Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ferenc pápa beszéde a népi mozgalmak világtalálkozóján

2017.11.14

Ferenc pápa beszéde a népi mozgalmak világtalálkozóján

Kedves Testvéreim!

Jó estét kívánok!

 

Találkoztunk már egyszer, néhány hónapja, Rómában. Emlékszem erre az első találkozásunkra! Azóta is sokat gondolok rátok, és imáimba foglaltalak titeket. Örülök, hogy itt ismét láthatlak benneteket, amint arról tanácskoztok, hogy hogyan lehetne mihamarabb megszüntetni azokat a súlyosan igazságtalan körülményeket, amelyeket a kirekesztettek világszerte kénytelenek megtapasztalni. Köszönöm Evo Morales elnök úrnak, hogy ily határozottan kíséri figyelemmel ezt a találkozót.

 

 Rómában, első találkozásunk alkalmával, valami nagyon szépet érzékeltem: testvériséget, eltökéltséget, elkötelezettséget, az igazság áhítását. Ma itt, Santa Cruz de la Sierrában ismét ezt érzem. Köszönet érte!

  Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsától, amelyet Turkson bíboros vezet, azt is tudom, hogy az egyházban igen sokan érzik magukhoz közelállónak a népi mozgalmakat. Ez engem nagy örömmel tölt el! Örvendezve látom, hogy az egyház kitárja kapuit mindnyájatok előtt, magához ölel és kísér titeket, és hogy minden egyházmegyében és mindegyik Igazságosság és Béke Bizottságban valódi, folyamatos, komoly együttműködést épít ki a népi mozgalmakkal. Felszólítok mindenkit, a püspököket, papokat és a világiakat, hogy a városi és falusi külterületeken működő szociális szervezetekkel együtt, elmélyítsék ezt az együttműködést.

 

 

 

1. Először is, ismerjük be, hogy változásra van szükség. És itt mindjárt világossá szeretném tenni, a félreértések elkerülése végett, hogy olyan gondokról beszélek, amelyek minden Latin-Amerikai, sőt általában az egész emberiség közös problémái. Ezek globális problémák, amelyeket ma egyetlen állam sem tud egymagában megoldani. Ezt előrebocsátva, tegyük fel a következő kérdéseket:

 Komolyan elismerjük-e, hogy nem mennek jól a dolgok egy olyan világban, amelyben oly sok földművesnek nincs földje, oly sok családnak nincs hajléka, oly sok munkásnak nincsenek jogai, és oly sok ember méltósága sérül?

 Elismerjük-e, hogy nem mennek jól a dolgok egy olyan világban, ahol oly sok esztelen háborút vívnak, és a testvérgyilkos erőszak még lakónegyedeinkben is eluralkodik?

 Elismerjük-e, hogy nem mennek jól a dolgok, amikor világunk talaja, vize, levegője és valamennyi teremtmény folytonos fenyegetettség alatt áll?

 Ti, írásaitokban és találkozásaink alkalmával, fölemlegettétek a kirekesztés és igazságtalanság számos megnyilvánulását, amit minden munkahelyen, minden lakónegyedben és minden területen tapasztaltok. Sok és sokféle a jogtiprás, ahogy sok és sokféle az ellenük való védekezés. De kétségtelenül van egy láthatatlan fonál, amely a kirekesztés minden egyes formáját összeköti. Nem elszigetelt jelenségekről van szó. Egy közös láthatatlan fonál kapcsolja össze azokat. Képesek vagyunk-e ezt felismerni? Nem elszigetelt jelenségekről van ugyanis szó. Fölteszem magamnak a kérdést: képesek vagyunk-e felismerni azt, hogy ezek a romboló jelenségek egy globálissá növekedett rendszer részei? Vajon felismerjük-e, hogy ez a rendszer erőltette ránk a „profit mindenáron” mentalitását, amelyet nem érdekel sem a társadalmi kirekesztés, sem a természet rombolása?

 Ha ez a helyzet, akkor – ismétlem – ne féljünk kimondani, hogy változást akarunk, valódi változást, struktúrák változását! A jelenlegi rendszer mostanra elviselhetetlenné vált: elviselhetetlen a földművesek számára, elviselhetetlen a munkások számára, elviselhetetlen a közösségek számára, elviselhetetlen a népek számára, és elviselhetetlen föld – ahogy Szent Ferenc mondta: nővérünk, a Föld – számára is.

 Változást akarunk az életünkben, a lakónegyedeinkben, apró településeinkben, mindennapjaink legközvetlenebb valóságában. Olyan változást akarunk, amely az egész világot érinti, mert kölcsönös függőségünk és egymásra hatásunk globális válaszokat kíván a helyi problémákra is. A remény globalizációja, a népekből sarjadzó és a szegények közt növekvő reménység globalizációja kell, hogy leváltsa a világméretű kirekesztést és közönyt!

