Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Vizit

2009.04.14

Kamarás István OJD:

 

Vizit

 

            Drága Tulám, egyetlen barátném, megint nem tudok elaludni. Pedig ma már biztosan nem lesz más. Mi lenne más? Megvolt ez is, a Béla nélküli huszonkettedik karácsony. Tudom, persze, igazad van, fel kellene kelnem, megnézni a gyopárt, meghallgatni a csigát, megtörölgetni Bélát, de most, hidd el, kedvesem, még ehhez sincsen kedvem. Talán akkor sem kelnék föl, ha angyalok csöngetnének. Igen, Tulám, jól hallod, ilyen hitetlen lettem. Na jó, rendben, legyen igazad! No és ha mégis netalán angyalok jönnének, mit kezdenék velük? Az angyalokról jut eszembe, hogy mára halasztották, éppen Karácsony szent napjára, ennek az űrmicsodának a fellövését. Igazad van, Tulám, büszke lehetnék rá, hogy végre-valahára mi, európaiak is fellövünk egy ilyen űrmicsodát. Bélám, az én európéjer Bélám, ő igen, ő szikrázna a büszkeségtől. De énnekem mit számit, mondd meg, drága Tulám, hogy európai vagyok? Amikor már nem is vagyok a térképen. Jó, rendben, nem nyafogok, inkább elképzelem az én Bélámat, drága Tulám, ebben az űrmicsodában. Tudod, ő hamar elfogadtatja magát a többiekkel, bár sem angolul, sem oroszul nem beszél, de a némettel elég jól elboldogul, és egy kicsit latinul is tud, legalább is ministrálni. Integet nekem, integet Európának: auf wiedersehn, auf wiedersehn! Tudod ,Tulám, hogy miért hallgattam el? Persze, hogy tudod, hiszen jobban ismersz engem, mint én saját magamat. Igen, ha a világban valami nagy dolog készül, akkor én fogom magam, és elszomorodom, mert az én Bélám már nem láthatja. Nagy robajjal elindul az az európai űrhajó, én meg megkukulok ebben a csendben  És ha legalább igazi csend lenne, vagy legalább is amolyan karácsonyi csend, angyalszárny suhogással, icipici finom csilingeléssel, de ebben a lakótelepi paneles csendben csak a csövek és a vezetékek zúgását hallom. Most meg a csengőt. Nem csengettyűt, Tulám, hanem a csengőt. Nem hallucinálok. Tényleg csöngettek, Éjfél előtt tíz perccel. Úgy látszik, megint egy részeg lakótárs. Megint csenget. Meg kell néznem, mert nem hagyja abba. Nem, Tulám, egyáltalán nem félek, én már régen nem félek semmitől. Csak felkapok valamit, hátha mégis egy angyal. Te is azt mondod? Akkor mit gondolsz, levegyem a hajhálómat?

- Jövök már! Nem hallja, hogy jövök! Nyitom már!

Három angyal állt az ajtó előtt. Nem afféle karácsonyi angyalkák, igazi szép szál angyalok. Talpig fehérben, valami burával, vagy sisakkal a fejükön. Vagy talán mégis űrhajósok.

- Salve domine! - mondta az egyik űrhajós, gyönyörű érces hangon.

Vagyis hát mégis csak angyal, gondolta, hiszen latinul beszél, mint régen a misén, amikor a „dominus vobis cum”-ra azt kellett felelni, hogy „Et cum spiritu tuo” Erre is ezt felelte:

- Et cum spiritu tuo.

- Vidua domini Bélae Wolfi? – kérdezte a második angyal kellő ünnepélyességgel.

- Engem keresnek? Özvegy Wolf Béláné vagyok. Ich bin Wolf Béláné. Tessenek befáradni!

Mind a hárman szépen befáradtak.

- Tessenek helyet foglalni! - biztatta az angyalokat özvegy Wolfné.

Szépen helyet foglaltak mind a hárman. Mint a karikacsapás.

- Igazán nagyon örülök a látogatásnak - örvendezett özvegy Wolfné.

- Gratias agimus - mondta a legidősebbik angyal, akár amisében.

- Hic iucundum est - erősítette meg a másik, a középső.

- Tu certe obstupefacta es - toldotta meg a harmadik,  a  legkisebb, de azért legkisebb létére ő is szép szál teremtmény volt.

- Hogy bizonyára meg vagyok lepődve? De még mennyire! Hogy a csodába ne lennék! - csudálkozott özvegy Wolfné.

-  Ut vales? - kérdezte az első, akit özvegy Wolfné arkangyalnak, vagyis parancsnoknak gondolt.

- Hamarjában nem is tudom mit csináljak. Tetszik tudni, ide nem szoktak vendégek érkezni. Talán egy kis teát. Ráadásul ma egy kicsit topa vagyok, de bízzanak csak ide, mindjárt összekapom magam.

- Ne intermittas, quaeso, domina, bene valemus! - nyugtatgatta a második, feltehetően a helyettes.

- Domicilium iucundum! Supellectilia omnia antiqua sunt! - lelkendezette a harmadik, a legfiatalabb.

