Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Szomorkás-bizakodó röpdolgozat pedagógia és a humor viszonyáról

2008.12.26

Kamarás István OJD

Szomorkás-bizakodó röpdolgozat pedagógia és a humor viszonyáról (In: Magyar Református nevelés, 2008. nov.)

Zsolnai Józsefnek és OJD-tagoknak

 

 (Innen-onnan-nézetem) A kettős jelző magyarázata a szerző kettős személyisége, habitusa, szerepe és kötelezettsége: egyfelől empirikus ember- és társadalomkutató, akinek egyik témája a humor, akiknek komolyan kell venni a tényeket, legyenek azok bármily szomorúak is; másfelől a különféle „halmazállapotokban” megjelenő rosszal szemben az Örömhír derűjével szemben néz, a reménytelen helyzetben reménykedő hívő-gondolkodó, amúgy pedig az Ordo Joculatorum Dei[1] alapító tagja.

            A humor, a komikum - mely ugyanúgy megtalálható bármilyen viccben, anekdotában, szórakoztató filmvígjátékban, művészi komédiában - nem zsigeri röhögés és vihogás (ezek sem az ördögtől valók) - egyfelől mint pszichikus folyamat erőteljesen kognitív, filozófiai antropológiai és esztétikai megfogalmazásban szellemesség, másfelől pedig a kérdés első számú szakértőjének, Peter Bergernek[2] megfogalmazásával „kicsi transzcendencia”, Nyíri Tamás szavaival[3] pedig a túlparti fények evilági fellobbanása, előleg az Odaáti örömből.

 

(Kettős örökség) Az európai pedagógia hosszú ideig a társadalom vallási alrendszeréhez, azon belül is az egyházi intézményekhez kötődött. Nem kell csodálkozni, hogy az iskola komor és komoly hely volt, hiszen a „hivatalos” kereszténység másfél évezredig úgyszólván nem tudott mit kezdeni a nevetéssel, komikummal, humorral, és ha tudott, abban nem volt köszönet: a földi siralomvölgynek nem megfelelő, illetlen viselkedésnek tartotta. A „nem hivatalos” kereszténység szerencsére (szerintem a Szentléktől vezettetve) a szívből jövőt legitimálva időnként megnyitotta kaput a nevetés előtt: az újévi bolondok napján, farsang idején, a húsvétvasárnapi risus paschalis alkalmával, Szent Ferenc és még néhány „szent bolond” bohóckodásával. Aztán végre „fölülről” is megnevettették a híveket, elsők között Erasmus és Luther, aztán lassan-lassan, óvatosan, megszűrve vagy visszavonva, megjelenik a derű a kegyes könyvekben, istentiszteleteken, és az „istenes” iskolákban is. Előbb-utóbb a nádpálcás, körmösös, papírgaluskás, szamárpados, zárkás, térdepeltetős, szászorleírandós iskolának is jellegzetes vonása lett a humorral, komikummal, nevetéssel átitatott diákkultúra, mely egyszerre része, alternatívája és lázadozódó oppozíciója az akár egyházi, akár állami oktatásnak. Erre a humorra az igazán nagy pedagógusok - Don Bosco Jánostól Makarenkoig - mindig építettek, vagyis összeötvözték a komoly nevelést szívük-lelkük bölcsességével derűjével.

 

(Amilyen az ország…) Közhely, hogy az iskola a mindenkori (nem ritkán azonban a tegnapi, és csak nagyon ritkán a holnapi) társadalom lenyomata, márpedig mai magyar társadalmunk korántsem egységes társadalom, hanem egymás nyelvét alig értő szubkultúrák egymást átfedő és át nem fedő halmaza. Ez még nem is lenne akkora nagy baj, ha ezek a különböző hagyományú, életmódú, habitusú, értékrendű, ideológiájú, pártállású és világnézetű szubkultúrák egymást toleráló, egymásra kíváncsi, egymással szóba álló, egymás nyelvét tanulgató, a sokféleséget értéknek is tekintő magyar nyelvet (igaz különféleképpen beszélő) egy hazán belüli multikulturális társulat lenne. Azt a baj, hogy ez a Magyarország nevű társadalmi-kulturális tarkaság, bizony, nem éppen egy kiengedett, „laza”, derűs, játékos, Örömhírben élő „társasjáték”, hanem egy ugyancsak ideges, depressziós, görcsös, széthúzó, bűnbakkereső, gyanakvó, acsarkodó, röhögő-vihogó társadalom, ahol a politikai ellenfelek lehazugozzák egymást, ahelyett, hogy elnevetnék magukat, kiröhögnék saját hülyeségüket, vagy netán együtt nevetnék egy-egy korsó sör mellett az éles viták szüneteiben. És ne feledjük, amilyennek az országot találtuk, erről, bizony, több vonatkozásban is egyházainkra is ráismerhettünk. Az iskolában a vihogás és röhögés - vigyázat: gyerekek, kamaszok között ennek több-kevesebb „jogosultsága” van - sok esetben elnyomja, olykor tartósan helyettesíti a szívből jövő nevetést, a jellemet faragó iróniát, a szellemes humort. A sok helyen remekül és szellemesen működő fordított napok, diák-király vagy diák-igazgató választást megelőző kampányok, diáklapok még inkább csak afféle oázisok a tansivatagban. Inkább csak pótlék és nem csúcspontja a folyamatosan derűs és szellemes iskolának.

