Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: A vonal túlsó végén

2009.04.14

Kamarás István OJD:

A vonal túlsó végén

 

            Hogy milyen flegmán ment el ez a villamos! A híd viszont remeg. Értem. Görcsösen markolja a két partot, hogy bele ne ejtsen. Hoppá, egy telefon! Na lássuk! Halló, Sarolta néni? Nem, csak innen a hídról. Semmi, csak lefelé bámulok. Addig, amíg a híd el nem kezd lefelé úszni. Hogy rosszul hallasz? Hidd el, Sarolta néni, egyáltalán nem hallasz, mert ez nem olyan telefon. Hidd el. De tényleg. Ide van írva, hogy „Vizi baleset esetén használandó”. Ki van zárva, hogy hallanál, drága Sarolta néni, hiszen fel sem vettem a kagylót. Bebizonyítsam, hogy nem hallasz. Most felveszem, és a másik végén jelentkezik a vízirendőrség, én meg szépen elnézést kérek, és máris indulok haza. Halló!

-  Halló! Ott ki?

Itt én, azaz, hogy ez most nem érdekes, mert én csak egyszerűen ki akartam próbálni ezt a telefont. Sarolta néni kedvéért. Szóval, nem én estem bele…

- Persze, hogy nem maga, én estem bele, azaz, hogy nem is estem, hanem…

Halló, ott vízirendőrség?!

- Dehogy. Én beszélek, aki beleugrottam. Egyébként Horpácsi Károly vagyok. És maga?

Halló! Én nem tréfálok. Pontosabban tréfálni akartam, amikor felvettem a kagylót. Még pontosabban: csak meg akartam nyugtatni magam, hogy a vonal túlsó végén…

- Remélem, megnyugodott.

Honnan beszél?

-Természetesen a Dunából.

Melyik partról?

- Természetesen a vízből. A két pillér közül. Onnan, ahol most áll, nem láthat jól. Kicsit közelebb a pestihez.

Mit csinál ott?

- Beszélgetek magával. Kapálózom. Iszom, mint a gödény. Persze csak vizet.

Gyorsan válaszoljon! Öngyilkos?

- Igen. Vagyis nem egészen.

A lényeget! Mikor ugrott bele?

- Abban a pillanatban, hogy felvette a kagylót.

Na, ebből elég. Hívom a vízirendőrséget,

- Azt nem lehet, hé!

Na, elég a tréfából! Azonnal tegye le! A maga érdekében!

- Azt nem lehet, mert akkor én rögtön…

Akkor én teszem le.

- Jó, de akkor én megfulladok. Higgye el, és kész. Inkább azt mondja meg, hogy hány óra!

Tíz múlt tíz perccel. Könyörgöm, miért fontos ez?

- Nem is hiszi, hogy milyen gyorsan megy az idő.

Mit csináljak? Mit tehetek? Van valami utolsó kívánsága?

- Erre már nincs időm. Hanem amikor lefelé zuhantam, sok minden megváltozott. Úgy értem…

Szóval meggondolta. akkor én most mégis gyorsan…

- Ne szakítson félbe! Igaz, maga nem tudja, hogy mi változott meg. Ehhez el kellene mondanom legalább az életem. Nos, a nevem ismeri már. Negyvenhárom éves vagyok, mert még vagyok, építész. majdnem terveztem egy várost Hogy is mondjam el röviden? Ez valóban szörnyű.

Valami baj van?

- Baj? Ó, dehogy is! Csak fulladozom, de ez magát egy cseppet se zavarja. Megpróbálom. Fél éve jöttem ki az idegosztályról.

Aha. Már értem.

- Ne tegye le! nem vagyok bolond. Ez derült ki.

Bocsánat!

