulmányozta, azonnal ágyba akart fektetni, de én arra kértem őt, vegyen rólam méretet, és készítsen nekem legalább háromféle álcát. Először tömören ámokfutónak nevezett, de aztán Ipiapi atya kedvéért (akit szintén őrültnek tart, de szent őrültnek) nag sóhajok közepette nekilátott. Elsőnek a szájharmonikázó koldus jelmeze készült el, másodiknak a kéményseprőé, harmadiknak az ablakmosóé.

            Tekintve, hogy Háziorvosom is az ágyba parancsolt, onnan próbáltam nyomra bukkanni. Régi jóbarátomnak, a katolikus médiumok főfőfelelősének, Lukács László piarista atyának a segítségével megjelentettem a katolikus lapokban a következő felhívást:

Jelentkezzenek levélben EPELETUPULU jeligére nálam mindazok, akik a közelmúltban résztvettek Ipiapi atya lelkigyakorlatai valamelyikén és tanúságot szeretnének tenni Ipiapi atya mellett.

Ha már találkoztunk, megkérdeztem a vatikáni berkekbe is bejáratos Lukács atyát, ő mit tud Ipiapi atya vatikáni látogatásáról. Ő háromféle változatot is ismert:

ÞÞ   Ipiapi atyát Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának bíboros prefektusa azonnal visszaküldte Naurura.

ÞÞ   A pápa négyszemközt fogadta. A zárt ajtók mögül epeletupulu zene szivárgott ki. Negyven percig voltak együtt. A kíváncsi tekintetekre és kérdésekre minkét fél részéről sejtelmes mosoly volt a válsz. Másnap reggelre derült ki valami. Amikor a pápa a reggeli ima közben csak nagynehezen állt fel a térdelésből, az aggodalmas tekintetekre mosolyogva így válaszolt: "Csak egy kis izomláz". Ebből egyes bennfentesek arra következtetnek, hogy nem csak epeletupulu—zene volt odabenn, hanem liturgikus tánc is, amelyben a pápa is részt vett.

ÞÞ   Ipiapi atya a Vatikánt őrző svájci gárdisták fogságába került, akik iratai áttanulmányozása után felrakták a Budapest felé induló vonatra, s a határig őrzéséről is gondoskodtak.

            Tegnap (február 5—én) váratlanul nyomra bukkantam!! Ha nem is meleg nyomra. Unokáimmal megtekintettük a nemrégen megnyílt ÓCEÁNIA NÖVÉNY-, ÁLLAT- ÉS HITVILÁGA című kiállítást. Szerencsémre még kinn volt az a plakát, amelyen azt olvashattam, hogy a kiállítást Mr. Mazauvu, a Salamon-szigetek Korall- és zátonyügyi minisztere, valamint Tupuapati OJD (vagyis a mi Ipiapi atyánk!) nyitják meg. Bár unokáim már húzták kezemet az erszényes farkas, az emu és a kacsacsőrű emlős felé, én az igazgatói iroda felé vonszoltam őket, mondván, ott láthatnak majd valami egészen érdekeset. Ez be is jött, mert, amikor Eszter és Sára megpillantották az íróasztal mögül felpattanó igazgatónőt, lelkesen kiabálták, hogy "Nagyapa, nézd, kenguru!" Igazuk volt, mert az igazgatónő nagy előlzsebes klepetust hodott, mert áldott állapotban volt. Szerencsénkre a "kenguru" akkorát kacagott, hogy a könnyei is potyogtak. Amikor megtudta, mi járatban vagyunk, még jobban nevetni kezdett, ugyanis a kiállítás megáldása után Mr. Mazauvu megkérte Ipiapi atyát, akit új-guineai törzsfőnöknek nézett, hogy járná el a kenguru-táncot. Ipiapi atya szívesen megtette. Viharos tetszést aratott. Arra a kérdésemre, hogy honnan kerítette elő Ipiapi atyát, az igazgatónő azt válaszolta, hogy ő is olvasta Ipiapi atya leveleit. Táviratozott Legalsószentbenedekre, s szerencséje volt. Ipiapi atya ott volt, s elvállalta a közreműködést. Azt viszont, hogy egy héttel ezelőtt a megnyitóra honnan jött és utána hová ment, ő sem sejtette. Amit ezen kívül még a múzeumban megtudtam, az csak annyi — és ezt egy nyugdíjas pénzügyőr akár eskü alatt is hajlandó tanúsítani —, hogy abban a pillanatban, amikor Ipiapi atya áldásra emelte a kezét, a kacsacsőrű emlős két lábra áll.

