Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD (2013) Olvasni? Valamihez!

2013.06.16

Kamarás István OJD

Olvasni? Csakazértis!

 

Nógrádi Gábor „Olvasni? Miért?” kérdései többféleképpen olvashatók. Például: „Olvasni? Ugyan már!”, „Könyörögöm, miiért éppen olvasni?”, „Már én inkább csak iszom, mert az legalább meglátszik rajtam!”, „Ment-e előbb re a világ a könyvek által?”, „Mert, aki olvas jutalomkönyvet kap, aztán újra csak olvashat”, „Olvasó Népért mozgalom, ugyebár? Nos, én már be vagyok szervezve, nem látszik rajtam?” Azért szerepelnek idézőjelben ezek a válaszok, mert ezek idézetek, olvasáskutatók kérdéseire adott válaszok. Magam mint olvasáskutató ősbölény már 47 éve kutatom az olvasást, legutóbb Géczi János legújabb regényének és Kosztolányi két novellájának a befogadását (fogadatását, hatását és értetlemzését vizsgáltam, legeslegutóbb pedig a Pannon Egyetem művészetszociológiai kurzusa keretében, a Micimackó befogadását vizsgáltuk tanítványaimmal, egyetemi hallgatók és szüleik generációjához tartozó diplomások körében. Azzal hitegettem őket, hogy ezekben a körökben csaknem mindenki Micimackó olvasó. Nos, ez ma már korántsem volt így, pedig még másfél évtizede a pécsi egyetemen a Micimackó és az Örkény-egypercesek voltak a legnépszerűbb olvasmányok. 

Sokféle adattal tudnám alátámasztani az író-olvasó, de még olvasásügyre a pisai toronybl kellő rálátással rendelkező, szaktársammá is avatható Nógrádi jogos borúlátását. Vegyünk csak a (hogy stílszerű legyek) a micimakótlanodás mellé (hogy megint stílszerű legyek) azt a korántsem szerény véleményt, hanem tényt, tényt, tényt, hogy az elmúlt három-égy évtizednyi hazai trendek alapján egyre kevesebben, egyre kevesebbet és egyre vacakabbat olvasunk. Ugyanakkor osztom író-olvasó-olvasásfirtató társam kétségbeesett optimizmusát is, hiszen ő maga egyértelmű pozitív választ ad kérdésére: csupán a napi félórányi kedvtelésből olvasási is jelentős mértékben javítja a szövegértést, márpedig a szövegértés gazdasági, politikai, kulturális és emberi tőke. Jó, de hogy rávehető-e az ember, főleg akkor, ha már nem kisgyerek az olvasásra, akkor, ha manapság az iskolázott nem olvasó már korántsem fehér holló.

32 éve Olvasás a változó világban című tanulmányomban (Forrás, 1981. 5:43-51) azt írtam: „Luther a könyvnyomtatást az emberiség második megváltásának nevezte, de az emberiség jóval nagyobb része mit sem tudott arról, hogy a nyomtatás által megsokszorozódott a könyvsereg, kikerülve az írott könyv kevés számú birtokosainak ellenőrzése alól, a gondolatszabadság-jelszavával kisebb-nagyobb rajtaütéseket hajtott végre, és elfoglal néhány egyetemet és főúri palotát. (…) a könyv döntő győzelméről azonban még ma sem beszélhetünk. A kömyvseregek rosszul fegyverzettek, szövetségeseik sokszor elárulják őket, és soraik között könyválruhában az ellenség is gyengíti erejüket. A »Könyvet mindenki kezébe!« jelszó ma is aktuális. (.,..) Ha a jelszót szembesítjük a változó világgal és korunkkal, a magabiztos program tétova kérésekké szelídül: Könyvet? Nem inkább képesmagazint, tévét? Mindenkinek?  Annak is, aki nem tud, vagy nem akar olvasni? Ne túlságosan naiv vagy éppen abszurd ez a jelszó? Nem inkább az üdvhadseregé?” Ugyanezt, ugyanígy ma is kérdezhetnénk, legfeljebb a tévé mellé írhatnánk az sms-t, a dvt-t, az internetet. Ám ha ez így van, akkor még sincsen egészen úgy, hiszen manapság a könyvet nem olvasók zöme is szövegeket ír (sms-t, e-mail-t, blogot, facebook-kommentet) és olvas is. És nem tudni, hogy ez hová vezet és/vagy fajul, hogy lesz-e valamilyen pozitív hatása agytekervényeinkre, mint ahogyan bizonyíthatóan jobb hatása van a nem szinkronizált filmeknek, mint a szinkronizáltaknak. A nem szinkronizáltak esetében egyfelől hallás után nyelvet tanulunk, másfelől, feliratot olvasunk, és amikor ezt a képet néző egyik agyféltekénk mellett a másik szöveget olvas. Mindent figyelembe véve, módosítani kellene Nógrádinak kétségbeesett kérdését: „Hogyan szerettessük meg a gyerekekkel az olvasást, ha utálják?” Úgy tűnik bizonyos szövegek olvasását (amikben motiváltak) nem utálják. Talán nem utánák az sms-en küldött epigrammát vagy egyperceset sem.