 Szeretnék ma veletek együtt gondolkodni arról a változásról, amelyet akarunk, és amelyre szükségünk van. Tudjátok, hogy nemrég írtam az éghajlatváltozás problémájáról, de itt most már értelemben vett változásról beszélek. Pozitív változásról van szó, oly változásról, amely jót tesz nekünk, – azt mondhatnánk –  megváltó változásról. Mert szükségünk van rá. Tudom, hogy változást kerestek, és nem vagytok ezzel egyedül: különböző találkozóimon, különböző utazásaimon világszerte minden népnek vágyakozását, egy erőteljes keresést, egy változásra irányuló vágyat tapasztalok. Még abban az egyre zsugorodó kisebbségben is, amely azt hiszi, hogy a jelen rendszer előnyös számára, eluralkodik az elégedetlenség, és különösen a szomorúság. Közülük sokan remélnek egy olyan változást, amely képes megszabadítani őket ettől az individualista szomorúságtól, mely rabszolgaságban tartja az embert.

 Kifutunk az időből, testvéreim. Nemcsak egymással harcolunk, hanem még közös házunkkal is összecsapunk. A tudományos közvélemény mára rájött arra, amit a szegények régóta hajtogatnak: hogy károk, talán jóvátehetetlen károk keletkeznek az ökoszisztémában. A földet, a népeket és az egyeseket is szinte brutálisan sanyargatjuk. És mind e szenvedés, halál és rombolás mögött ott bűzlik az, amit cezáreai Szent Vazul „a Sátán ganajának” nevezett. Az emberek abbahagyják a közjó szolgálatát. Amikor a tőke bálvánnyá válik, és átveszi az emberek döntéseinek irányítását, amikor kapzsi pénzsóvárság uralkodik el az egész társadalmi-gazdasági rendszeren, akkor ez romba dönti a társadalmat, fogságra ítéli, és rabszolgaságba taszítja az embereket, elpusztítja az emberek egymás közötti testvériségét, egymás ellen fordítja a népeket, és – amint világosan látjuk – még közös otthonunkat, nővérünket, a földanyát is veszélyezteti.             

 Nem kell tovább ecsetelnem ezen alattomos zsarnokság rossz hatásait, hiszen jól ismeritek azokat. De még az sem elegendő, hogy a mai társadalmi-ökológiai válság strukturális okait felfedjük. Diagnózis-túltengésben szenvedünk így is, amely néha sarlatán pesszimizmushoz, vagy a negatív jelenségekben való tetszelgéshez vezet. A napi vészhírek hallatán azt gondoljuk, hogy mit sem lehet tenni, legfeljebb magunkról és szeretteink, barátaink szűk köréről próbálhatunk gondoskodni. 

 Hisz mit segíthetnék az ilyen óriási gondokon én, aki papír- vagy fémhulladék gyűjtésből élek, és arra is alig elegendő a jövedelmem, hogy étel kerüljön az asztalomra? Mit tehetnék én, aki mesterember vagyok, vagy utcai árus, sofőr, vagy kirekesztett munkás, aki a munkások jogaival sem rendelkezik? Mit tehetek mint parasztasszony, őslakos asszony, vagy halász, aki alig győz küzdeni a nagyvállalatok elnyomása ellen? Mit tehetek én a kis kuckómból, viskómból, tanyámból, falumból, ha naponta érzem, hogy kirekesztenek, és a társadalom peremére szorítanak? Mit tehet az az egyetemista, az a fiatal aktivista, vagy misszionárius, aki járja településeinket, szívében álmokkal és reményekkel, de semmi megoldást nem talál problémáira? Nagyon is sokat tudtok tenni! Nagyon sokat! Ti, a kicsinyek, a kizsákmányoltak, a szegények és a hatalomból kizártak sokat tudtok tenni, és már tesztek is. Merem mondani nektek, hogy az emberiség jövője nagymértékben a ti kezetekben van azáltal, hogy képesek vagytok szervezkedni és kreatív alternatívákat kivitelezni, és hogy naponta azon fáradoztok, hogy biztosítsatok mindenki számára földet, hajlékot és munkát. Egyetértetek ezzel? Munkát, hajlékot és földet kell biztosítani az embereknek, és ezen felül főszereplőként részt kell vennetek a nagy átalakulási folyamatokban nemzeti, nemzetközi és globális szinten egyaránt. Ne engedjétek magatokat megfélemlíteni!

