Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Az egyház-hajó révkalauzai

2017.11.14

Kamarás István OJD:

Az egyház-hajó révkalauzai

 

Buták, büszkék, szakemberek, értelmiségiek

            "Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti az igazságot. A butaság szerény és őszinte, az ész meg köntörfalaz, és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság meg nyílt és becsületes.", mondatja Dosztojevszkij Aljósával. És mintha Aquinói Szent Tamás is megerősítené ezt - az első hallásra értelmiség ellenesnek tűnő - álláspontot, pedig őt aligha lehetne a buták közé sorolni: "Lehet, hogy a büszkék felfognak valamit az értelmükkel, de az ízére nem jönnek rá. Ha tudják is, mint vannak a dolgok, mégsem tudják, mi az ízük." Igaz, a buta és a ráérző is lehet gőgős, agresszív vagy sótlan. Akárhogyis, a szakember tudománya - bármily nagy tudósé - rendszerint csak részhorizont, és ezért a pluralitás mai világban még ő is ki van téve mind a sokféleség káoszban való elveszettségnek, mind pedig a manipuláltságnak és megvezetettségnek. Ennek a világnak elsődleges jellemzője életvilágunk darabokra töredezettsége, a komoly energiákat lekötő, egészségünket és egész-ségünket károsító gyakori szerepváltás. A normák sokféleségének pluralizmusa sokak számára a relativizmus labirintusát jelenti, amelyben az állhatatosság és a hűség erőn felüli erőfeszítést követel, ugyanakkor persze kellőképpen fel is értékelődik. Természetesen felértékelődik az egész-ben látó, az egészet átlátó értelmiségi is, aki Németh László szerint „nem taktikában, kis lépésekben, nyers prakticizmusban gondolkodik, hanem jövőben, távlatokban, világdiplomáciában” gondolkodik. Ehhez a még csak a pozíció és a nomenklatúra szerinti értelmiséginek ízig-vérig értelmiséginek kellene lennie, aki - szemben a csőlátású szakemberrel és magabiztos funkcionáriussal - reflektál, értelmez, az „érted haragszom” jegyében kritizál, és ha kell, protestál.

            Az Információ című Örkény-egypercesben a kisablak mögött ülő kisember immár tizennégy éve válaszolt hibátlanul a „Merre vannak a Montex irodái?”, „Hol található a Ruggyanta Hulladékfeldolgozó?” kérdések valamelyikére.  Egyszer történt csak, hogy „elnézett a messzeségbe, aztán így szólt: »mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe«. A hölgy panaszt tett, a panaszt megvizsgálták, megvitatták, aztán elejtették. Tényleg nem olyan nagy eset.” Akik - nem véve észre a rendkívülit, a lényeget, a transzcendálást - így döntöttek, a pozíciójuk és a nomenklatúra szerint ugyan értelmiségiek voltak, hozzájuk képest mégis inkább a kisember volt az értelmiségi, ők meg sokkal inkább funkcionáriusként viselkedtek. Akár A Mester és Margaríta Pilátusa. Úgy gondolom, hogy a Bulgakov-regényben az ateista folyóirat főszerkesztője sem értelmiségi, hiába vérprofi vallástörténész, ám a TÖMEGÍR elnökeként a kultúrpolitikai hatalom funkcionáriusa. A regénybeli Lévi Máté - bár hűséges tanítvány -, szintén nem igazi értelmiség, ugyanis bigott, fekete-fehér gondolkodású, hiányzik belőle a rálátás. A szörnyen műveletlen Iván hiába „író ember”, divatos költő, csak azután válik értelmiségivé, hogy Wolanddal találkozik, aki ebben a műben nem annyira az ördög, mint inkább az "erő része", a dialektikus gondolkodás képviselője, aki az egész nevében neveti ki és ítéli el a partikularitást. Ebben a regényben szerintem esendősége ellenére is a Mester az igazi értelmiségi, ugyanis a szellem embereként a partikularitással szemben ő képviseli a kreativitást, az iróniát, a szépséget és a szerelmet, és jeleníti meg regényében a hatalom karmában vergődő nagy hatalmú funkcionáriust és az irgalmas jézusi szeretetet.