Érzi jól Nógrádi, hogy az olvasást nem lehetetlen megszerettetni, de lehetetlenül nehéz nem kisgyermekkorban. Számomra mérvadó szakembereket idéz egyetértőn Nógrádi, Maróti Andort és Heleszta Sándor, akik szerint a felnőtt ember nevelhetetlen, de úgy tűnik soraiból, hogy mégsem osztja teljes mértékben nagy tanárai véleményét, amikor azt írja, hogy „felnőttként a lehetőség, a gyengéd rávezetés vagy egy betegség átnevelheti”. Csakhogy hozzáteszi: „míg ugyanez nem működik, ha az olvasás megszerettetésről van szó”. Az olvasás jelenséget csak kontextusában érdemes vizsgálni, és az olvasásra nevelést is a különböző szocializációs hatások összefüggésében, az ember ugyanis valamilyen céllal, valamilye okból, valamihez, valami helyett, valami ellen olvas. És ez a valami a motiváció vagy ellenmotiváció, vagy a motiváció hiánya. A motivációs kontextust is figyelembe véve az olvasás még sok egyéb, mint menekülés és megtisztulás. Az olvasás többféle valamihez kapcsolódik. Egy braziliai börtönben 4 nappal csökkentik a fogvatartottak büntetését, ha valaki elolvas egy könyvet.

A motiváció nyilván kitapintható. De micsoda különbség van az elsőre példaképként emlegethető braziliai és a balassagyarmati büntésvégrehajtó intézet között! Utóbbiban a minap (vagyis a könyvhét nyitó az a megtiszteltetés ért, hogy embertan órát tarthattam a fegyintézet többfunkciós kápolna-könyvtárában. A zseniális Budai István által hivatalosan parancsnokolt, ám sokkal inkább animált intézményben a fogvatartottak negyede könyvtártag. Csakhogy itt nem olvasással nevelnek olvasóvá, hanem kontextusban, sokféle motiváció hálójában. Itt iskolába lehet járni, szakmát lehet tanulni, különböző művészi szakköröket lehet látogatni, havonta féltucatnyi érdekes előadást hallgatni, részt elehet venni a kápolna restaurálásában, lehet lelki életet élni, lehet megtanulni ünnepelni. Itt ilyenfajta valamik indukálhatnak olvasást. Jóval többféle, mint, mondjuk egy átlagos szakiskolában és jó néhány családban. Igaz, hogy az olvasás esetében is működni látszik az „akinek van, annak adatik” evangéliumi elv, vagyis semmiből nem igen lehet olvasást indukáló valami, de többféle bizonyítékom van arra (köztük olyan akciókísérletek melyekben magam is), hogy felnőtt korban is érhetik az embert olvasás indukáló hatások. (Aki nem hiszi, járjon utána Hetedikek című könyvemben.)

Nagyon átengedi magát katasztrofista hangulatának Nógrádi a szülőket illetően, amikor azt írja, hogy „a szülők vagy értenek a neveléshez, vagy nem”. Van ebben igazság persze, de csak annyi, hogy maradjon igazság Bruno Bettelheimnek is, aki nem véletlenül Az elég jó szülő címet adta könyvének. Ami az általános iskola Nógrádi által vizionált feladatait illeti, először is a jó módzer sem jó, ha nincs motiváció arra, hogy a jó módszerrel olvasni megtanulót nem mozgatja semmi sem olvasára. A legperiférikusabb perifériáról (dzsungel, sivatag, faluvégem, világvége) a missziós iskolába érkező „vadakat” ugyanolyan jól megtanítottak olvasni, de csak azok nem felejtettek el villámgyorsan, akik valamihez kapcsolni tudták ezt a készséget; például a Koránt olvasták vagy olyan munkát végeztek, amit szövegek olvasása nélkül lehetetlen volt. Egy olvasáskutató kollégám a romániai havasokban bolyongott, és csak harmadik napra találkozott egy magányos pásztorrakl, aki pedsig már egy hónapja senkivel. A pásztor éppen olvasott - és most örkényi abszurdba megy át az ízig-vérig valóságos történet -, méghozzá egy nyelvhelyességi könyvet, és ezt a furcsaságot azzal indokoltam, hogy nem szeretnél, ha beszédét ellepnék a germanizmusok. Jó, elismerem, ez eléggé ritka motiváció. Sokkal gyakoribb motiváció varázsolt olvasóvá minimum már nem olvasó gyereket a Harry Potter, méghozzá egy sokdimenziós mozgató-együttes

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.