Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Fedőneve olvasótábor

2011.04.16

Kamarás István OJD: Fedőneve: olvasótábor

 In: Új Pedagógiai Szemle. 2003. 1. sz. 97-101. old.

„1972-ben indult az olvasótábori mozgalom, amely az iskolai oktatáshoz kapcsolódva, azt kiegészítve az ifjúság különböző rétegeinek és korosztályainak olvasóvá nevelését kívánta előkészíteni. Főleg a nyári szünetben tartottak irodalmi, művészeti, közéleti táborokat. (Az olvasótábori mozgalom meghirdette az iskolák pedagógiai működésének kritikáját is, a társadalmi és a pedagógiai demokrácia „iskolájaként” határozta meg önmagát. Szervezési formái és eljárásai – az olvasótáborok közösségi autonómiáinak kialakítása, a neveltek és nevelőik közötti viszonyok új, az iskolaiétól eltérő minőségének működtetése – az olvasóvá nevelést komplex pedagógiai rendszer keretei közé helyezték.) Mindez már a múlté. Az olvasómozgalmak, legalábbis különféle központokból indítva, elvesztették aktualitásukat.” Csoma Gyula és Lada László írják Az olvasás éve és a funkcionális analfabétizmus című fontos és izgalams írásukban. Ez a bekezdés ugyan nem érinti írásuk lényegét, mégis érdemes pontosítani, már csak azért is, mert ebben az évbe 30 éves a még ma is élő (pontosabban: még életben lévő) olvasótábori mozgalom.
Az olvasótábor valóban mozgalom volt, méghozzá igazi (alulról kezdeményezett, alulról építkező, elég komoly mértékű függetlenséget kivívó és élvező, az akkoriban még alig-alig jelenlévő civil társadalmat képviselő) mozgalom. Ami viszont lényegét érinti, célja nem az olvasóvá nevelés volt, ugyanis az olvasás az olvasótáborban nem cél volt, hanem az eszközök és a következmények egyike.
Legalább félévenként tegezve megszólít és nyakamba borul (a sorrend lehet fordított is) egy-egy már nem is olyan nagyon fiatal férfi vagy nő, majd döbbenten kérdi: „Hát nem ismersz meg? Én vagyok a Marika (Jutka, Pista, Laci stb.) az olvasótáborból?” Eközben egy egész világ omlik össze bennük, joggal, hiszem el nem tudják képzelni, hogyan lehetséges az, hogy nem emlékszem rájuk, egykori csoportvezetőjük pedig 15-25 évvel ezelőtt olyan 10-14 napot töltöttünk együtt (elsősorban bensőséges beszélgetéssel) amelyek meghatározó (vagy éppen életükben a legnagyobb) élményt jelentettek számukra. Ők persze nem gondolnak arra, hogy húsz olvasótáborban vezettem (az esetek nagyobb részében a tábor irányítása mellett) csoportot, és 19 Marikára, 17 Pistára, 5 Arankára, de még Rolandból is kettőre kellene emlékeznem. Ha megmondják vezetéknevűket, s olvasótáboruk évét, legtöbbször akkori arcuk, egy-két gesztusuk és megnyilatkozásuk is felrémlik. Eszembe jut: ez a Marika az a Marika, aki kérdésemre, hogy „Ki imád tücsökhegedűt?” a kérdést fogadó döbbent csendben halkan azt felelte, hogy „Ha szabadna, akkor majd én’”. Eszembe jut, hogy ez a Pista az a Pista, aki az első napon készített én-fényképen ilyennek láttatta magát: „Ki vagyok? Ember. Hímnemű. Gondolkodó lény. Furcsa szerzet. Hirtelen haragú. Mi vagyok? Tanuló. Különc. Istencsapás. Könyvmoly. Makacs.” Ők akkor (a hetvenes évek második felében) még 15-17 éves szakmunkástanulók voltak, bakonyoszlopi olvasótáborunk tagjai. A nyolcvanas évektől már 20-40 éves Marikák és Pisták vettek részt a kultúraközvetítőknek rendezett (és a hatalmi „szervek” által  finoman szólva  feszülten figyelt) olvasótáborainkban.