            A szívből jövő derű se nem „kötőszövet”, se nem aura iskoláink többségében. Erről rengeteg tény és tapasztalat áll rendelkezésemre, ezekből csak egyet említek. Negyedszázada gyűjtök adatokat arról, történt-e az iskolában valami (jóízű balhé, bolondozás,  poénkodás, hülyéskedés, baromkofás, netán jópofa hecc, beugratás, tréfa, szellemesség) iskolában április elsején. Nos, mind az effélével megajándékozott iskolák, mind pedig az események (beleértve a legbárdolatlanabb hülyéskedést is) száma, sajnos, évről évre csökken, miként a csökkenő számú történések minősége is csökken. És ebben tanár és diák (hozzáteszem: a szülők, a fenntartók és így tovább, ugyanis egy rendszer működéséről van szó!) egyformán felelősek. Tíz éve tanítok főállásban különböző egyetemeken. Voltak egyik másik helyen ízlésesen is harsány többnapos mulatságok és tanszéki estek sok-sok marháskodással és igényes komédiázással egyaránt, de rendre elmaradtak az április elsejék, a tanárok parodizálása, az órákat feldobó szellemes „benyögések”. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a különböző alternatív (egyszerűség kedvéért nem állami, nem egyházi) iskolákban és pedagógiai programokban (szúrópróbaként említve az a Kincskereső iskolát, a Rogers-, Freinet és Zsolnai-programokat) ha nem is nagyságrenddel, de szignifikánsan nagyobb mértékben van jelen a derű, a humor, a szellemesség. Természetesen az igazi kivételek azok az iskolák és osztályok, amelyekben karizmatikus igazgatók és tanárok derűs aurája katalizálja (erősíti fel és alakítja, dúsítja föl szellemmel) az „alulról jövő” diák-derűt.

 

(A humor pedagógiai papírokon) Milyen a hazai pedagógia emberképének komikus dimenziója „papíron”, vagyis a különböző pedagógiai alapdokumentumokban? Sokukban eléggé haloványan, közhelyesen, szárazan, szinte lecke- vagy kötelességszerűen kerül megemlítésre a humor és nevelés.  A tanítás mestersége című könyvben örömmel olvashatjuk, hogy, hogy „Ne féljünk a játékosságtól és a humortól. A túlságosan komor órai légkor elveszi a kedvet a tanulástól”, majd, hogy „Figyelemfenntartó eszköz a humor is. Érdemes a gondolatmenetbe néhány bombát elrejteni.”[4] Ebben - az amúgy jó szándékú és nem cáfolható - szövegben nem robban a bomba, sőt nekem éppen egy fiatal (véletlenül éppen egyházi iskolában tanító) középiskolai hittanár ars poeticája jut eszembe, akik szerint „Kétféle tanár van: az őrmester, aki parancsa adja az anyagot, aztán bevasalja; valamint a jópofa, aki elszórakoztatja diákjait”. Olvasatomban a frontális (diktatórikus) oktatás kétféle, engem egyaránt elrettentő változata.    