 

2. Másodszor: Ti a változás magvetői vagytok. Itt Bolíviában hallottam egy kifejezést, melyet nagyon megszerettem: „a változás folyamata”. E kifejezés arra utal, hogy a változás nem olyasmi, ami valami politikai döntést, vagy valami társadalmi struktúra kialakítását követően egy csapásra bekövetkezik. Fájóan megtapasztaltuk, hogy az olyan strukturális változások, amelyekhez nem társul a viselkedések és a szív őszinte megtérése, előbb-utóbb bürokráciába torkollnak, megromlanak és kudarcba fulladnak. A szívet kell megváltoztatni! Ezért szeretem annyira a „folyamat” képét, amelynél az azonnali eredményekre és az összes hatalmi pozíció megkaparintására irányuló görcsös törekvés helyébe a vétésre és az öntözgetésre irányuló szenvedélyes, de nyugodt törekvés lép, olyan vetés munkája, melyet majd mások látnak kihajtani. Folyamatokat kell megindítani, nem pedig tereket elfoglalni. Hiszen mindegyikünk csupán egy-egy alkatrésze vagyunk valami, sok különböző részből összetett, egésznek, melynek részei az idő sodrában egymásra hatnak. Olyan népek vagyunk, akik létértelmük és céljuk eléréséért küzdenek, hogy méltósággal és „jó módon” tudjanak élni.

 Ti, a népi mozgalmak sorából származó testvéreim, a társadalmi igazságtalanság ellen küzdő testvéri szeretettől ihletve vállaljátok mindenkori munkáitokat. Amikor a szenvedők arcát látjuk, a fenyegetett földműves, a kirekesztett munkás, az elnyomott őslakos, a hajléktalan család, az üldözött bevándorló, a fiatal munkanélküli, a kizsákmányolt gyermek arcát, egy anyáét, aki elvesztette gyermekét egy lövöldözésben, amikor a környéket megszállták a kábítószer kereskedők, az apáét, aki elveszítette rabszolgaságra hurcolt lányát, ezekre a nevekre és arcokra gondolva a szívűnk szakad meg a sok bánat és kín láttán. Mélyen megrendülünk. Megrendülünk, mert amit láttunk és halottunk, az nem hideg statisztika, hanem szenvedő emberek sebei, a mi saját sebünk, mely saját húsunkba vág. Egészen más ez, mint elvont elméletek felállítása, vagy ékesszólóan megfogalmazott felháborodás. Megráz, és megindít: arra indít, hogy a másik embert felkeressük, és együtt próbáljunk előre lépni. Ez a közösségi cselekvésbe torkolló megindultság nem fogható fel pusztán értelemmel: valami lényegi többletet hordoz, amit csak a nép fiai értenek, és ami sajátos misztikát kölcsönöz a valódi népi mozgalmaknak.

  Ti nap mint nap közvetlenül belemerültök az emberek életének viharaiba. Elmondtátok nekem törekvéseiteket, megosztottátok velem küzdelmeiteket, már Buenos Aires-i tartózkodásom idején. Ezt nagyon köszönöm. Kedves Testvéreim, ti gyakran apró dolgokban munkálkodtok, helyi problémákkal küszködtök a rátok kényszerített igazságtalan helyzetekben, amelyeket azonban nemhogy nem fogadtok el, hanem tevékenyen ellenálltok ennek a kirekesztő, megalázó, gyilkos, bálványimádó rendszernek. Láttam, hogy fáradhatatlanul dolgoztok a kisparaszti gazdaságok földjeiért és megművelésükért, birtokaikért és közösségeikért, egy emberhez méltóbb népi gazdálkodásért és településeik urbanizációjáért. Segítetek a lakóhelyek építésében és a helyi infrastruktúrák fejlesztésében, és sok más közösségi tevékenységben, melyeknek célja az olyan elemi és tagadhatatlanul szükséges jogok új kihangsúlyozása, minta földhöz, hajlékhoz és munkához való jog. 

 Az, hogy bele vagytok gyökerezve a lakónegyedekbe, foglalkozásokba és közösségekbe, az, hogy meglátjátok mások arcában önmagatokat, nap mint nap közvetlenül látjátok a nyomorúságokat – mert bizony vannak nyomorúságaink – és látjátok mindennapi hősiességüket, ez tesz képessé benneteket a szeretet parancsának gyakorlására. Nem elvekből vagy elméletekből indultok ki, hanem valódi, személyes találkozásokból. Senki sem szeret elveket vagy eszméket. Embereket szeretünk! Meg kell teremtenünk a találkozás kultúráját, mert sem a fogalmakat, sem az elveket nem lehet szeretni. Az elkötelezettség, az igazi elkötelezettség szeretetből fakad, az emberek, a gyermekek és öregek, a népek és közösségek, a szívünket betöltő nevek és arcok iránti szeretetből. Ezekből a bolygónk félreeső, elfeledett sarkaiban elvetett reménység-magvakból, a kirekesztettség sötétségében létükért küzdő gyengédség-palántákból nagy fák növekednek majd, és reménységgel teli erdők születnek, melyek oxigént adnak a világnak.