Látlelet

            Keresztény diplomásinak jelentős része hétfőtől péntekig jobbára szakember, szombaton rendszerint telkén kapálgató kispolgár, vasárnap misét, istentiszteletet „hallgató” és „szentségi szolgáltatásokat igénybe vevő” hívő. Nagyobb részük testileg-lelkileg fáradt, akik vagy beleszakadnak a munkába, vagy belefásulnak a munkanélküliségbe, akiknek egészségük és egész-sége egyaránt rossz állapotban van. Sokuknak még mindig kisebbségi érzésük van, ezért visszahúzódnak a szerepléstől, a közélettől és a politikától. Azok sincsenek kevesen, akik identitásukban gyengék, és ezért állandóan azt bizonygatják, hogy ők attól, hogy vallásosak, még normális emberek, és nem ritkán erre még rá is játszanak felvett lezserséggel és szabadossággal. Mások keresztény kultúrfölényüket érzékeltetik, ám nagy költőinknek jobbára csak istenes verseit szeretik. Akadnak szép számmal csikorogva becsületes, szögletes „csakazértis” keresztények, akik minduntalan felhorzsolják felebarátaikat. Vannak, akik visszasírják azokat az időket, amikor még istenigazából mártíromkodhattak. Akadnak köztük szép számmal, akik úgy érzik, most végre eljött az ő idejük, és megpróbálják 2015-ben is valahonnan a harmincas évek keresztény kurzusától folytatni. Akadnak - belőlük is akad bőven -, akik tilalomfa-ültetéssel foglalkoznak, kijelölik, mit szabad, mit nem egy jó kereszténynek, és akik másképpen viselkednek, azok hamar megkapják tőlük a "nem keresztény", az "eretnek", a "liberális" vagy a "szabadkőműves" címkét. Bizony nem kevesen akadnak olyanok is, akikre ráillik Tarkovszkij Stalkerének megállapítása: "És még ezek nevezik magukat értelmiségieknek?!  Nem hisznek semmiben. A hit szerve elsorvadt bennük, mert nem használták." (Kamarás 2003). És természetesen találhatunk köztük igazi értelmiségieket is. Ők sem tökéletesek, hiszen őket is fenyegetik - Nyíri Tamás (2004) szavaival - a sárga irigység, az önhittség, a szégyenkezés, a magánzás, a mindenáron jót tevés, a kiábrándulás és a félelem démonai.

 

Keresztény értelmiségi a „keresztény társadalom” után

            A „keresztény társadalom” vége olyan válsághelyzet, mely egyben kegyelmi helyzet is lehet, ha el tudjuk kerülni a tévutakat. Az egyik ilyen az integrizmus, a vallási totalizmus, a vallási hegemónia, olyan fundamentalista mozgalmai, mint az „imádkozz és vállalkozz” jegyében hódító evangelikalizmus vagy az Opus Dei. A másik a Civitas Dei-t és a Civitas Terrena-t radikális különválasztó újgnoszticizmus és újmanicheizmus. A harmadik pedig az egyre divatosabb ezoterizmus és miszticizmus. Mindhárom zsákutca vezető funkcionáriusai között szép számmal akadnak keresztény diplomások. Ma még mindhárom irányzattal szemben eléggé gyenge a kritikus reflexió, melyhez keresztény értelmiség szükségeltetik. J.B. Metz (2008) a „kicsiny nyáj” fundamentalista elképzelésével és a polgári szolgáltató egyházzal a „katolikus elefántot” állítja szembe, mely testes és méretes, és ezért nehézkes, de elefántmemóriája van, ami lehetőséget ad a távlatos önkritikára. A mi elefántunk, mi tagadás, meglehetősen vastagbőrű, dacos és maradi, ugyanakkor érzékeny lelkű, ami Metz szerint a compassio jegyében álló politikai misztika forrása lehet.

            Mi a helye és a szerepe a keresztény vallásnak, egyházaknak és értelmiségi ágenseiknek a differenciálódó, változó, plurális társadalomban? Hogyan fogalmazzák meg a keresztények - immár számszerűleg, kulturálisan és társadalomszervezetileg nem uralmi helyzetükben - identitásukat? És egy kifejezetten keresztény értelmiségieknek szóló kérdés: hogyan artikulálható a keresztény hit értelmes volta és értelemadó természete egyfelől a hívő emberek, másfelől a nem hívők nyilvánossága előtt? Ezekre a kérdésekre válaszolva Tomka Miklós (2011) úgy látja, hogy mindenekelőtt létre kell jönnie a kereszténység új intézményi-szervezeti csíráinak, ugyanis szerinte a plurális profán világ váltakozó kihívásaival történő szüntelen és kikerülhetetlen viaskodás terhét már alig-alig tudja átvállalni a hagyományos vallási intézmény. Ebben a helyzetben szerinte jócskán felértékelődik a keresztény egyének és értelmiségiek szerepe.