- Csak egy kicsit ideges. Ennyi az egész. Mindezt, persze, akkor kellett volna elmondanom Önnek, mielőtt beleugrottam, de féltem, hogy majd nem hagy beszélni, ha megtudja…

De kérem…

- Higgye el, egészen más vagyok, ha nem, fuldoklom. Például egészen összeszedetten tudok beszélni, még akkor is, ha ideges vagyok. Tehát az életrajzom dióhéjban: 1925: Karcsika, 1931-ig: detto, 1932-től

1943-ig: Karesz, 1944: Horpácsi honvéd, 235643, 1946: Horpácsi elvtárs, 1948: Karcsi szívem, 1951: Horpácsi ügy, 1952: 34781, 1955-től: Horpácsi elv…, izé, szak…, kartárs. Aztán majdnem terveztem egy várost, és kész. Sematikus történet. sematikus befejezés. Persze, azért mégsem egészen így volt, de nincs elég időm kifejteni. Lényeg az, hogy ott benn, 1952-ben, elkezdtem gondolkodni, hogy majd miket mondok a fiamnak, ha kérdezni kezd… Figyel?

És mit mondjak a fiának, ha megkérdezi?

- Ausztráliában van a feleségemmel.

Aha. Így már…

- Láttak már kacsacsőrű emlőst is.

Persze…

- A feleségemnek különösen tetszett.

Hogyne, hiszen…

- A feleségem mostanában a marxizmust tanulmányozza, és hosszasan fejtegeti leveleiben, hogy miért nem voltam és soha jó marxista. Szóval röviden: az ügy mögött nem állt ügy.

Hogyhogy?

- Nem úgy, hogy ártatlan voltam, hanem úgy, hogy semmit sem csináltam. Pontosabban: egy várost tervezgettem, vagyis inkább csak dúdolgattam. Abban az időben ez nagyion bátor város volt, mégsem tudtam volna meghalni érte. Voltak, akik tudtak, és meg is haltak érte, mert az ő ügyük mögött valóban állt ügy, és ők jobban el tudták volna hinni azt a várost, mint én, pedig nem voltak építészek.

Értem.

- A sitten először nem tudtam, gondolkodni. Aztán megállapítottam, hogy a számjegyeim összeg 23, éppen annyi, mint a dögcédulámon volt.

Felettébb érdekes.

- Törzsszám: önmagán és egyen kívül mással nem osztható. Az egy feleségem volt.

Értem.

- Aztán mégiscsak, erőnek erejével törzstényezőkre akartam magam bontani. Idegorvos is megnézett. majd végre gondolkodni kezdtem, aminek az lett a vége, hogy ultipartit játszottunk: Marx, az Úristen, a Nihil meg én. Az idegorvos megint nem állapított meg semmit. Én viszont érdekes megállapításokat tehettem, ugyanis felváltva nyertünk. Marx megfontoltan játszott és elég szépen nyert, az Úristen ritkábban, de csodás nagyokat, a Nihil meg minden megkontrázott, és velem szeretett lenni legjobban. Amikor vitatkoztunk, mindenre neme mondott, az Úristennek Marxot, Marxnak pedig engem idézett. Vitázzunk mi is, jó?

Hogyan? Nem értem?

- Dehogynem érti! Maga legyen Marx!

De kérem… Bocsásson meg, de…

- Marx elvtárs, fuldoklom a vízben. Én ugrottam bele, mert a társadalom nem akart hallani rólam. Tudom, el folt foglalva a szocializmus alapjainak lerakásával.

Az elidegenedés, kérem szépen, ugyebár, még egy darabig….

- Marx elvtárs, nem idézze Marxot! Legyen saját szavaival Marx!

Jól van, Horpácsi elvtárs. Én magát nem bántottam…

- Jól mondja, Marx elvtárs… Tudja, amikor kijöttem a nedves sittről a napra, túlságosan is kiszáradtam. Ezért nem süllyedek még el.

Horpácsi elvtárs, kérem szépen…

- Marx elvtárs, az Istenre kérem, ha lehet, foglalkozzon még többet az individuum problémáival. Ha gondolja, segíthetne Engels elvtárs is.