 Örömmel látom, hogy ti a kézre eső ügyeket gondozzátok, rügyeket gondoztok, de ugyanakkor egy tágabb horizontot szemlélve az egész erdőt védelmezitek. Munkátok nem csak sajátos, részleges területekre összpontosul, amelybe jól bele vagytok gyökerezve, hanem távlatilag gyökeres megoldásokat is keres a szegénység, társadalmi egyenlőtlenség és kirekesztés általános problémáira.

 Csak gratulálni tudok mindehhez! Létfontosságú, hogy legitim jogaik védelmével egyidejűleg a csoportok és társadalmi szervezeteik kiépítsenek egy emberi alternatívát a kirekesztő globalizációval szemben. Változások magvetői vagytok. Isten adjon nektek bátorságot, örömöt, kitartást és szenvedélyes elkötelezettséget a magvetés folytatásához! Legyetek bizonyosak abban, hogy előbb-utóbb meglátjátok munkátok gyümölcseit. A vezetőket pedig arra kérem, hogy legyenek kreatívok és sohase veszítsék el a helyi valóságba való belegyökerezettségüket, mert a Hazugság Atyja képes nemes szavakkal visszaélni, értelmiségi divatokat gerjeszteni és ideológiai pózokban tetszelegni. De ha szilárd alapokra, vagyis testvéreitek, a földművesek és őslakosok, a kirekesztett munkások és a társadalom peremére szorított családok valós szükségleteire és élettapasztalatára építkeztek, akkor nem fogtok tévedésbe esni.

 Az evangélium hirdetésénél az egyháznak nem lehet és nem szabad távol maradnia ettől a folyamattól. Sok pap és lelkipásztori segítő végez rengeteg feladatot az egész világ kirekesztettjeihez csatlakozva és őket segítve, amint különböző szakszervezetekkel vállvetve indítanak vállalkozásokat, építenek lakásokat, és nagy odaadással dolgoznak az egészségügy, sport és nevelés terén. Meg vagyok győződve, hogy a népi mozgalmakkal való tiszteletteljes együttműködés képes erősíteni ezeket a törekvéseket, és támogatni a változás folyamatát.

 Szívleljük meg mindenkor Szűz Mária példáját, aki csak egy kis nép egyszerű leányaként élt egy nagy birodalom peremvidékén, de aki hajléktalan anyaként néhány pelenkával és gyengéd szeretettel egy istállót is otthonná tudott varázsolni Jézus számára. Mária reménysugár mindazoknak a népeknek, akik szülései fájdalmakat szenvednek, míg csak ki nem hajt a jog és az igazságosság. Imádkozom Szűz Máriához, akit annyira tisztel Bolívia népe, hogy ez a találkozónk változás kovásza legyen.

 

3. Harmadik pont. Végül kérem, hogy e történelmi pillanatban, mindnyájan együtt,vegyük számba néhány fontos feladatunkat, hiszen világos, hogy mindannyian óhajtunk egy kedvező változást valamennyi testvérünk érdekében. Ezt világosan tudjuk. Tudjuk azt is, hogy olyan változást akarunk, amely a kormányok, a népi mozgalmak és más társadalmi szereplők közös együttműködésével valósul meg. Ám e változás mibenlétét nem könnyű meghatározni, más szóval megadni azt a társadalmi programot, amely megvalósítja az általunk remélt testvériséget és igazságosságot. Bizony, nem könnyű ezt meghatározni. Úgyhogy erre ne is várjatok receptet ettől a pápától. Sem a pápának, sem az egyháznak nincs monopóliuma arra, hogy a társadalmi valóságot értelmezze, vagy korunk kérdéseire megoldásokat javasoljon. Merem állítani, hogy nem is létezik erre recept, kész megoldás. A  nemzedékek elődeik nyomába lépve írják a történelmet, saját útjukat keresve, illő tisztelettel azon értékek iránt, amelyeket Isten helyezett az emberek szívébe.

 Mégis, szeretnék három nagy feladatot előterjeszteni, amelyek a népi mozgalmak döntő, közös közreműködését követelik meg. 

 

3.1. Az első feladat: a gazdaságot a népek szolgálatába állítani. Az emberek és a természet ne álljanak a pénz szolgálatában. Nemet mondunk a kirekesztés és a társadalmi igazságtalanság gazdaságára, ahol a pénz uralkodik, ahelyett, hogy szolgálna. Ez a gazdaság öl. Ez a gazdaság kirekeszt. Ez a gazdaság elpusztítja a földanyát.