            Számomra meggyőzőbb, amikor egy kifejtett emberképbe épül be a humor, mint Zsolnai József ÉKP (értékközvetítő és képességfejlesztő) pedagógiájában, amelyben mind az értékek, mind a képességek között sem díszítő jelzőként vagy sormintaként, hanem „szervesen” szerepel a humor. Az ÉKP-pedagógia értékválasztásnak alapjai közül a 18 közül a második helyen szerepel a játékkultúra és a humort, és az ÉKP-program számos dokumentumában bukkan fel hangsúlyos kontextusban: „a tanterv maximálisan épít a tanulók kreativitására, a játék és a humor iránti érzékenységre”, „az emberi kapcsolatokra való fogékonyság feltételein a nyitottság, az empátia, a türelem, a derű, az őszinteség, a humor”, „a derű és a humor az oktató-nevelő munka legfőbb elemei között szerepelnek”. Különösen fontosnak tartom, hogy a humor rendre együtt szerepel a derűvel, mely „megemeli” gazdagítja jelentését (miképpen természetesen a játék, a nyitottság és a kreativitás is). Felbukkan a humor az ÉKP „finomstruktúrájában”, a képességfejlesztés „mikrokozmoszában” is, amikor ilyen - számomra igen meggyőző - sorokat olvashatunk: „ismerje föl a kommunikációs zavarok által esetlegese jelentkező humort”[5]. Itt, kérem, nem csak papolnak a humorról, hanem komolyan veszik, és csinálják is.

 

(Keresztény iskolák) Milyen súllyal kontextusban szerepel a humor a keresztény pedagógiai programok és iskolák dokumentumaiban? A Google-keresőrendszerben[6] például a „református iskola” 8580 találattal jelentkezik, ám ha hozzákapcsoljuk a humort, akkor már csak 91 találatot kapunk, ami  0.011 százalékot jelent. Ugyanez az arány a katolikus iskolák esetében 0.025; 0.014 a zsidó, 0.014 az alternatív, 0.009 az evangélikus iskolák esetében. A zsidó és alternatív „mezőben” rögzíthető viszonylag magas találatszámot könnyen lehet magyarázni, egyrészt a zsidóság és a humor szerves kulturális egységével, másfelől az alternatív iskolák átlagosnál nagyobb nyitottságával és szabadságával. A katolikus „győzelem” valamelyest magyarázható Greeley tézisével, mely szerint a képekben, érzelmekben gazdagabb képzeletvilág következménye a katolikusok komikum iránti nagyobb fokú érzékenysége. Élve a gyanúperrel, hogy a „humor” sokféle pedagógiai dokumentumban inkább elvont, filozófiai fogalom, mint a pedagógia gyakorlatra, az iskolai életre és ethoszra utaló jelzés, ezért a megfelelő iskolatípusokat a „nevetés”-sel, majd a „derűvel” kapcsoltam össze. Ez esetben egyfelől már jóval kevesebb találatot rögzíthettem, másfelől már nem találtam számottevő különbségeket.[7]

            A katolikus kerettantervben ezek a kulcsmondatok „A humor személyiség- és közösségépítő szerepének megértése”[8], “A humor kiemelt szerepének értékelése a mindennapokban”, a református kerettantervekben pedig ezek: “A humor, a nyelvi játék szerepének megfigyelése különféle társadalmi, kommunikációs helyzetekben”, “A tárgy segíti a személyiségjegyek fejlesztését: a társas kapcsolatokban szükséges normák, készségek kialakítását, az ember és környezete viszonyának reális érzékelését, a nyitottság, a bátorság és a humorérzék emberi értékként való kezelését”[9]. A nemzeti alaptantervhez képest nem érezhető szignifikáns különbség. Legalább annyira jellemző az egyházi iskolákra ebben a tekintetben az erős szóródás. Erősen különböző hangsúllyal jelenik meg a humor, a nevetés és a derű az egyes iskolák életében. Két átlagosnál ritkább példa: „Jókedvű iskolát szeretnénk létrehozni, mely a személyiség-fejlesztésben felhasználja a humor mentálhigiéniai jó hatását”[10], „Mivel a pedagógus iskolai tevékenység rendszerint problémamegoldást végez, az ehhez szükséges megfelelő iskolai légkör megteremtésénél segítségére lehet a humor is, mely nem tévesztendő össze az életre szóló lelki sérülést is eredményezhető gúnyolódással”[11]

 