- Valóban úgy gondolják, hogy hangulatos kis lakás. Hát igen, csupa régi dolog. Vagy mégis csak űrhajósok? Mindegy, nézzenek csak körül, addig elkészítem a teát. Der Tee. Ein moment!

- Gratias agimus. Theana portio nos iuvabit - köszönte meg az parancsnok.

Ha „gratias”, akkor csakis angyalok lehetnek, ki más beszélne ma latinul. Ilyen fiatalemberek biztos, hogy nem. Még karácsonykor sem. 

- Rá is gyújthatnak nyugodtan! Csak sajnos nekem nincsen cigarettám. Bélám nem volt dohányos. Én pedig csak kacérkodtam vele. Nem Bélával, uraim, hanem a cigarettával. Der cigaretta! Sajnos nincsen. Leider nicht. Pardon. Ich bin ezért szomorú. Erschuldigung.

- Hoc nihil est. Fumare non licet -nyugtatta meg a mésodik.

„Nihil faciendum”, mondta a főorvos, amikor Bélát már nem lehetett visszahozni, de ez a „nihil” mosolygós volt, a „fumare” pedig a nemdohányzó vagonokra is ki van írva. Akkor ezek mégis űrhajósok, gondolta özvegy Wolfné, de ezt is legalább akkora nagy tisztességnek tartotta karácsony szent éjszakáján, akár az angyalokat.

- Hamarosan kész a tea, uraim. Hát igen, cigarettám nincsen, mert itt már 27 éve nem járt férfi vendég. Béla óta. Tíz éve másmilyen sem. Az én drága Tulám óta. Béla. Wolf Béla. Meine férjem. Ott a képen. Ott, a gyopár mellett. Gyopár. Der gyopár. Tetszik érteni. Wolf Béla műlakatos mester.

- Domine Wolf? Coniunx carissimus tuus est? -kérdezte nyájasan az parancsnok.

- Igen, igen, a Béla. Egy kicsit még hadd álljon a finom tea. Rátesszük ezt a teababát, jó?

- Illudque artificiosum est - gyönyörködött a helyettes.

- Hát igen, valóban míves darab. És, teccik látni, azt a gyopárt, ott, igen, azt tőle kaptam. Igen. Azt mondta Béla: Ich liebe dich. Vagyis hát ezekkel a szavakkal mondta ki a kimondhatatlant. Egy kirándulás lett volna az Alpokban, die Alpen, az Egylettel. Mivel én akkor nem mehettem, ő sem ment, de ezt a gyopárt meghozatta a barátaival. Ezt a nagy csigát meg a tengerről hozatta. Oda már nem is lett volna pénzünk. A tengerről. Tetszik érteni. Der Tenger. Der óceán. Erre a tengeri csigára én nagyon megharagudtam, mert ez teljesen megsüketült. Már nem morajlik többé, hallgassák csak meg. Teljesen elfelejtette a tengert. Aztán van még az én drága Tulám, de vele meg az a baj, tetszik tudni, hogy már éppen kilenc éve... Először eszperantóul írt, a mohácsi eszperantó körből, hogy szívesen levelezne velem. Én persze a magam becsületes nyelvén válaszoltam. Uraim, azt hiszem, jó lesz a tea. Der Tee ist fertig.

Nagy élvezettel és felséges eleganciával fogyasztották a teát, akár a legfinomabb úriemberek. 

- Jó volt, uraim? Látom öltözetükről, hogy űrhajósok, de ettől azért még látom, hogy finom úriemberek. Azt is tudom, hogy latinul beszélnek, vagy legalább is eszperantóul. Ízlett a tea?

- Excellit, domina - hajolt meg a parancsnok.

A helyettes rátett még egy lapáttal:

- Excellenter nos habebamus!

Ment minden magától, mint a karikacsapás

- Azt hiszem, mindent megmutattam önöknek. Akkor most beszélgethetünk.

- Cum magno nostro dolore, nobis volandum est. Gratias agimus pro hospito accepto - mondta a parancsnok.

A „hospito”-ról a kórház jutott eszébe, és Béla aki odaátról is őt nézte.

- Aetas volat - javította ki magát a parancsnok elegánsan, de egyben jelezte, hogy már, sajnos, menniük kell.

Felállta mind a hárman, s gyönyörűszépen kifelé indultak.

- Nem mehetnek még! Igazán! Kérem! Ezt nem tehetik meg velem! - könyörögte özvegy Wolné.

- Certe nobis procedendum est - szabadkozott a helyettes.

- Tudom, persze, az űrmicsoda nem várhat tovább. De mindek így rohanni, kérem. Mondják meg őszintén! Így aztán nem fogom elhinni, hogy itt voltak.

A parancsnok hátrafordult, s rámosolygott:

- Nobis vale dicendum est.

- Várjanak egy kicsit!  - kiabálta özvegy Wolfné kétségbeesetten.

Szerencsére megérezte, hogy mit kell tennie.