Az elmúló „keresztény társadalom” utáni világ egyházai Tomka (2007) szerint fokozott mértékben szorulnak az értelmiségiek, és közülük is kitüntetetten a társadalomtudományokkal foglalkozók segítségére;  olyannyira, hogy a filozófiát mint a teológia szolgálólányát a szociológiának kell felváltania. A „keresztény társadalom” felülről lefelé irányuló igehirdetése helyett nyílt kimenetelű párbeszédre, őszinte egymásra hallgatásra van szükség. Csakis a megszólítottak nyelvén és életkontextusában lehet evangelizálni. Ebben a folyamatban szerintem kulcsszerepet kap a megfelelő kommunikáció , és ez - mint tolmácsolás - megint csak kiemelten értelmiségi feladat. L. Newbigin (2006) úgy látja, hogy a jövő missziójában az egyházaknak le kell mondaniuk arról, hogy a történelmet kényük-kedvük szerint irányítsák. Az új misszióban az Ország immár nem egy diadalmas keresztes hadjáratban visszaszerzett terület, nem is imperialista világbirodalom, hanem egy ebben a történelemben élő közösség, mely folyamatosan felidézi a jézusi történetet. Döntő mozzanat, hogy miképpen tud életre kelni az evangélium különböző kontextusokban.

A jövő egyházának küldetése van a világivá vált világ bármiféle ügyeiben, de csak akkor felelhet meg feladatának, ha elfogadja a világ autonómiáját, és lemond a hatalomgyakorlásról. R. De Roo kanadai püspök a katolikus egyházra vonatkozóan a következőket problémaköröket emeli ki: nők, szegények, ökumené, újraházasodottak, marginális helyzetűek, szolgálatot elhagyó papok, homoszexuálisok, az emberi személy szentsége, internacionális és interkulturális dialógus az emberről (Creal 1992). Ebben a diskurzusban az egyház társadalmi utópiák mérlegelő képviseletében jelenhet meg. Az egyháznak a társadalomkritikát olyan próféta nyelven kell művelnie, mely szaktudományi megalapozása ellenére az egyszerű ember számára is érthető, ez pedig eminensen értelmiségi feladat.

            Metz (2008) szerint a teológia eleddig nem nagyon engedte, hogy a hívő ember kérdést tegyen föl Istennek, például azt, hogy miért engedi ezt vagy azt, márpedig szerinte a modern ateizmus éppen a helytelenül kezelt teodiceiai problematikából nőtt ki. Úgy gondolja, hogy az imádság nem csak arra való, hogy vigaszt nyújtson, hanem arra is, hogy nyugtalan kérdéseket szakítson föl a szenvedésből. Hozzátehetjük: a hívő értelmiségi lényegéhez is hozzátartozik a kérdező ima. Gáncs Pétertől hallhattuk, hogy Tamás apostol nem hitetlen, hanem az értelmiségi, a kutató, aki hittel kimondja az igaságot, és hite szabaddá teszi őket. Úgy vélem, hogy a dialogizáló imában válhat felnőtté a „keresztény társadalom” utáni vallásos ember, aki a Krisztus-követést jóval inkább útnak, mint egy áldott állapot fenntartásának tartja. Newbigin (2006) azt hangoztatja, hogy mivel csak keresői vagyunk az igazságnak, még a kételkedésnek, vagy akár az agnoszticizmusnak is helye lehet a keresztény életben. Szerinte még a dogma sem örök igazság, hanem egy történet, mely nincsen bejezve. Így a világ helyes keresztény értelmezése: benne lakni Isten cselekvésének történetében.