            Megjegyzem, a mi tiszteletünkre a kacsacsőrű emlős meg se moccant, pedig Sára unokám a "Gólya, gólya, gilicé"-t, Eszter pedig a "Kis kacsacsőrű fekete tóban"-t is elénekelte.

Budapest, 1994. február 6-án

                                                                 K.I., nagyapának álcázva         

                                                              hitelesítették: Eszter és Sára

 

-----------------------------------------------------------------------------------

 

IPIAPI ATYA CSODÁI

Jegyzőkönyv Ipiapi atya bámultra méltó működéséről Hábriel őrangyal üzenetei alapján, amelyet 2000. júliusában[2] Zákány Lajos nyugalmazott megyei egyházügyi megbízott[3] készített és lábjegyzettekkel[4] ellátott

 

Első üzenet

(amelynek révén bepillanthatunk a Mennyországba)

 

            Én Hábriel karbéli angyal teremtésem óta buzgón zengtem az éneket az angyali karban. Egy különösen szép napon magához kéretett a Magasságos Mindenható engem, egyszerű kardalost, akit társaim csak Pempőkének neveztem. Nagy izgalommal suhantam hozzá.

— Pempőke — szólt a magasságos nagyon kedvesen — kiemellek a karból.

— Talán nem eléggé zengtem? — zengtem eléggé megszeppenve.

— Szívből zengtél — nyugtatott a Mindenható — És mert nagy a szíved, őrangyal lehetsz.

Belenémultam a boldogságba, de a  Mindenható, aki bele látott szívekbe, egy barackot nyomott a fejemre, és fennen így szólt:

— Örüld ki magad, aztán jelentkezz a felkészítőre.

Ezúttal nem kerültem el az üdvözültek, szoktattam érzékeny fülemet ahhoz a ricsajos boldogsághoz, ami nékünk, karbéli angyaloknak alig volt elviselhető. Arra gondoltam, ezentúl időtlen időm tetemes részét  majd körükben kell töltenem Az üdvözültek  boldogan fürödtek a Létben, a Rendben, a Harmóniában, az Egész-ségben. A Mindenható mindenben a kedvükben járt: ingben-glóriában szaladgálhattak, nem kellett rendet rakniuk, és a Mindenható még azt is megengedte nekik, hogy egyszerűen csak „Főnökömnek” szólítsák, ő meg „Igen, Gézám, parancsolj, kérlek!” pedig Gézának, Ahmednek, Natasának, Johnnak, Herbertnek, Jüa-csing-nek, Mgwarabunak és Sancheznek semmit sem kellet parancsolnia, mert a Mindenható ismerte szívük legrejtettebb kívánságát is. Ez pedig ő maga volt, a Mindenható. Az üdvözülteknek a legkellemesebb meglepetése ugyanis az volt Odafönn, hogy habár immár nem tükör által homályosan, hanem színről színre láthatták a Mindenség Mozgatóját, a Mindenható, hogy kedvükbe járjon, újabbakat és még újabbakat tárt fel előttük végtelen titkából, így aztán szó sem lehetett mennyei unalomról. De mennyei nyugalomról sem, mert az üdvözültek, ha megkívánták, még fogócskázhattak is Ővele, így aztán egyes filozófusoknak végképen fel kellett adni az Istenről mint mozdulatlan mozgatóról alkotott elképzelésüket.

            Szóval volt min ámulni-bámulni Odafenn még nekünk angyaloknak is, engem mint leendő őrangyalt természetesen az izgatott, melyen lehet Odalenn, hogyan viselkedtek ti, védenceink, üdvözülés előtt. Vagy ahogy mi angyalok mondjuk, amikor már túl nagynak találjuk az ricsajt odafönn: „üdvözüllés”.