Abban a táborban, amelyben az a Marika felvállalta a tücsökhegedűt, „hökkentéssel” (vagyis meghökkentve elgondolkodtató happeningekkel) kezdődött mindegyik nap. A „portyanap” keretében nagy izgalommal fedezték fel a környező bakonyi falvakat, melyek éppen azokhoz voltak hasonlók, ahol ők éltek, amelyekben azonban addig semmi érdekeset nem vettek észre. Ebben a táborban három féle „rögeszmekör” is működött: Csomor Lajos és Kocsi Márta a múltjárás és formálás jegyében népi iparművészeti műhelyükbe invitálták a szépreményűeket, Meszléry Celesztin gépészmérnök a technika és a gondolkodás jegyében vezetett rögeszmekört, jómagam pedig az alakítás és értelmezés jegyében. Volt még tájékozódási futóverseny, Sípoló macskakő (egy akkoriban nagy vihart kavaró Gazdag Gyula-film) és volt Jézus Krisztus Szupersztár (akkoriban még tiltott gyümölcs). Mindezeket  ne feledjük, ez még a hetvenes évek második felében történt!  azonnal és folyamatosan jelentette házigazdánk (a megyei KISZ-bizottság vezetőképzőjének gondnoka) a megyei KISZ-titkárnak, aki pedig ezeket csokorba gyűjtve összegező jelentés írt pártközpontnak. (A jelentések többsége  immár a puhuló diktatúra idején  döglött aknaként tárolódott, a következmény legrosszabb esetben is a táborvezetővel történt „elbeszélgetés” volt.) A legfontosabb — és nem csak ebben a táborban, hanem az összesben — a napi legalább 3-4 órás kiscsoportos beszélgetés volt, amely élmények, értékek (kiemelten is a szabadság, alkotás, szeretet, szerelem), életcélok, konfliktusok, világképek, életmodellek körül forogtak. Híres és karizmatikus emberek is megfordultak vendégeink között  például Balogh Zoltán, Bojtár Endre, Csákó Mihály, Kósa László, Mesterházi Márton, Táncos Gábor, Vargha Balázs, Váncsa István, Vekerdy László, Zombori Ottó és Jan Sand Pozsonyból , akik szerepeltek vagy felléptek, hanem beléptek, beleépültek táborunkba. Mindez azonban  ismétlem  csak kiegészítette a nagy beszélgetéseket, amelyeket az ezekre egy egész éven keresztül készülő munkatársaimmal vezettünk.
Joggal kérdezheti a beavatatlan olvasó, hogy ez mitől „olvasó” ez a tábor? Nos, a puhuló diktatúra idején az Olvasó Népért Mozgalom ernyője alatt, a politikai hatalom néhány tisztességes vezető embere által is támogatva „olvasótábor” fedőnévvel működhetett ez  az aczéli minősítés szerint „tűrt” kategóriába sorolt  sajátos közművelődési forma, amelyet a nyolcvanas évek második felében az egyik könyvtárosoknak rendezett olvasótáborunkba Deme Tamás találóan „lelkierőműnek” nevezett el. Valóban, az olvasótábor leginkább még talán az előbb illegális később féllegális katolikus bázisközösségi mozgalom táboraihoz hasonlított, melyek a pihenés-szórakozás, a tanulás és a lelkigyakorlat kreatív és igen hatásos ötvözetei voltak. A kétféle tábort azonban nem csak legalitásuk fokozata, valamint vallásos és polgári pluralista jellege különböztette meg, hanem az is, hogy amazokat főképpen középosztálybeli városi gyerekeknek és fiataloknak szervezték bátor és kiváló keresztény klerikusok és laikusok, a mi táborainkat pedig kifejezetten hátrányos helyzetű, zömmel falusi fiataloknak találtuk ki. A nyolcvanas éveke elejétől pedig nem csupán „az ifjúság különböző rétegeinek és korosztályainak”(mint Csomáék írják), hanem, hogy legyen utánpótlás táborszervezőkben és csoportvezetőkben  továbbképzés helyett és gyanánt  felnőtt kultúraközvetítőknek népművelőknek, könyvtárosoknak, könyvterjesztőknek és pedagógusoknak is szerveztünk táborokat. És részt vehettek olvasótáborban munkásszállások élő fizikai munkások, valamint mezőgazdaságban dolgozó szakmunkások lés szakértelmiségiek is.