 A gazdaság ne a fölhalmozás útja-módja legyen, hanem a közös otthon megfelelő működtetése. Ebbe beletartozik a ház gondos ápolása és a javak megfelelő arányú elosztása mindenki számára. E gazdaságnak nem egyetlen célja, hogy táplálékot, vagy az illendő életszínvonalat biztosítsa. Még csak az sem az egyedüli cél, hogy hozzáférést biztosítson a földhöz, a munkához és a hajlékhoz – amiért ti harcoltok - , noha ez már nagy előrelépés lenne. Egy valóban közösségi gazdaság – mondhatnám egy keresztény indíttatású gazdaság – a népek méltóságát kell, hogy biztosítsa, és „olyan jólétet, amelyből senki sincs kivéve” (XXIII. János, Mater et magistra enciklika, AAS 53 [1961], 402). Ezt a most idézett mondatot XXIII. János pápa írta 50 évvel ezelőtt. Szent János mondja az evangéliumban, hogy az, aki önként ad egy pohár vizet a szomjazónak, megkapja jutalmát a mennyek országában. Ebbe a keresztény indíttatású gazdaságba beletartozik a három alapjog – föld, hajlék és munka – de ezenfelül a művelődéshez, az egészségi ellátáshoz, a modern technológiákhoz való hozzáférés, a művészeti és kulturális életben való részvétel is, valamint lehetőség kommunikációra, sportra és üdülésre. Az igazságos gazdaságnak meg kell teremtenie annak feltételét, hogy ki-ki szűkölködés nélkül élhesse le gyermekéveit, fiatal korában kifejleszthesse képességeit, aktív éveiben teljes jogú dolgozó lehessen, és öregségére méltósággal vonulhasson nyugalomba. Egy ilyen gazdaságban az emberek a természettel összhangban alakítják ki a termelés és elosztás egész rendszerét, éspedig úgy, hogy minden egyes személy szükségletei és képességei megfelelően kielégülnek a társadalmi életben. Ti, és más népek is, egy egyszerű és szép kifejezéssel foglaljátok össze ezt a vágyatokat: „jó módon élni”, ami nem azt jelenti, hogy „bőségben élvezni az életet”.

 Az ilyen gazdaság nem csak kívánatos és szükséges, hanem lehetséges is. Sem nem utópia, sem nem képzelődés, hanem rendkívül józan kilátás, amit el is érhetünk. A világon rendelkezésre álló erőforrások – a népek nemzedékeken átívelő munkájának gyümölcsei és a teremtett világ kincsei – több mint elegendők „ minden egyes ember és az emberiség teljes kifejlődéséhez és kibontakozásához (VI. Pál,Populorum progressio enciklika, AAS 59 [1967], 264). Másutt van a gond: hogy tudniillik jelenleg létezik egy olyan gazdasági rendszer, melynek más céljai vannak. A jelen rendszer, mely a termelés ütemét felelőtlenül felgyorsítja és a „termelékenység” nevében a földanyára ártalmas módszereket használ az iparban és a mezőgazdaságban, továbbra is testvéreink milliárdjaitól tagadja meg a legelemibb gazdasági, szociális és kulturális jogaikat. Ez a rendszer merényletet követ el Jézus szándéka és a Jézus által hozott evangélium ellen.

 A föld és az emberi munka gyümölcsei igazságos elosztásáért munkálkodni nem pusztán philantrópia, hanem erkölcsi kötelesség. Keresztények számára ennél több is, vagyis isteni parancs. Vissza kell adni a szegényeknek és minden népnek azt, ami jog szerint az övék. Az egyház társadalmi tanításában a javak általános rendeltetése nem csupán szóvirág, hanem a magántulajdon jogánál előbbre való állítás. A tulajdon, különösen ha természeti erősforrásokra vonatkozik, mindig a népek szükségleteit kell hogy szolgálja. És ezek a szükségletek nem merülnek ki a fogyasztásban. Nem elég, ha csak néhány cseppet engedünk kifolyni, amikor a szegények rázzák az edényt, melyből magától soha sem ömlik ki semmi. A krízishelyzetekre felállított segélyprogramokat csak ideiglenes megoldásoknak szabad tekinteni, melyek soha nem helyettesíthetik a valódi befogadást, amelyet a méltósággal végzett, szabad, kreatív, szolidáris munka nyújt.

 Ebben a folyamatban a népi mozgalmak lényeges szerepet játszanak, nemcsak a követeléseikkel és tiltakozásaikkal, hanem azzal, hogy alapvetően megteremtik e folyamatot. Ti a társadalom építői vagytok: munkateremtők, hajléképítők, élelemtermelők, főképpen a világpiacról kizárt emberek számára.