Kedves Horpácsi elvtárs, megértem. Ön is értsen meg. Igazán nagyon sok dolgom van. Itt van például most ez a harmadik világ a maga megoldatlan problémáival. Meg itt vannak a tervgazdaság problémái is. De esténként, lefekvés előtt majd mindig gondolkodom azon is, megígérem. Persze akkor még egy csodás nagy kommunizmust is hiába gondolok ki maguknak, ha nem merik elhinni, ha nem merik vállalni hozzá önmagukban önmagukat.

- Stop! Maga innentől kezdve már az Úristen!

De kérem…!

- Mennyei atyám, miért hagytál el engem?

De hát én vagyok a vonal végén, fiam! Mindig én vagyok a vonal túlsó végén. és én vagyok a legvégén is.

- És mi van közben, atyám? És mi van, ha a vonal nem egyenes? Márpedig nem az, elhiheti nekem, én ugyanis grafikus is vagyok.

Én meg grafológus. És ami az enyémet illeti, Isten a görbe sorokkal is egyenesen ír.

- Uram, akkor azt mondd meg, hogy ha feljutok hozzád, megnézhetem a kormánykereket?

Nem vagyok én vén szakállas tengerész, fiam. Másra valók az Isten ujjai.

- Hát akkor nem nyújtanád le őket, atyám, hogy beléjük kapaszkodhassam?

Ne kísértsd a te uradat, Istenedet!

- Szóval nihil faciendum?

Isten veled!

- Várjon még!

Azt mondtam, hogy az Isten mindig veled, így a csoda mindig lehetséges. a csodát persze ketten csináljuk, fiam. Te a hitedet és türelmedet adod hozzá.

- Stop! Maga most már a Nihil.

Igenis. Mit kell csinálnom?

- Kérem szépen, tessék mondani, most mi lesz?

Mi lenne?

- Maga ne kérdezzen! Én kérdezem, hogy mi volt Apropó, volt-e egyáltalán valami?

Semmi. Abszolúte semmi. Amíg beleugrott, utánaszámoltam: a számok összege nulla. Egy nagy nulla vagy, kisfiam, érted? Ezért maradsz fönn a vízen.

- Hagyja abba a keservit! Legyen végre saját maga!

Na végre!

- Stop. Mégsem!

Miért? Mi a baj? vagyis…

- Hátha valami jó ismerősöm, és gyorsa elkezdene belém látni.

Azt hiszem, eléggé jól ismerem. Csak azt szeretné megtudni, hogy ez, szóval ez az egész, hogyan történt.

- Először mentem át gyalog a hídon. egyedül voltam rajta. Csak egy villamos dübörgött el mellettem. Meg kell jegeznem, iszonyúan flegmán. Aztán később egy másik, is, de az már egy kicsit meg volt illetődve.

Jó, rendben. Ne haragudjon, de nem lehetne a lényeget?

- Fel is volt lobogózva a híd, úgy értem, erre a rendkívüli eseményre. Egyébként görcsösem markolta a két partot, hogy bele ne essek.

Tudom, tudom! Tovább!

- Gondoltam, megúsztatom egy kicsit. A hidat.

Igen, értem. Most talán még arról kellene néhány szót, hogy bír, hogy mi történt azután, hogy kijött a szanatóriumból.

- Persze, erről megfeledkeztem. Kibékítettem önmagammal és a társadalommal. Behívtak a Nyílászáródinamikai Intézetbe. A cég éppen akkor költözött ki abba a csodás városszéli székházba, oda, ahol már a káposztaföldek kezdődnek. Ott, ahol az a kis haranglábas ABC-áruház is van, ahol akárhányszor csak vásároltam, a fehérköpenyes eladólányok virágénekeket dúdolgattak, miközben tollseprűikkel  végigsimogatták a gazdagon megrakott polcokat…

Bocsánat, hogy félbeszakítom, de ott lenn önnek ugyebár, eléggé nehezére eshet a beszéd, ezért úgy gondolom, hogy ez az elbeszélés talán túlságosan is részletező.