 

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

Negyedik üzenet

(amelyből megtudjuk, hogy kerül az őrangyal védence háta mögé)

 

            Másnap hajnalban, a reggeli dicséret idején Legalsószentbenedeken landoltam. A szolgálati szabályzat szerint — annak ellenére, hogy láthatatlanok vagyunk, de hogy szerepünkhöz szoktassuk magunkat — védencünk  háta mögött kell elhelyezkednünk. Az angyaltannal foglalkozó teológusok szerint ezzel magyarázható az a kétségtelen tény, hogy az emberek ritkábban huppannak fenékre, és gyakrabban hasalnak el. Csakhogy  nekem elsőre, de még másodikra sem sikerült elfoglalnom szolgálati helyemet, mert Ipiapi atya a hátán feküdt, és teljes erejéből aludt. Legalább is azt hittem, hogy alszik, és csak akkor bizonytalanodtam el, amikor Ipiapi atya hangokat hallatott, kilégzéskor azt suttogta, hogy „Jézus”, belégzéskor meg azt, hogy „Krisztus”. Ennek megörültem, mert, Pempőke-eszemmel arra gondoltam, hogy aki álmában imádkozik, az inkább szent, mint bolond. Még inkább megerősödtem ebben a hitemben, amikor Ipiapi atya két oldalán megjelent  Rik és Ruk, a két öreg liturgikus kanalasgém. Láttukra egyenesen megrémültem, mert komolyan azt gondoltam, hátha nem is igazi madarak, hanem őrangyal páros madarak képében. Ha őket nem is, a gondolatot sikerült elhessegetnem azzal, ha meg is jelentek, ez csak Ipiapi atya álmában történt. Amikor a liturgikus madarak elkezdték csőrükkel böködni a rám bízott istenbohóca orcáit, már sem Jézus, sem Krisztus nem hallatszott, csak az „elmentek  a búbánatos...” A többit szerencsére nem értettem. Ez mára kanalasgémeknek is sok lehetett, mert akkor kelepelést csaptak, hogy pillanatokon belül ott volt Ipiapi atya körül a rend apraja-nagyja: Mária, József, és gyermekeik:  Benjámin, Rákhel, Ráfáel és Magdolna, Bolond Pista, Dr. Terebessy Olivér, Hilária nővér,  Pepe, Pimpa, Vigyori, Kanalas Rozália és gyermekei: Rébi, Csöpi, Béci és Fáni,  valamint Ábrahám, Vikárius és Sekrestyés. méghozzá őrangyalaikkal együtt. Vagyis mégsem egészen, mert az állatoknak mintha nem lett volna őrangyaluk. Eldőlni látszott számomra egy igen bonyolult teológiai vita, amelyben a szakszeráfok  is csak homályos magyarázatokkal szolgáltak. Tény az, hogy az állatok háta mögött nem álltak őrangyalok,  mindössze mindegyikük feje felett egy-egy ezüstös pillangó. Én viszont még mindig nem tudtam védencem háta mögé kerülni. Addigi is bemutatkoztam a kollégáknak, akik  biztató mosollyal nyugtázták megérkezésem és szerencsétlenkedésem. Volt közöttük két meglehetősen furcsa figura, akik emberi alakot öltöttek, s majdnem egyformák voltak,  csak éppen az egyik inkább fiúnak látszott, mint lánynak a másik megfordítva. Ők is bemutatkoztak nekem, ami azt jelenti, hogy ők angyalfélék voltak, vagy tán egészen azok.

— Rakonca vagyok — mutatkozott be a inkább fiú, mint lány

— Ficánka vagyok — mutatkozott be a másik.

— Hábriel vagyok, vagyis hát Pempőke — mutatkoztam be én is.

kétfelé gurultak a röhögéstől.

A rendtagok döbbentek nézték őket, hiszen látható alakban voltak.

— Pardon — mondták, s láthatatlanná váltak.