 Első kézből ismerek sok esetet, ahol szövetkezetekbe és más közösségi szervezeti formákba tömörült dolgozók képesek voltak munkát teremteni ott, ahol előzőleg csak egy bálványimádó gazdaság hulladékai léteztek. E dolgozók közül néhányat itt látok jelen közöttetek. Talpra állított kisvállalkozások, helyi piacok és a papírgyűjtők szövetkezetei példázzák azt a népi gazdaságot, amely a kirekesztettségből született meg, és lassacskán, türelmesen és eltökélten munkálkodva, létrehozza a méltóságot adó szolidaritás formáit. Mennyire más ez, mint azok a helyzetek, ahol a hivatalos gazdaságból kiszorítottakat rabszolgaként zsákmányolják ki!    

 Az olyan kormányok, amelyek felvállalják, hogy a gazdaságot az emberek szolgálatába állítják, hassanak oda, hogy a népi gazdaság és közösségi termelés e formái erősödjenek, fejlődjenek, kapcsolódjanak össze és terjedjenek. Ehhez hozzátartozik a munkafolyamatok tökéletesítése, megfelelő infrastruktúrák kiépítése, valamint a dolgozók teljes jogainak biztosítása az ebben az alternatív szektorban dolgozók számára is. Ha az állam és a társadalmi szervezetek összefogva munkálkodnak azon, hogy mindenkinek jusson föld, hajlék és munka, akkor működésbe lépnek a szolidaritás és szubszidiaritás elvei; ez pedig a teljes részvételi demokráciában megvalósuló közjó elérését teszi lehetővé.

 

3.2.A második feladat: népeinket a béke és az igazságosság útján egyesíteni.

 A világ népei saját kezükbe kívánják venni sorsuk irányítását. Békében akarják megtenni az igazságossághoz vezető utat. Nem kérnek az olyan gyámkodásból és beavatkozásból, ahol az erősebb aláveti a gyengébbet. Tiszteletet követelnek kultúrájuk, nyelvük, társadalmi folyamataik és vallási hagyományaik iránt. Semmiféle hatalomnak nincs joga arra, hogy elvitassa a szegény népek jogát a teljes önrendelkezésre. Ha mégis ez történik, akkor a gyarmatosítás új formáival állunk szemben, amelyek komolyan veszélyeztetik a békét és az igazságosságot. Mert „a béke alapja nem csupán az emberi jogoknak, hanem a népek jogainak, különösen a függetlenséghez való joguknak a tiszteletben tartása.” (Pontificio Consejo Justicia y Paz, Compendio de la Doctrina Social de la Iglesia, 157)

 Latin-Amerika népeinek politikai függetlensége kínok között született meg. Azóta csaknem kétszáz év telt el: ezeknek az éveknek drámai és ellenmondásos történetelme alatt e népek a teljes függetlenség elérésére törekedtek.

 Az utóbbi években, számos tévút után, sok latin-ameriai ország megtapasztalja a népei közti testvéri barátság erősödését. A térség kormányai összefogtak saját országuk és az egész régió – őseink szép kifejezésével: a „Nagy Haza” – függetlenségének biztosítása érdekében. Kérlek benneteket, drága testvéreim a népi mozgalmakból, hogy őrizzétek és erősítsétek ezt az egységet. A megosztást célzó próbálkozásoknak ellenállva egységben kell maradni, hogy a régió békében és igazságosságban növekedjék. 

 Ennek a haladásnak ellenére még mindig vannak olyan tényezők, amelyek támadják az igazságos emberi fejlődést és korlátozzák a „Nagy Haza” és a földgömb más térségei országainak és népeinek önrendelkezését. Az új gyarmatosítás különféle formákat ölt. Némelykor a pénz-bálvány névtelen hatalmaként jelenik meg: egyes testületek, hitelezők, egyes úgynevezett „szabadkereskedelmi egyezmények” képében, vagy „megszorítási intézkedések” kikényszerítésében, amelyek mindig a szegények és a munkások nadrágszíját húzzák szorosabbra. Mi, Latin-Amerikai püspökök az Aparecida Dokumentumban világosan elítéltük mindezt, megállapítva, hogy a „pénzügyi intézmények és a nemzetek fölötti nagyvállalatok egyre erősödnek, olyannyira, hogy maguk alá gyűrik a helyi gazdaságokat, különösen az által, hogy gyengítik az államokat, amelyek egyre kevésbé lesznek képesek a saját népességüket szolgáló fejlesztési programok kivitelezésére” (A Latin-Amerikai Püspökök V. általános konferenciája, [2007], Documento Conclusivo, Aparecida, 66). Más alkalmakkor a korrupció, a kábitószer kereskedelem és a terrorizmus elleni küzdelem örve alatt – melyek amúgy korunk súlyos bajai és amelyek ellen összehangolt nemzetközi intézkedésekre van szükség – olyan intézkedéseket kényszerítenek az államokra, amelyeknek kevés közük van a hivatkozott ügyekhez, és sokszor csak rontanak az állapotokon.

