Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tudósítás a Kamarás István 70. születésnapjára rendezett konferenciáról

2011.04.09

Tűzjelektől a Naphimnuszig

A tavaszi hazai konferenciaszezon kiemelkedő eseménye zajlott le 2011 március 20-án, melyet Ki mit tud? Konferencia Kamarás István 70. születésnapjára  címmel rendezte az érdi Facélia-konferenciaközpontban az elismert olvasáskutató családja. A tudományos konferenciát Nagy Eszter az ünnepelt művészettörténész unokája szervezte, és a család apraja-nagyja részt vett benne jobbnál jobb előadásokkal. Lopakodó riporterként a Fehérház és Kadhafi  főhadiszállása után erre a zárkörű konferenciára is sikerült bejutnom. Ezúttal szobafenyőnek álcáztam magam.

            A konferencia címe egy emlékezetes tehetségkutató vetélkedőre emlékeztet, ám ez az esemény csak annyiban tekinthető vetélkedésnek, amennyiben versenyzésnek tekinthető egy hangversenyen elhangzó szimfónia versengő szólamaival. A tudás ez alkalommal a talentumokkal való elszámolást és a kreatív ajándékozni tudás és a kreatív szeretet formába öntését jelentette.

            A konferenciát az esemény spiritus rectora, Nagy Eszter, az ünnepelt elsőszülött unokája (főmunkatársa a nevezetes az Ajahtan Kutarbani kutatásban) nyitotta meg, méghozzá a rá jellemző nemes egyszerűséggel.

            A kellőképpen enigmatikus Kommunikáció és szórakozás nevet viselő  első plenáris ülés levezető elnöke az ünnepelt fia, a konferenciaközpont tervezője, Kamarás Bálint volt, aki elsőnek Nagy Ábelt, az ünnepelt legidősebb fiúunokáját, a lovasíjászat és a zsongorködés ifjú mesterét szólította a pódiumra. Zsonglőrködés című produkciójával igazi bombameglepetéssel indult a konferencia, mert az ifjú mester nem kezével hanem eszével dobálta a buzogányokat, a labdákat és a karikákat, ugyanis a zsonglőrködés elméletét és történetét jelenítette idézte meg, a világcsúcstartók személyében pedig azt a mércét, melyet ömaga elé tűzött ki. Végül pedig, hogy ne érje olyan vád, mely joggal illethette a jászberényi tanítóképző főiskolát, ahol tíz évig a népi táncnak csak az elméletét tanították, öt labda feldobásával (és jelentős részük elkapásával bizonyította), hogy gyakorlatban is uralja a témát.

            Másodiknak a bravúrosan indító fiatalember édesapja következett Az SOS-től az SMS-ig című előadásával. Csak a hozzám hasonló lopakodó bennfentesek tudhatják, hogy ez az előadás a jeles villamosmérnök emlékezetes bakonyoszlopi olvasótábori előadásának parafrázisa volt. A pusztán technikatörténetinek vélhető előadás az igényes és kritikus közönség füle hallatára tágult újabb és újabb dimenziókkal: előbb az emberi kommunikáció hominid, majd pedig a jelezés kozmikus dimenzióival. Utóbbit a Gyűrűk ura mélyértelmű jelenetével érzékeltette, melyben a tűzjelek a remény jeleiként villantak föl. Immár ezek, a kommunikáció és a remény maradt meg a technikatörténeti előadás kontextusának, alaphangjának, majd végkicsengésének. A hallgatóság számár ezentúl majd ez (is) kell kicsendüljön mobiltelefonjaik megszólalásakor.

            Harmadiknak Nagy Dorottya, az ünnepelt (csak sorrendben) harmadik lányunokája lépett a pulpitusra Audrey Hepburn és a ruhák című előadásával, mely a sztárok és divatok jegyében ígérkezett. A film- és divattörténeti értekezés azonban számos felhanggal társult. Ebben az interpretációban a két sztár együttmüködéséből felvillan az igazi barátság, a ruhatervezésből a személyiség fontossága, megjelenik társadalomlélektani dimenzió is („eszménye az egyedülálló, személyre szabott öltözet, mely kimozdítja a hölgyeket a hétköznapok egyhangúságából”), aztán pedig az egyszerűség és a nagyszerűség ontológiai-etikai kettőse, legvégül pedig még két kulcsfontosságú fogalom: az ihlet és az ikon.

            Az első ülésszak végére a hallgató megsejthette, hogyan is kapcsolódhat össze a kommunikáció és a szórakozás, mely utóbbiban persze belefoglaltatik a „szó”, még inkább a hétköznapok egyhangúságából való kilépés, például a zsonglőrök és Audry Hepburn segítségével.