A hetvenes évek elején indult ez a mozgalom, amely a körülményekhez képest igen jelentős autónómiát vívott ki magának, olyannyira, hogy a központi támogatást maguk a mozgalom vezetői (zömmel a legjobb olvasótáborok vezetői) osztották szét a pályázó táborok (számuk a mozgalom csúcsán, a nyolcvanas évek elején-közepén száz felett volt) között. Az „olvasótábori kiáltványt”, mely már a nyolcvanas évek elejél „leleplezte” a fedőnevet is ez a grémium fogalmazta meg, meglehetősen nehéz helyzetbe hozta az Olvasó Népért Mozgalmat felvállaló Hazafias Népfront „reszortosait”, hiszen egyértelműen kijelentette, hogy az olvasóvá nevelés címen futó viselő mozgalomban az olvasás nem cél, hanem eszköz az önismerethez, az értékrend, a világkép és világnézet alakításához. És az „értékrend”, a „világnézet” elől elmaradt akkor szokásos „marxista” vagy „szocialista” jelző.
Mi is volt az olvasótábor? Nem „irodalmi, művészeti, közéleti táborok”, mint Csoma és Lada Írják. Egyfelől kétségkívül rendszerziláló művelődési alternatíva. Igazi magyar találmány. Lényegét rettenetesen nehéz volt, és még ma sem sokkal könnyebb elmagyarázni. Főleg a külföldieknek. Amikor „lager csitatyelej”-nek fordítottam, jóérzésű orosz barátaim előbb összerezzentek a „láger” hallatán, majd szigorúan magyarázatot követeltek, s magyarázatomat kétkedő fejcsóválással hallgatták. Nem jártam sokkal jobban a „reading camp”-pel sem. A „reading workshop”-ot már érteni vélték, de amikor arra kértem őket, hogy a „reading”-et felejtsék el, mert az olvasás csak fedőnév volt, ők is hüledezve néztek rám. Másfelől az olvasótábor kétségkívül pedagógiai alternatíva is volt. Ez a pedagógiai elgondolás (és gyakorlat) szembeállt a porosz-szocialista-paternalista pedagógiával, mely sokféle számunkra fontos értéket és módszert kizárt magából. Rokonszenvezett a gyermekközpontú reformpedagógiával, de nem követte rousseuaizmusában, az értékközvetítés és erkölcsi nevelés tagadásában és szélsőségesen antipedagógiai felfogásában. Azt már jól tudják Csomáék, hogy „az olvasótábori mozgalom meghirdette az iskolák pedagógiai működésének kritikáját is, a társadalmi és a pedagógiai demokrácia »iskolájaként« határozta meg önmagát”, az olvasótáborok „szervezési formái és eljárásai – az olvasótáborok közösségi autonómiáinak kialakítása, a neveltek és nevelőik közötti viszonyok új, az iskolaiétól eltérő minőségének működtetése” azonban nem elsődlegesen nem az olvasóvá nevelést szolgálták (noha ezt is kedvezően befolyásolhatták), hanem a résztvevők személyiségét oly módon, hogy az uralkodó ideológiától eltérő perspektivákkal és horizontokkal is motiválták a résztvevő személyiségét, ingerelve, ébresztgetve bennük  a homo ludens, a homo aetsheticus és a homo religiosus mellett  a homo publicust és a homo politicust is.
Az olvasótábor izgalmas felfedezőutat és az egész szemszögéből való rálátást és biztosított a szélesebb és hivatalos ideológia által kínálthoz képest több dimenziós világra. Animálta és katalizálta a táborban résztvevő fiatalok  mi Bakonyoszlopon szépreményűeknek nevezetük őket  önépítkezését, én-képének, világképének, magyarság- és Európa-képének, értékrendjének és éthoszának alakítását Az értékközvetítést dialógus formájában történt, és ha jól sikerült, igazi happening, vagyis katartikus történés jött létre. Vallásos terminussal élve: a résztvevők a találkozás szentségében részesülhettek.
Rendkívül fontos eleme és értéke ennek a mozgalomnak, hogy mind a vezérkarában, mind az egyes táborok stábjaiban különböző világnézetű, politikai felfogású, ízlésű, érdeklődésű és mentalitású értelmiségiek találták meg a legkisebb közös többszöröst és a legnagyobb közös osztót, és a szereplést félreszorítva az adásra összpontosítottak.