- Aztán nekivágok át a káposztaföldeken, majd a búzatábla mellett. Felreppen egy-egy búbospacsirta. Még egy kis erdőt kell átszelnem, és máris ott vagyok abban a mesés épületben. Szobám ablaka a kerengőre néz. A delfines kút méltósággal trónol a közepén. A delfin hátán kamaszlány Vénusz…

Nocsak. Úgy értem…

- Úgy nézek rá, mint a kislányomra. A csendet időnként kis harangjáték szakítja meg, mely szívfájdítóan csinos rajzolólányok jöttét jelzi.

Ohohó! Szóval…

- Kávét, gyümölcsöt hoznak. Az egészben pedig leginkább az a legelviselhetetlenebb, hogy mindez igaz, még a búbospacsirta is….

Hát persze…

- Ezt pedig nem lehet kibírni, ezért napjában többször kiszaladok az épület elé, hogy megnézzem a hivatalos táblát, hogy nem valami utókezelőbe kerültem mégis. A városom makettjét a fóti gyermekváros kisdobos őrsének ajándékozták. Hazafelé mindig felszedek egy-két szállítás közbe elhullajtott téglát, a városomhoz. A városom csupa egymás felé nyíló térből állott, és enyhén emelkedett fel a dombra. Minden ház emeletén társalgó, gyermekterem és könyvtár. Minden házban közös barkácsműhely, minden háztömbben irodalmi színpad. Csak éppen nem tudtam benne hinni, vagyis, hogy találok húszezer embert, aki majd mer benn új módon élni. Figyel?

Igen. Hogy érzi magát?

- Köszönöm, már sokkal jobban. Már nem vagyok olyan száraz. Ez sokkal jobb, de persze veszélyesebb. Kissé fulladok. Amikor zuhantam… Figyel?

Persze!

- Amíg zuhantam, annyi minden történt. Megváltozott a véleményem. Azt hiszem, hiszek mindenben és külön-külön. Most, sajnos, nem érek rá, kérem, szortírozza szét. A Nihilt kihúzhatja. És üzenni is szeretnék. Mindenkinek és külön-külön. Kezdjük mindjárt az A-betűsökkel! Hű, de megy az idő! A feleségemet nem tudná utánozni? Vagy a kacsacsőrű emlőst? Ugye, az tud úszni?

Hát… Bizonyára…

- Kérem, ez most nagyon fontos! Mondtam, hogy majdnem terveztem egy várost?

Tetszett említeni…

- Talán terveztem is, de a makettet odaajándékozták a kisdobosoknak. Az persze nagyon rosszul esett, hogy nem vagyok mással osztható, mint önmagammal. Talán én is hibás vagyok ebben. Ha már nem érne rá…

Folytassa!

- Jön egy nagy hajó. hatalmas nagy hajó. A városom is rajta van. látja? Mondja meg, őszintén, minek nekem egy ilyen nagy hajó?

Folytassa! Halló! Halló!! Halló!!! Letette! Sehol semmi. Csak egy járókelő. Ez figyelt minket.

- Valami baj van, kérem:?

Letette.

- Ki? Mit?

Aki a vízben…

- Senki sincs a vízben. Már jó ideje figyelem a vizet, és önt is. Alighanem megszédült egy kicsit. Én is szoktam a vizet nézni. Ilyenkor elkezd úszni a híd felfelé? Buda felé jön?

Igen. Maga is?

- Mehetünk együtt. Mesélhetne közben arról a városról.

Gyermekkoromban úszó szigetek tervezése foglalkoztatott. Tulajdonképpen már városok voltak ezek is, csak még nem találtam meg a helyet, ahol lehorgonyozhattam volna velük.

- Folytassa.

Folytathatom…

(1973-1978)


Kíváncsian várom és hálásan fogadom olvasóim kommentárjait

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.