Majd komoly arcot erőltetve hozzám fordultak, s egyszerre közölték, de két szólamban:

— Mi voltunk eddig Ipiapi atya őrangyalai.

Majd hozzá tették:

— De már ipiapacs egy, kettő, három, te vagy az, Pempőke!

— És ti? — kérdeztem tőlük.

— Mi most visszavonulunk Urunk örömébe, mert eléggé sok van a rovásunkon — mondták egyszerre, majd  hozzátették — Reméljük tetszeni fog neki a világszámunk.

Meg is mutatták, immár megint mindenkinek. Rakoncza feldobott egy almát, ami nem esett le, Ficánka meg elkapott egy másik almát, vagy talán ugyanazt, ki tudja,  csak úgy a semmiből. A körülállók megtapsolták a mutatványt, amely ezúttal is azzal végződött, hogy  Rakoncaficánka köddé vált.

            Most már a liturgikus madarakkal együtt huszonketten költögették Ipiapi atyát, méghozzá a következő módon:

Bolond Pista a reggeli imával, amit ő úgy tudott, hogy „Szívem első gombolyagja[5] hozzád száll fel, Istenem”

Vikárius bolondul iázott, bele Ipiapi atya  egyik fülébe,

a másikba Vikárius óbégatott bele,

Sekrestyés pedig a talpát csiklandozta,

Dr.  Terebessy Olivér a 424-es mozdonyt utánozta,

Hilária nővér az „Angyaloknak királynője, tiszta szüz[6]”-et zengte,

Pepe és Pimpa a kanalasgémeket utánozták, mert ők már belefáradtak saját magukba,

Kanalas Rozália gyermekei kanalakkal csörömpöltek bögréikben, anyjuk meg hangosan csitította őket,

Mária és József gyermekei Sekrestyésnek segítettek a csiklandozásban,

Mária és József szépen kánonban énekelték, hogy „álomszuszék ébredj, hasadra süt a nap!”

Vigyori pedig azt énekelte, hogy „Aludj baba, aludjál, nyuszika is alszik”.

Nekem nagyon tetszett az egész cécó, főleg a zengzetek. Nagyon meg voltam elégedve a társaság muzikalitásával.

Ipiapi atya azonban meg sem moccant, csak a „Jézust” és a „Krisztust” lehelte ki magából.

— Ezt én is meg fogom próbálni Mózessel és Illéssel — lelkesedett be Dr. Terebessy Olivér.

— Én meg azzal, hogy Mária — mondta halkan József

— Én meg azzal, hogy József — turbékolta Mária szerelmesen.

Én meg csak tovább szerencsétlenkedtem ott, mígnem kollégáim megkönyörültek, s megmutatták, hová kell állnom, amikor nem tudok védencem háta mögé kerülni: a feje mögé. Mindjárt oda is álltam, de nagyon szerencsétlennek éreztem magam, így aztán a az angyalok karában énekelt engedelemmel nyugtatgattam magam. Ám amikor odaértem, hogy „Hozsanna”, Ipiapi atya felült, és kijelentette:

— Álmot láttam kedveseim. A vége volt a legszebb, de az csak rám tartozik...

— Mondd el, kérlek — könyörögte Pimpa.

— Na jó. Egy angyal énekelte szólamát, elmondhatatlanul gyönyörűségesen. Ha én választhatnék magamnak őrangyalt, őt választanám.

Majd felröppentem a boldogságtól, hát még akkor, amikor megláttam, amit persze a többiek nem láthattak, hogy milyennek képzeli el maga választotta őrangyalát, vagyis engem: éppen olyannak, mint Hilária nővért, törékenynek és sugárzónak.

— Eddig milyen őrangyalod volt? — kérdezte Ipiapi atyáét Hilária nővér.

Ipiapi atya hosszasan tűnődött, majd azt mondta:

— Akármilyen is, bizonyára halálosan kimerült és ideges.

Erre persze megszeppentem, hogy majd ez vár rám.

— Hanem az álmom eleje és lényege nagyon is rátok tartozik — folytatta Ipiapi atya, és felállt.

Ekkor végre a helyemre kerülhettem, de nem volt könnyű dolgom, mert közben annyit izgett-mozgott, hogy alig tudtam követni.