            A mások plenáris ülés Zenék és hangzások címet viselte, melyet Kamarás Ágnes,

az ünnepelt hitvese elnökölt méltósággal és biztató mosolyokkal. Az első előadást fia, Kamarás Bálint tartotta a megfagyott és a fel-felengedő muzsikus személyben

a rejtélyes Az oktavin címmel. A fúvós hangszerek rejtelmeibe vezette be az átlagosnál jóval muzikálisabb hallgatóságot, vagyis a hangszerépítészetbe, miközben szellemes rögtönzéssel próbálta meg több alkalommal összekapcsolni a zenetörténetet a távközlés történetével, visszautalva Nagy Tibor előadására. Csakhogy ez produkció is többdimenzióssá tágult-mélyült, hiszen előadása a levegő (a levegőég, a mindenség, a kozmosz) mint lehetőség hanggá inkarnálódásáról szólt. Ennek a produkciónak kettős csattanója volt. Az egyik a maga oktavin, vagyis a hangszer, mely csupán koronázatlan királya lett a hangszervilágnak, mert bár mindent tudott, amit egy fúvóshangszer tudhat, ebbe a csúcsproduktumba mégsem lehetlek lelket a zenészek. A másik csattanó az az oktavin volt, vagyis az a nyolcszögletű doboz, melyben nemesebbnél nemesebb borok szólóznak egy pohárnyi életkedvet kívánva.

            Kamarás Milán, az ünnepelt legkisebb fiúunokája, a grafika és a trombita mestere

POPROCKRAP címmel mutatta be ezt a nagy kifutási lehetőséggel rendelkező, a költészettel és a zeneművészettel kacérkodó-kereszteződő szubkultúrát. Előbb a mestereket idézte, majd ígéretes tanítványként is megszólalt. Rap-krónikásként („Csősztök emberek itten”) előbb egy buli hangulatát (lásd kommunikáció és szórakozás) idézi föl imígyen: „A buli hangulat jó sokáig tartott, / De egy pasi hirtelen berágott. / Én nem rohantam el, képét benyomtam, / Erre a krapek elhevert a porban”. Az igényes, de erőszakmentes hallgatóság jól érezte, hogy mindez korántsem öncélú agresszivitás és exhibicionizmus, hogy ez az attitűd hamarosan az értékek védelmében fog kibontakozni. Így is történt: „Amikor a buliból eljöttem, / Ide magamat belöktem (…) Hát éljél sokáig nagy Apa, / A halál ne köszönjön rád soka, / Óje! Soha, soha (…) Én azt ki megtámad megverem, / És ami a tiéd tőle elveszem. / Hát éljél sokáig nagy Apa, / A Halál ne köszönjön rá soha / Óje! soha, soha.” És így tovább.

            Az ünnepelt legkisebb lányunokája, Kamarás Zorka és külső-belső-legbelső építész menye, könyvei szabadkezű és elvű illusztrátora, Klemm Gabriella közös produkciója követlezett Egyes - megfelelő használatuk során rezgést produkáló - tárgyak, illetve hangszerek rezgésének jótékony hatásai a testre és lélekre. Utalva az ünnepelt embertanából kiolvasható emberképére a test-lélek-szellem ember egészségének és egész-ségének hangterpáriájáról szólt (emberi szóval, gonggal, csellóval) ez a holisztikus előadás. Rejtett titkai Kamarás Zorka jóvoltából hat és fél méteren gördültek le a hallgatóság szeme előtt, egyszerre idézve fel a vásári képmutogatást, a szent könyvek ezoterikus tudását és Kamarás Zorka szakrális és profán művészetét. A téma praktikájában és elmészetében egyaránt otthonos és szó szerint bűbájos előadó bátran táncolt az ezotéria és a tudomány mélységei fölött kifeszített kötélen otthonunk harmonizálása és önmagunk egyensúlyban tartása jegyében. Előadására a koronát a császáredény tette föl. Az előadás végét stílszerűen a gyógyító gong jelezte, minden hallgatójának külön-külön személyre szólóan megszólaltatva.

            Az ünnepelt csak időrendben második számú unokája, az ELTE irodalomszakos hallgatója, költemények és zeneművek igényes tolmácsolója Verszene címmel tartott előadást, mely egyben ízig-vérig pedagógiai trouvaille volt, ugyanis kicsiket és akadémiai berkeket egyaránt megragadott poétikai fejtegetése, mely előbb a ritmusról, aztán a rímekről, végül a hangokról, pontosabban ezek üzenetéről és üzenet-hangszerelő szerepéről szólt. Az előadó szellemesen használta föl a lehetőséget arra, hogy ő maga is üzenjen, figyelmeztessen, felszólítson, lelkesítsen; előbb önkritikusan: „jaj én vagyon az ómeg s az alfa”, majd mindenkit biztatva: „Ne válasszunk magunknak csillagot?”, aztán sejtelmesen nagyapjára kacsintva: „Ki elmúlt huszonegy, az szép momentán, a gomblyukában rózsaszín krizantém”, végül lehűtve és szép szelíden helyrerakva a felvillanyozódó öregurat: „Valahol az Őszben megállunk”.