 Ugyanígy a kommunikációs eszközök monopolizálása, amely a fogyasztói társadalom elidegenítő forrása, és egy bizonyos egyen-kultúrát törekszik rákényszeríteni az emberekre, szintén az új gyarmatosítás egyik formája. Ez ideológiai gyarmatosítás. Az afrikai püspökökkel szólva, a szegény országokat gyakran „egy gépalkatrésszé és valami óriás fogaskerék fogaivá akarják alakítani”  (II.János Pál, Ecclesia in Africa, posztszinodális apostoli buzdítás, 52: AAS 88 [1996], 32-33; u.ő. Sollicitudo rei socialis enciklika, 22: AAS 80[1988], 539.)

 El kell ismernünk, hogy az emberiség súlyos gondjainak egyike sem oldható meg a népek és országok nemzetközi együttműködése nélkül. Minden jelentősebb tevékenységnek, akárhol történjék is a bolygón, mindenre kiterjedő ökológiai, szociális és kulturális következményei vannak. Még a bűnözés és az erőszak is globalizálódott. Következésképpen egyetlen kormány sem tevékenykedhet a közös felelősség margóján. Ha igazán akarjuk a pozitív változást, akkor alázattal el kell hogy fogadjuk kölcsönös függőségünket, méghozzá egy egészséges, kölcsönös függőséget. De az együttműködés nem azonos a rákényszerítéssel; nem egyesek alávetettsége a többiek érdekei szolgálatában. A kolonializmus, akár régi, akár új, amely a szegény országokat nyersanyag- és olcsó munkaerő-forrásokká alacsonyítja le, erőszakot, nyomort, kényszerű kivándorlásokat és az ezzel járó mindenféle bajt gerjeszt, pontosan azért, mert a peremterületeket a központ szolgálatába állítva megfosztja ezen országokat egy átfogó fejlődés jogától. Testvéreim, ez méltatlanság, és a méltatlanság erőszakot szül, és nincs az a rendőrség, katonaság vagy titkosszolgálat, amely azt kordában tudná tartani.

 Mondjunk hát NEMet a régi és új kolonializmusra! Mondjunk IGENT a népek és kultúrák találkozására! Boldogok a békességszerzők!

 Fel kell hoznom itt egy fontos témát. Egyesek joggal mondhatják, hogy amikor a pápa a kolonializmust ostorozza, elfeledkezik magának az egyháznak egyes tevékenységeiről. Nyomatékosan kijelentem, hogy sok súlyos bűnt követtek el Amerika őslakosai ellen az Isten nevében. Ezt elődeim is beismerték, a Latinamerikai Püspöki Kar Tanácsa is kimondta, és most magam is ki akarom mondani. Amint Szent II. János Pál pápa, úgy én is kérem, az ő szavait idézve, hogy az egyház „térdepeljen Isten elé és könyörögjön a fiai által elkövetett múlt és jelen bűnöknek bocsánatáért” (II.János Pál, Incarnationis mysterium bulla, 11). És azt is kimondom, nagyon világosan, amit kimondott Szent II.János Pál is: alázattal kérek bocsánatot nemcsak a saját egyházamnak vétkeiért, hanem minden bűncselekményért is, amit Amerika úgynevezett meghódítása során az őslakosok ellen elkövettek. De e mellett a bocsánatkérés mellett azt is kérem, hogy az igazságosság kedvéért emlékezzünk arra a sok ezer püspökre, papra és világi hívőre, akik erőteljesen ellenálltak a kard logikájának a kereszt erejével. Voltak bűnök, volt sok bűn, és nem kértünk bocsánatot, és ezért is bocsánatot kérek. Bocsánatot kérek tehát, de ott, ahol volt bűn, mégpedig sok bűn, túláradt a kegyelem is, azoknak az embereknek a jóvoltából, akik az őslakosok iránti igazságosságot védelmezték.

 Azt is kérem mindenkitől, hívőktől és nem hívőktől egyaránt, hogy emlékezzenek arra a sok püspökre, papra és világi hívőkre, akik bátran és szelíden, tisztelettel és békésen hirdették és hirdetik ma is Jézus evangéliumát. Püspököket, papokat és világi híveket mondtam, de nem akarok megfeledkezni a szerzetes nővérkékről sem, akik névtelenül járják a szegények falvait, és hirdetik a békét és a jóságot.  