„Rólad szól, érted, veled”: ez volt egyik táborunk jelszava, de akármelyik olvasótáboré lehetett volna, hiszen legfontosabb célunk az volt, hogy fiatalabb barátaink személyiségének formálásában segédkezzünk. Bár csak eszközként szerepeltek az énépítés, a világképformálás, az értékrend alakítás szolgálatában, azért az olvasás, az irodalom és a többi művészeti ág sem járt rosszul, hiszen ez egyáltalán nem jelentéktelen mellékszerep. Az ember ugyanis mindig valamihez, valami helyett vagy valami ellen olvas. Az olvasás mindig válasz valamire, valami hiányra, kérdésre, mozgatóra. Ezt az inspiráló, olvasást provokáló valamit szolgáltatta  olykor elementáris erővel és hatásfokkal  az olvasótábor. Olvasótáborainkban a többnyire folyékonyan olvasni sem képes szakmunkástanulók körében értéke és hitele lett Adynak, József Attilának, Kosztolányinak, Örkénynek, Sántának, Goethének, mert nem kötelező vagy melegen ajánlott olvasmányként bukkantak föl műveik, soraik, hanem válaszként egy-egy általuk feltett és megválaszolni próbált kérdésre. Nem tekintélyt parancsoló remekírókként, előkelő idegenként szólaltak meg, hanem beszélgetőtársként. Az „eszközzé lefokozott” műalkotások válaszként epifániává, jelenéssé, kinyilatkozatássá értékelődtek föl a szépreményűek szemében.
A legjobb olvasótáborokban nem egyszerűen valamiféle program, hanem megrendítő erejű, ám egyben nehezen tervezhető és szabályozható történés zajlott. A zokogva búcsúzó 15-17 éves szakmunkástanulók bakonyoszlopi táborunkban rádöbbentettek minket, oszloposokat (így neveztük el magunkat) arra, hogy, bizony, nem igen számoltunk azzal, hogy mit is lesz a következménye annak, ami történik. Elhitettük velük  fenn a „varázshegyen”  hogy így is lehet élni. Ez igaz volt, csak rettentően nehezen kivitelezhető. És ezt ők már a tábor vége felé megérezték. Tudták, hogy ezt egy az egyben nem igen lehet így folytatni odalenn, a „síkföldön”. Sem otthonukban, sem az iskolában, sem a kollégiumban, sem az első munkahelyükön. Persze, hogy ott akartak volna maradni, persze, hogy szívesen vették volna, ha örökbe fogadjuk őket. A következő táborainkat már úgy terveztük, hogy ezt, a folytatást, a visszatérést is belekalkuláljuk vagyis segítsünk nekik a nagy visszazökkenést túlélni, és a reménytelenségben (mert igazán csak ott lehet és kell reménykedni.
Van-e aktualitása, esélye, lehetősége, szükségessége ma (2002-ben) is az olvasótáboroknak, amikor már mindenféle alternatív pedagógiára, misszióra, a pszichotréningre és táborra lehetőség van; cserkészkedésre, indiánosdira, népfőiskolára, sámánkodásra és lelkigyakorlatra egyaránt. Bizonyos vagyok benne, hogy az olvasótábor nagyon is aktuális, sőt ma talán még inkább az, hiszen még ma is túlontúl sokan érzik magukat különcnek és istencsapásnak, mint annak idején az a Pista bakonyoszlopi táborunkban. Akkor, a tábor zárónapján egy szertartás keretében Bánlaky Pál szociológus (az előző nap a tőlünk tanácsot kérő marslakó szerepét eljátszó vendégünk) olvasta föl a Hetedik-et a hetedikeknek (ugyanis az addig „Cserkészek” nevet viselő csoportom erre változtatta nevét) majd elővettük az első napon egy fa odvába rejtett én-fényképeket, és mindenki kiegészíthette én-fényképét aszerint, hogy mi újat tudott meg magáról, hogy mit látott másként önmagában. És akkor az a bizonyos Pista áthúzta a „különc”-öt, és azt írta alája, hogy „különleges?”, és kihúzta az „istencsapásá”-t is, de kétszer aláhúzta az „ember”-t.