— Meg kell rendeztünk 2000-ben Legalsószentbenedeken a világtalálkozót — jelentette ki Ipiapi atya,

— Hogyan?

— Kikkel?

— Miből?

— Miért?

csak úgy záporoztak a kérdések.

—Mert itt van a világ közepe, közepe — énekelte Bolond Pista.

Kíváncsi voltam, mit szól ehhez szegény őrangyala, de az annyira büszke volt védencére, mintha ő lett volna az háromszoros Nobel-díjas, aki pontosan kiszámította a világegyetem közepét. Ipiapi atya pedig pontosan úgy viselkedett, mint Bolond Pista őrangyala:

— Pontosan ezért! — magyarázta a többieknek — És hogy hogyan, kikkel, és miből, azt már nektek kell kitalálni. Hívjátok a Szentlelket, s ötöljétek ki vele együtt, mert nekem most el kell mennek lelkigyakorlatokat tartani.

 

 

 

Ötödik üzenet

(mely révén kitudódik Ipiapi atya szomorúsága és Málkus füle)

 

            Az ezután következő nyárvégi lelkigyakorlatot Ipiapi atya régi barátjával Petra iskolanővérrel együtt vezette. Petra nővér azon tanítványai részéré szervezték, akiknek nem sikerült egyetemi és főiskolai felvételijük. Ezt a nővért műár kismertem Ipiapi atya élettörténetének felvégteléről. Úgy ismerkedtek meg, hogy Ipiapi atya részt vett a fiatal nővér bibliodráma[7] és Biblia-pantomim tanfolyamán. A nővér aztán többször táborozott tanítványaival Legalsószentbenedeken, és lelkesen tanulta Ipiapi atyától az óceániai liturgikus táncokat és a liturgikus bohóckodás alapelemeit.

            Rettentően mulatságos volt, ahogy ez alkalommal egymással szembekerült negyven orrát lógató már nem és még nem diáklány és két vigyorgó klerikus, egy boldogságtól kicsattanó iskolanővér és egy életvidám iskolakerülő istenbohóca. Én meg azon rágtam magfa, hogy kitől is kell védencem megvédeni: a negyven vigasztalandótól, vagy a tűzről pattant vigasztalótól. De volt még egy ennél is rázósabbnak tűnő ügy: a keresztvetés és a köszöntés után  Ipiapi atyából és Petra nővérből egyszerre tört ki bugyborékolva a nevetés.  Őrangyaltársamra néztem, de ő csak mosolygott. Ezt olvastam le arcáról: „Ekkora nagy bánaton csak röhögni lehet, nem igaz?” De én még tapasztalatlan voltam, s nagyon féltem a szentségtöréstől, ezért teljes erőmből fohászkodni kezdtem. Mintha hatott is volna, mert Petra nővér erőt vett magán, s ezt kérdezte Ipiapi atyától:

—Voltál-e más igazán szomorú, Ipiapi testvérem?

Védencem már csuklott a nevetésről, én meg kezdtem süllyedtem lefelé, de még annyi lélekjelenlétem maradt, hogy belefújjak őrzendőm fülébe egy normál Á-t, tudva, hogy a szervezeti szabályzat ilyesmit csak akkor enged meg, ha  védencünk halálos  bűnt készül elkövetni. Csodák csodájára Ipiapi atya megvakargatta fültövét, hosszan maga elé nézett, és lassan, halkan, egy-egy szó után szünetet tartva ezt mondta:

— A szomorúság, nővérem, nem sötétség, hanem csak a fény árnyoldala. ezért hát, kedveseim, szomorkodjatok nyugodtan, szívből, istenigazából, de közben vegyétek észre, hogy milyen alacsonyra ereszkedett le az ég. Ilyenkor bevered a fejed és rettentően sajnálod magad. Aztán fújod keservesen az epeletupulut, de hiába, mert nem szakad ki belőle a Szentlélek, csak a csend nő egyre erősebben, lés ez a csend jó is meg rossz is, mert ha még sokáig tart, belekukulsz, és mégis inkább jó, mint rossz,  mert ebben a csendben egyszerre csak meghallod, hogy mi az értelme ennek a szomorúságnak, és egyúttal abból is meghallasz valamit, hogy mi a te értelmed. Ha már ezt is hallod, már csak az a dolgod, hogy jó helyre tedd a pontot, és ha jól helyére tetted, akkor már jelentesz valamit, akkor már titkod van, amit legszívesebben mindenkinek elmondanál.