            A konferencia harmadik menete a Szövege és képek címet viselte, és Nagy Sára elnökölte kecsesen. Először Kézdi Éva, az ünnepelt hitvesnek húga, az ünnepelt olvasáskutató hűséges munkatársa, nevezetes magyartanár Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai címmel tartott előadást, egyszerre tanárosan és varázslatosan. A mű avatott, de a beavatást megküzdő-megszenvedő megismerőjeként tolmácsolt, elemzett, interpretált, érzékletesen megjelenítve, hogyan jutott el az először káosznak érzett szövegtől a kozmosszá rendezett olvasatig, mondhatnánk - Nagy Tibort idézve - az SOS-től az SMS-ig. Előadásában kiemelte az író-narrátor olvasót megszólító kommunikációját, majd az ünnepelt olvasáskutató sorait idézve kapcsolta vissza az olvasót ahhoz a szöveghez, melyhez minden jelenlévőnek kedvet csinált, talán még magának a szerzőnek is, hogy az előadó olvasatának felhangjaitól kísérve hallja vissza saját művét.

            A következő előadás Nagy Eszter művészettörténész a Genius kertjei  címet viselte, mely a későközépkori Rózsaregény különböző kertábrázolásaival, ezen keresztül a mű világképével és emberképével foglalkozott. A kerek isteni és a szögletes (prófán? sátáni? bűnös? emberi?) kert rejtvényét próbálja megfejteni, felhasználva és egyéni módon kombinálva a lehetséges  hermeneutikai, művelődéstörténeti, ideológiatörténeti, teológiai és filozófiai magyarázatokat. Érzékelteti, hogy nem kis tétje van ennek a vállalkozásnak: a szépség, a szerelem, és maga az ember legitimációja. Az ígéretes szakdolgozatból kiszivárogtatott előleg a magabiztos beavatottságnak és a tudományos kíváncsiságnak olyan eredeti és lenyűgöző ötvözetét szellőztette meg, mely kellőképpen felcsigázhatja mind a szakma, mind az igényes laikusság Nagy Eszter további munkásságával kapcsolatos várakozásait. És ami a legnagyobbaknál is ritka, konklúziók helyett távlatos kérdésekkel fejezte be előadását, bevonva, elkötelezve, elkápráztatva hallgatóit.

            Hogy egykori pozsonyi tanáromnak, Jan Sandnak, az újságíró tanszék vezetőjének elhíresült mondását idézzem: „végén pukkanik az ostor”. A konferencia védangyala, nagy Eszter úgy komponálta meg ezt az eseményt, hogy az a jokulátorra (a zsonglőrrel, a mulattató mutatványossal) kezdődjön, és Isten jokulátorával, Isten bohócával, Szent Ferenccel fejeződjön be, vagyis a Gondolatok a Naphimnuszról -  Két szólamra című előadással. Ennek egyik társ-előadója Kamarás Ágnes, neves írók és irodalmárok egykori magyartanára, az ünnepelt hitvese, alkalmanként szakmai tanácsadója, amúgy meg az Ordo Joculatorum Dei tagja, a másik pedig az ünnepelt lánya, Kamarás Kinga falikárpitok, vagyis varázsszőnyegek immár nemzetközi hírű készítője volt. A társszerzős produkció a tézis-antitézis-szintézis struktúrában épül föl, és mint később kiderült, ezzel még nem fejeződött be. Kamarás Ágnes téziseiben a témaválasztás motivációit tárta föl: az OJD-tagságát, Assisi-élményét és azt a hipotézist, mely szerint a Naphimnusz a boldogság verse, „azé az örömteli lelkes állapoté, amely az elragadtatottságból elmélyül megértéssé és elfogadássá: szépség, öröm, tudás, és egy csöppnyi fájdalom a tartalom”. Kamarás Kinga ezzel szemben Szent Ferenc titkát istenszeretetében, istenélményében látja, melynek többféle olvasatát Képes Géza és Faludy György fordításának felolvasásával érzékelteti. Kamarás Ágnes megkísérli a szintézist: a költemény ima, Istennek és teremtett világának dicsőítése. És ezt olyan elemzéssel bizonyítja, melynek kulcsfontosságú mozzanatai az Atyánk megszólítás, a világmindenség teremtésének felidézése, és az ember mint a teremtett világ kulcsszereplője, akinek reménye lehet Isten szeretetében. A magyartanárnő szintézis-levezetése, az ima-vers elemzése végezetül imává emelkedett és „most és mindörökké”-vel zárult, melyre veje dörgő „Ámennel” jelzett vissza.

            A  mélységesen megrendült ünnepelt - nem véletlenül - csak ehhez az előadáshoz kapcsolódva szólalt meg néhány mondattal, a szintézist támogatva. Még egy hozzászólás következett, újra elnémítva a hallgatóságot. Az ünnepelt vejének édesanyja, Nagy Tiborné Marika ihletetten mondta el Kiss Judit Ágnes Üdvtörténeti lexikonjának Alapkérdés című versét, melynek befejező sorai a Naphimnusz teremtőjét felidézve ezt a kérdést szegezik a teremtményeknek: „fájt-e akkor az Istennek vajon világra vajudni a világot?”

            A konferencia jelentésekben gazdag ajándékokkal fejeződött, élükön az utolsó előadás utószavaként Kamarás Kinga Szent Ferenc-es falkárpitjával és a hitvese által ajándékozott, a madarak prédikáló Szent Ferenc szoborral.

                                                                                              Ben Fenntes Lopakodó

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.