- Tessék, tessék, itt van, ezeket vigyék magukkal. A tengeri csigát. Der csiga. Zehr süket, de zehr schön. A gyopárt is vigyék, mert maguk rendes emberek. Vagy angyalok, mindegy. Tessék: der gyopár. Wunderschön. Bélától kaptam, ő keretezte be. Maguk rendes emberek, vagyis angyalok. Őt is elvihetik. A Bélát. Tessék, jó helye lesz ott fenn. Igen, vigyék a Bélát is. Vigyék csak! Engem úgy sem vihetnek el, igaz?

-  Második űrhajós: Maximas gratias agimus.

- Önök finom úriemberek, vagyis úrangyalok, maximálisan azok!

-  Vale! - búcsúztak mindhárman.

-  Laudetur Jesus Christus! - búcsúzott özvegy Wolfné egyesegyedül.

-  In aeternum amen! - felelték mindhárman, angyali nyelven.

            Drága Tulám, hát elmentek. Mondhatom, igazán szép karácsonyom lett. Úgy gondolom, mégis csak angyalok lehettek, mert az űrhajósoknak, ugyebár nincs glóriájuk. Várj csak, megint csöngetnek. Istenem, talán…

- Jövők! Repülök! De jó, hogy...

Egy ismerős farmerdzsekis fiatalember állt az ajtó előtt, fülhallgatóval a fején, kezében valami elektromos vagy rádiós szerkezettel

- Elnézést a késői zavarásért. Csak én vagyok...

- Ön is űrhajós, ugye? - reménykedett özvegy Wolfé.

- Nem, én csak egy amatőr rádiós vagyok, ebből a házból, a kilencedikről. Nem tetszik ismerni? A készülékem az ön lakását jelzi. Történt itt valami rendkívüli? Úgy értem…

- Ó, most már megismerem! Ön tényleg itt lakik, de nem igen szokott köszönni, ugye? Persze, manapság mindenki rohan a dolga után. Hát akkor tessék befáradni!

- Elnézést, én csak azt szeretném megtudni, hogy tapasztalt-e az előző percekben valami rendkívülit? Az én készülékem ugyanis szuperérzékeny, és a koordináták pontosan ide jöttek ki.

- Hát persze, hogy történt! Talpig fehérbe öltözött angyalok vagy űrhajósok viziteltek nálam.

- Volt a fejükön szkafander? - kérdezte az amatőr

- Az, ami a fejük felett volt, inkább glóriának nevezik, fiatalember - magyarázta özvegy Wolfné lelkesen. - De nekik inkább, igen, azt hiszem, megtaláltam, a helyes kifejezést, bukósisak volt a fejükön.

- És a jobb fülükben nem hordta egy ilyen kis ezüst antennát? - kérdezte az amatőr, s szakszerűen mutatta, hogy milyen.

- Várjon csak! Dehogynem!

- Akkor ők voltak! És én vettem őket! - örvendezett az amatőr

- Kérem, nagyon kérem, fáradjon be…

- De hát én csak ezt akartam tudni. Amúgy nagyon késő van. És karácsony éjszaka - szabadkozott az amatőr.

- Éppen azért! - erősködött özvegy Wolfné, majd halkabban folytatta - Gyónni szeretnék, de nem itt a lépcsőházban.

- Gyónni? Nekem? Elnézést, de itt valami félreértés... Én csak egy amatőr vagyok.

- Hát nem azt mondta, hogy szuperérzékeny? Jöjjön már, legyen szíves!

Valósággal becibálta az amatőrt.

- Ha megengedi, ülve szeretnék gyónni, mert nagyon elfáradtam - közölte özvegy Wolfné. - Ott tessék helyet foglalni, Bélám székében! Nem a gyopárt meg a csigát akarom meggyónni. Nem is azt, hogy még Bélát is nekik adtam. Ezen nincsen semmi, de semmi gyónnivaló. Azt gyónom meg, hogy én sajnos nem tudom elhinni ezt az egészet, ami itt történt.

- Pedig megtörtént, és az én szuperérzékeny szerkentyűm, higgye el, mindent felfogott.

- Én még láttam is őket. Beszéltem is velük, már amennyire megértettük egymás. És mégsem tudom elhinni.

- De hát mindent jól hallottam. Azzal fejeződött be, hogy „luaudetur Jesus Christus”, amire az űrhajósok azt felelték, hogy „in aeternum amen”.

- Ön tényleg nem űrhajós?

- Igazán nem, de én vagyok ma a legszerencsésebb és a legboldogabb amatőr. És Önnek is boldog karácsonyt!

Özvegy Wolfné hosszasan nézett, majd hallgatózott utána, amint az amatőr gyalog baktatott föl a kilencedikre.

            Drága Tulám, egyetlen barátném, nem is tudom, hogy most mit mondjak erről az egészről. Szóval karácsony volt. Itt voltak. Ők voltak. Szépen leviziteltek. Amen.

           


 

 

Kíváncsian várom és hálásan fogadom olvasóim kommentárjait

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Meredek utca 35

(Lesnyik László, 2011.10.14 16:17)

Kedves István. Ez az írás annyira emberi és annyira Isteni ,hogy az olvasó annyira megzavarodik, nem meri bevallani, hogy tetszik. Én bevallom és ezzel emberi gyengeségem is. Ki vezette a kezed írás közben? Olvasom a többit is. Üdvözlettel LL