(Örömhír) Egyszerű lenne azt tanácsolni, hogy ha a keresztény pedagógiai alap-alapdokumentumának címe éppen az Örömhír, akkor elegendő ezt komolyan venni, és máris nagy előnyre tehetünk szert a derű, humor, a komikum, a nevetés terén másfajta pedagógiákkal, iskolákkal szemben. Csakhogy az a bökkenő, hogy igazán komolyan venni sem igazén könnyű. Másfelől, a humort és a nevetést nem lehet mesterséges eszközökkel „felpörgetni”. Azt, osztályt meg lehet éppen - kényszerrel, vagyis tisztességtelen eszközökkel  - röhögtetni, de az osztály magától, vagyis szívből akkor röhög,  ha habitusa, „ihlete” van rá. Lehet próbálkozni ilyen-olyan - tisztességes - pedagógiai fogásokkal, így például a gimnáziumi tananyagba szervesen be lehet építeni a tananyagba a magas színvonalú ,humort akár Rejtő Piszkos Fredjének, akár Bibó Uchroniájának formájában, de igazi megoldás: a rendszeren, a kontextuson kell változtatni. Erre pedig még a „nagy rendszer” számottevő változása nélkül is van esély, ha megfelelőképpen alakul az iskola ethosza és emberképe. Nem elég erre rávágni, hogy a keresztény iskola természetesen a keresztény emberkép jegyében működik. Először is eléggé sokféle keresztény emberkép található a keresztény iskolában (ráadásul jó néhány helyen inkább csak papíron), másodszor is a „jó minőségű” keresztény emberkép is ötvöződhet, ósdi vagy gyengus pedagógiával.

            Amikor Pompor Zoltán megrendelte ezt az írást, imígyen tette: „szeretnék kérni tőled egy rövid írást a humorral és a pedagógiával kapcsolatban, esetleg Ipiapi és az OJD kapcsán: humor a szolgálatban témában. Igen, az oktatás-nevelés-tanulássegítés szolgálat, ám ez - normális esetben -egy derűs, humoros és szellemes társasjáték keretében kellene történjék. Ami pedig könyvemet, Ipiapi atyát[12] illeti, ne szándékozom leendő olvasói játékát elrontani poénjai lelövöldözésével. Előlegbe csak ennyit: az óceániai szigetről hazánkba hazatérő istenbohóca-rendbeli szerzetes jelszava „Letargia? Liturgia”, csakhogy az ő kedvenc szertartása a liturgikus cirkusz. Akinek füle van, halljon belőle!

 

 



[1] Bővebbet erről Ipiapi atya /Bp. 2000. Kairosz/ című könyvemből.

[2] Berger, Peter (1997) Redeeming Laughter. Berlin, New York, Walter de Gruyter

[3] Nyíri Tamás (1972) Antropológiai vázlatok. Bp. Szent István Társulat

[4] Knausz Imre (2001) A tanítás mestersége. Bp. Iskolafejlesztési Alapítvány.

[5] Heffrner Anna (1997) Az ÉKP részletes tanterve és pedagógiai programcsomagja. In: Iskolakultúra, 2. sz.,  Zsolnai József (1986)  Egy gyakorlatközeli pedagógia. OKI, Budapest¸ Zsolnai József (1997) ÉKP tanterv. Bp, OKI., Zsolnai József: A tanulás tervezése a nyelvi, irodalmi és kommunikációs programban. Bp. 1991.,

[6] Mint az empirikus kutatás módszertanát rigorózus pontossággal követő szociológus egyfelől óvakodom pusztán ilyen adatokból komolyabb következtetéseket levonni, másfelől az ilyeneket is figyelembe veendőknek tekintem.

[7] A “nevetés” esetében: református, zsidó, alternatív 0.005, katolikus 0.003, evangélikus 0.002, a “derú” esetében: református 0.004, többiek: 0.003.

[8] Katolikus Pedagógiai, Szervezési és Továbbképző Intézet Tanterve 2003. Bp. KPSzTI

[9] A Magyar Református Egyház Általános Iskolai  Kerettanterve (2005) Szerk: Beregi Györgyné. Bp.

[10] Uzsaly Rita (1994) Kolping és “kulcs” pedagógiája . In: Keresztény Pedagógiai Nyári Egyetem. Szerk.: Várnagy Elemér, Pécs, 1994, JPTE,

[11] A Szentendrei Református Gimnázium Programja

[12] Ld 1. sz. jegyzet


Kíváncsian várom és hálásan fogadom olvasóim kommentárjait

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

baranyfelho@net-tv.hu

(Horváth Ernőné, 2009.01.18 18:35)

Tisztelt Tanár Úr!
Jól esett olvasni az Ön honlapját, melyet bővebben is fogok tanulmányozni. Külön öröm, hogy a humor szempontjából való irodalmi, liturgikus és nem letargikus szemmel is láttatja a világot, a társadalmi közösséget s annak mozgását. A rock misére ill. megszerezhető pldányára én is igényt tartok, mint a forradalmi és újszerű változások iránt fogékony leendő vallástanár, bár én inkább maradnék a lélekben egyszerű régi mezei zongorista, aki életének utolsó szakaszát a tánc és zene szépségeinek birodalmában töltöttem el a Táncművészeti Főskolán és a Tálentum Fórum nevű amatőr tánc-csoportjában, Szirmai Béla vezetésével.