Ha nem lettem volna halhatatlan szellem, szívesen meghaltam volna a gyönyörűségtől. Hát még ami ezután jött! Pillanatokon belül huszonkét lány jelentkezett, hogy elmondják titkukat mindenkinek, de Petra nővér nem engedte, mondván:

— Ha felhozol a tenger mélyérőlegy csodaszép tengeri lényt, az a felszínre kerülve elszíntelenedik, összepunnyad vagy kipukkan, mint Malacka léggömbje.

Védencem eközben szerelmetesen nézte Petra nővért. Én meg némi aggodalommal ámultam-bámultam. Szerencsére eszembe jutott az egyháztörténész szakszeráf előadása Szent Ferenc és Szent Klára angyali[8] szerelméről.

            A továbbiakban ének, tánc, fogócska, vacsora és ipiapacs következett. Rendesen bele is szédültem, végül már fogalmam sem volt, hol kis vagyok. A lányok lefekvés után hajnalig kuncogtak, de az én védencem szerencsére hamarosan az igazak álmát aludta. Hamarosan kiderült, hogy persze halvány fogalmam sem volt az igazak álmáról. Ipiapi atya álma úgy kezdődött, mint egy ismeretterjesztő tévéfilm az óceániai korall-tenger álomvilágáról, csakhogy védencem álmában a fantasztikus és káprázatok vizilények között  Ipiapi atya életéből már ismerős kanonokok,  prelátusok, vikáriusok, püspökök, érsekek és bíborosok úszkáltak körülötte nagy méltósággal, csillogó-villogó hosszú uszályú miseruhában, glóriával fejükön. Az én védencemen viszont mindössze szakálla és fűszoknyája volt. A főpapok glóriáikat dobálták egymásnak, s biztatták védencemet, hogy próbálja őket elkapni. Mivel ez  sosem sikerült, Ipiapi atya egyszer szomorúbb lett, egyre kisebbre töpörödött, s hirtelen egyedül maradt, miközben elszürkült körülötte a vizivilág. Mire nagy nehezen kievickélt a vízből, addigra a főpapok már gyönyörű szépen mondták a reggeli imát, s biztatták védencemet, ő vezesse tovább az imát, de neki semmi más nem jutott eszébe, mint az, hogy „Szívem első  gombolyagja, hozzád szállt föl istenem”. Mivel az Odafenn bemutatott élettörténet felvételen nem szerepeltek Ipiapi atya álmai, szorongva néztem ezt a furcsa mozit, és alig vártam, hogy felébredjen védencem. Megpróbáltam belezengeni a fülébe, de nem jött ki belőlem zengzet. Végül is Petra nővér ébresztette föl liturgikus talpcsiklandozással, és ugyancsak meglepődött, amikor Ipiapi atya e szavakkal ébredt:

— Ugyancsak szomorú vagyok, nővérkém.

Én persze nem lepődtem meg, de azon sem, hogy ketten együtt sem tudtuk megvigasztalni. Csak akkor oldódott szomorúsága, amikor belelovallták magukat a bibliodrámába.