Manapság a dianetika, a pozitív gondolkodás és az agykontroll kínálja magát. az önmagukat kiteljesíteni akaróknak. Minden érdemük ellenére ezeket a mahinációkat (olykor manipulációkat) hihetetlenül szegényes erőlködésnek érzem a mi olvasótáboraink mellett, amelyekről Mérei Ferenc ezt írta: „Valószínűleg jó úton jártok, Amit műveltségi anyagban a tábor nyújtott megfelel, kornak és a »műveltség = a függetlenség egyik lehetséges útja« elgondolásnak, és nagyon megfelel az olvasótáborban résztvevő nemzedéknek. Különösen tetszett nekem az emberszelidítés gondolata és az országalapítás”. Egyik  csak egy napra érkező, és három napra ott ragadt — vendégünk, Táncos Gábor (az 56-os Petőfi kör titkára) „szabadságepizódnak” nevezte 1979-es olvasótáborunkat. Szabadságepizódok Bakonyoszlopon: ezt a címet szerettem volna adni az 1984-ben a Tankönyvkiadónál megjelent könyvemnek, de akkor ezt nem engedték, és így lett a címe „Rögeszmék” Bakonyoszlopon. Bár azóta a magamfajta olvasótábori ősbölények jócskán megritkultak vagy másféle mezőkre léptek, többségünkben megmaradt az a rögeszme, hogy az olvasótábor ma is aktuális, és még nagyon sokáig az lesz. Néhány tucatnyi még működik, és a Garabonciás szövetség szépen felkarolja őket. Ami maradt, majdnem mind egészen kitűnő, akár Michna Ágnes, akár Kocsis István, akár a Lukács László, akár a Ratkó József tanítványai, akár a szegedi, egri vagy miskolci könyvtárosok, népművelők és pedagógusok táboraira gondolok. „Mindez már a múlté”, irja Csoma és Lada. Ami az olvasómozgalmakat illeti, teljesen igazuk van, ami az olvasótáborokat illeti szerencsére még nem egészen. Erkölcsileg és anyagilag is támogatva meg kellene becsülni és őrizni ezt a manapság is jó hatásfokkal működtethető magyar találmányt, ugyanis az 1989 óta megnövekedett szabadságtérben sincs kisebb szükség rögeszmékre és szabadságepizódokra, mint ezelőtt, amikor „olvasótábor” fedőnéven segítette a többdimenziós ember, a létkiteljesítő értékrend, a dialógus, a demokrácia és az egész-ség kibontakozását.

Szakirodalom:
Az olvasótábori kihívás (kerekasztal-beszélgetés) = Új Forrás, 1980. 4. sz.
Bánlaky Pál  Havas Katalin  Somorjai Ildikó: Helyzetkép ’77. Szociológiai felmérés az 1977-es
olvasótáborokról. = Olvasótábori kis trakta ’78. Bp. HNF  KISZ,
Braunsteiner Glória: A bakonyoszlopi olvasótábor egy külföldi szemével. = Olvasó Nép, 1980. Március
Csomor Lajos  Kocsi Márta: A kézművesség lehetőségei az olvasótáborban és az olvasótáboron kívül. = Módszertani Műhely, 1983. 1. sz.
Harmadszor Bakonyoszlopon. Szerk.: Kamarás István. Bp. - Veszprém, 1978. OSZK KMK - Eötvös K.
Megyei Könyvtár
Havas Judit  Havas Katalin  Kamarás István  Somorjai Ildikó: Olvasótábor Bakonyoszlopon. Bp.  Veszprém, 1977. Eötvös Károly Megyei Könyvtár - OSZK KMK
Kamarás István: Az olvasótáboroktól a Kagylózenéig. = Gyermekmúzsák, 1986. 1.sz.
Kamarás István: Bajgyűjtemény. = Olvasó nép, 1983. tavasz.
Kamarás István: Olvasótábor. = Vándordiák, 1992. október.
Kamarás István: Olvasótábor tegnap — és ma? = Fordulópont. 1999. 2-3. sz..
Kamarás István: "Rögeszmék" Bakonyoszlopon (olvasótábori krónika). Bp. 1984. Tankönyvkiadó
Meszléry Celesztin: Ember és technika  olvasótábori nézetből. = Módszertani Műhely, 1983. 1. sz.
Olvasótábor. Szerk.: Bánlaky Pál  Kamarás István  Varga Csaba: Bp. 1979. Tankönyvkiadó,
Olvasótábori kihívás. (Kerekasztal-beszélgetés) = Új Forrás, 1980. 4. sz.
Országalapítás Bakonyoszlopon. Szerk.: Kamarás István. Bp. - Veszprém, 1977. OSZK KMK  Eötvös K. Megyei Könyvtár.
Útmutató olvasótáborok tervezéséhez. Bp. 1982. HNF
Varga Róbert: Diplomásból értelmiségi (olvasótáborok diplomásoknak a 80-as években). Bp. 1992. OKI

----------------------------------------------------------------------------------------

Szívesen várom a hozzászólásokat!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.