Mindezek a szeretet és az emberi fejlődés megindító alkotásait hagyták ránk, és gyakran vállvetve kitartottak az őslakosok mellett, vagy kísérték a népi mozgalmakat, egészen a vértanúságig. Az egyház és annak fiai és leányai a Latin-Amerikai népek önazonosságának részei. Ezt az önazonosságot egyesek el akarják törölni, itt és más országokban egyaránt, talán azért, mert a mi hitünk forradalmi hit, mert hitünk kihívás a pénzbálvány zsarnoksága ellen. Napjainkban elborzadva látjuk, hogy a Közel-Keleten és a világ más helyein is, testvéreink sokaságát üldözik, kínozzák és gyilkolják Jézusba vetett hitükért. Ezt is el kell ítélnünk: ebben a szemünk előtt folytatott „harmadik világháborúban” – szándékosan erős kifejezést használok – egyfajta népirtás folyik, aminek meg kell szűnnie.

 Szeretném mély szeretetemet kinyilvánítani a Latin-Amerikai őslakos mozgalmakban tevékenykedő testvéreinknek, akik a népek és kultúrák összekapcsolásán fáradoznak. Ezt az összekapcsolást szeretném „sokszögű alakzatnak” nevezni, vagyis olyan formájú együttélésnek, ahol minden csoport saját identitását megőrizve közösen egy olyan együttélést valósít meg, amely nem veszélyezteti, hanem megerősíti az egységet. Ez az interkulturalizmusra való törekvés, amely az őslakosok jogainak védelmét összekapcsolja az államok területi sérthetetlenségének tiszteletben tartásával, mindnyájunkat bátorít és erősít.

 

3.3. A harmadik feladat – talán a legfontosabb, amit ma fel kell vállalnunk – a földanya védelme.

 Közös otthonunkat büntetlenül fosztogatják, pusztítják, bántják. Súlyos bűn, ha gyávák vagyunk a védelmére kelni! Csalódottságunk egyre nő, amin egymást követik a nemzetközi csúcstalálkozók, melyek nem hoznak komoly eredményt. Világos, egyértelmű és halaszthatatlan erkölcsi parancs, hogy cselekedjünk, és e parancsnak engedelmeskedjünk. Megengedhetetlen, hogy bizonyos „globális” – de korántsem egyetemes – érdekek átvegyék a hatalmat, uralmuk alá vessék az államokat és a nemzetközi szervezeteket, és folytassák a teremtett világ rombolását. A népeknek és a népi mozgalmaknak küldetése, hogy felszólítsanak az erők mozgósítására, és – békésen, de konokul – követeljék a megfelelő intézkedések sürgős foganatosítását. Isten nevében kérlek titeket, hogy védjétek meg a földanyát. Erről a témáról a Laudato si’ kezdetű enciklikámban bővebben is szóltam, és remélem, hogy az abban mondottak végre lesznek hajtva.

 

Végezetül megismétlem: az emberiség jövője nem csupán a magas tisztségeket viselők, a nagyhatalmak és elitek kezében van. E jövő alapvetően a népek kezében van, a népek önszervező képességében, valamint azok kezében, akik alázattal és meggyőződéssel „öntözgetik” ezt a változási folyamatot. Veletek vagyok, kísérlek benneteket. Mondjuk újra meggyőződéssel, teljes szívünkből: egy család se maradjon hajlék nélkül, egy földműves se termőföld nélkül, egy munkás se maradjon jogfosztott, egy nép se önrendelkezés híján, minden embernek adassék meg a méltósága, minden gyermeknek adassék meg a gyermekkor, minden fiatalnak nyíljanak lehetőségek, minden idős embernek adassék tiszteletteljes öregkor. Higgyetek nekem! Őszintén beszélek, teljes szívemből mondom: folytassátok a küzdelmeteket, és kérem, legyen különös gondotok a földanyára. Imádkozom értetek, imádkozom veletek együtt, és kérem Istenünket és Atyánkat, hogy kísérjen és áldjon meg benneteket, töltsön el az Ő szeretetével! Kérem, hogy óvjon meg benneteket, adja meg bőséggel az erőt, hogy talpon maradhassunk. Erőnk a remény. Nagyon fontos állítás: a remény nem csal meg!

 

Kérlek benneteket, imádkozzatok értem! És ha valaki közületek nem képes imádkozni, teljes tisztelettel arra kérem, hogy jó emlékében őrizzen, és küldjön nekem jó gondolatokat és energiákat.

Köszönöm.  

 

Fordította ifj.dr.Zlinszky János a hivatalos angol és német szövegből.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.