            Először a kánai mennyegzőt[9] játszották el, amelyben Ipiapi atya kapta meg a becsiccsentett vendég szerepét, annyira élethűen, hogy komolyan megijedtem, de őrangyal társai jelezték, hogy ez csak átélés.  A következő játékban védencem azt a fügefát alakította, amelyre Zákeus felkapaszkodott, hogy jobban lássa Jézust, Zákeust pedig ez alkalommal egy igencsak terjedelmes leányzó domborította., úgy hogy Ipiapi atya recsegett-ropogott alatta, de már mosolygott. Vagy csak vicsorgott kínjában, nem tudom.  Legnagyobb és legihletettebb alakítása Málkus[10] Péter  kardja által levágott füle volt, akit aztán a Jézust alakító Petra nővér ügyesen visszaragasztott Málkus fejére. Ha lett volna tüdőm, bizony nem kaptam volna levegőt, annyira élethű volt minden. Közben állandóan védencem szívét fürkésztem, hogy leszáradt-e már róla a szomorúság. Be kellett látnom, hogy védencem számára, amikor szomorú ő maga jelentheti a legnagyobb veszélyt, ami, vagy aki ellen nem igen tehet egy magam fajta őrangyal semmit sem. Így hát legszívesebben hazamentem volna, mert el nem tudtam képzelni, hogy tudom pótolni ilyen rázós helyzetekben a minden hájjal megkent páros angyalt. Hiába faggatta tapasztalt kollégáimat. hiába hívtam a gyorsszerviz hullámhosszon az ügyeletes szakszeráfot, ők csak ilyeneket tudtak mondani, hogy  az őrangyal nem lehet védence bírája, cenzora,  imádója és hódolója,  védőpajzsa és védőügyvédje, testőre, lovagja, csicskása, árnyékkormánya, lelkiismerete,  ápolója, idomítója, jogtanácsosa, informátora, szárnysegédje, lelkiatyja.

 

 

 



[1] Egyházjogi kódex)

[2] Tizenkét egymást követo forró éjszakán. Az angyalnak csak kamaszlány hangját hallottam, szárnya husíto legyezését és finom vanília illatát éreztem

[3] Állandóan azon jár az agyam, miért éppen nekem jelet meg  az angyal, aki mint megyei egyházügyis (akit a hívek bajuszos püspöknek csúfoltak) 1989-ig hivatásosan szuttyongattam Krisztus követoit, aki miután Ipiapi atyával találkozott, óvatosan araszolgat Isten felé. Egyetlen magyarázatot tudnék csak elfogadni, hogy ez Ipiapi atya ötlete volt.

[4] Az angyal — természetesen — sok olyan vallási, egyházi és teológiai kifejezést használt, amire természetesen sem a hittanon,  sem az egyházügyiseknek szervezett különbözo fejtágítókon, sem az Ipiapi atyával törtét találkozás utáni tanulmányaimban (erre mindjárt visszatérek) nem hallottam vagy olvastam. Ipiapi atyával való megismerkedésem után elhatároztam, hogy igyekszem minél jobban megismerni azt, ami ellen egyházügyisként küzdöttem. Tucatnyi szakkönyvet szereztem be, és elofizettem a Mérleg, a Protestáns Szemle és a Vigilia folyóiratokra. Azért határoztam el magam lábjegyzetek készítésére, mert szeretném, ha minél többen olvasnák el ezt az írást azok közül, akik szemben álltak a vallással, vagy távol maradtak tole.

[5] Eredetiben: „gondolatja”. Ezt még én is imádkoztam gyerekkoromban.

[6] Nem valami angyalról van szó, hanem Szuz Máriáról, Jézus anyjáról, akinek a tiszteletét mi, egyházügyisek a babona megnyilvánulásának tekintettünk, akinek ez nagyon sok elnevezése egyike

[7] Dramatizálják és eljátsszák a Biblia egyes jeleneteit. Az által megfigyel bázisközösségi táborozásokon és lelkigyakorlatotokon kedvelt fogás volt, de aí reformátusok is csinálták, náluk ennek Debrecenyi István Károly volt a mestere.

[8] Azaz plátói vonzalmukról, legalább is a legenda szerint. Az egyházügyiseknek szervezett fejtágítón úgy tanultuk, hogy persze nem csak plátói volt ez a kapcsolat.

[9] Ahol Jézus anyja kérésére borrá változtatta a vizet. No persze mi egyházügyisek úgy tudtuk, hogy ezt csak a rossz bortól illuminált vendégsereg gondolhatta így.

[10] Jézus elfogására érkezo templomszolga


Kíváncsian várom és hálásan fogadom olvasóim kommentárjait

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.