           

Kontraszt-társadalmak mint jézusi alternatívák

Az egykori „keresztény társadalom” ― H. Büchele (1991) kifejezésével ― „struktúrakonzerváló” rendszer volt, melyben nagyon kevés esélye a participatív egyháznak, mely a személyiséggé válás mellett egy igazságos, szabad és dinamikus társadalom feltételeinek megteremtését is segítheti. A katolikus politológus szerint Jézus szava a mindennapi életükben találta „telibe” az embereket, és felbátorította őket, hogy egymással új életet kezdjenek. Az egyháznak, ha Jézust akarja követni, folytatja Büchele, kutatnia kell a relatíve legjobb és reálisan lehetséges eszközök után. Ebben a tekintetben Isten Országa korántsem valamiféle túlvilági álmodozás, hanem a küszöbön álló és sürgető közeljövő, a társadalom megújulásának aktuális programja. Ennek keretében az emberi lét minden területét átfogó társadalmi részrendszereket, úgynevezett kontraszt-társadalmakat kell kiépíteni, melyekre jó példák a bázisközösségek vagy az élő közösségekre épülő egyházközségek. A kontraszt-társadalom Büchele elképzelésében nem kontratársadalom, hanem a társadalomért való szolgálat, méghozzá az alkotó etika jegyében. Még az egész társadalmat és „nagyegyházat” is megtermékenyítheti a keresztény kontraszt-társadalmak kebelében kibontakozó életmód és életminőség. Hogy ez megvalósulhasson, szerinte kétféle buktatót kell elkerülni: az evilági messianizmust (mely szerint mi vagyunk az igazak) és az állam helyére lépő „államvallásos” konstatinizmust (ha tetszik, khomeinzmust).

A kontraszt-társadalmak kiépítése kicsiben és alulról építkezés, mely nem a „holnapra megforgatjuk az egész világot” hebehurgya és/vagy öntelt radikalizmusa jegyében folyik. A forradalmi vagy tekintélyelvű megoldásokkal szemben a Büchele a mindenkori terepviszonyok figyelembe vételét (vagyis a szenttamási okosságot mint realitásérzéket) szorgalmazza és olyan utópia-horizont kialakítását, melynek orientáló értékei a szabadság, a béke, az öröm, az igazság és az igazságosság. Ez a program tehát nem nulla-pontról, hanem magából az elidegenedett valóságból startol, miként Jézus etikája is konkrét helyzetekben született. A jézusi alkotó etika a fennálló hatalommal szemben nem valamiféle ellen-hatalom, hanem türelmes elfogadása annak, hogy rossz is létezik, de abban a reményben, hogy javítható. Ennek az etikának a helyzet, a lehetőségek, a célok, az eszközök, a következmények, az eljárások, a döntések és a megvalósítás egyaránt fontos elemei. Taktikája nem a kisebbik rossz, hanem a viszonylag jobb.

Ezt a programot a „keresztény társadalom” uralkodó egyháza képtelen megvalósítani. A kontraszt-társadalmak egyházában minden egyes hívő, minden egyes közösség prófétaként szólhat és cselekedhet, az egyházi hivatallal való indokolt szembeszegülés adott esetben éppenséggel a Lélek működése lehet. Ez az egyház tehát nem monarchikus, nem demokratikus, hanem krisztokratikus, és Jézus benne az értelmező középpont (Büchele 1991).

            A keresztény kontraszt-társadalmak ágensei között a keresztény értelmiségiek olyan emberek, akik az evangéliumban találják meg létük alapjait, akiknek nyelvismerete - a szakmai és a tudományos nyelvek mellett - a holisztikus nyelvre is kiterjed. Ez pedig a misztika nyelve (Boulard 1998). Nem a miszticizmusé, ugyanis a misztika lényege az Isten, a szeretet megtalálása lényünk legbelsejében, méghozzá úgy, ahogy erről M. Buber, A. De Mello, Jálics Ferenc vagy Ottlik Géza beszélnek. Az az értelmiséginek, vagyis az univerzalitás emberének, valamennyire ezt a nyelvet is értenie és beszélnie kell. Az énre figyelve és ugyanakkor megfeledkezve önmagunkról magát a létet tapasztalhatjuk meg, tanítják ezek a mesterek. „Mindenki csak olyan mélyen tud találkozni a másikkal, amilyen mélyen saját mélységébe tud leereszkedni”, figyelmeztet Jálics (1994:349-350), „annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé”, tanítja Ottlik (1999:426). Csak így kerülhető el az individualizmus éa a kollektivizmus Szküllája és Karübdisze.

            A „keresztény társadalom” utáni kornak kulcsfigurája kell legyen az irgalmas szamaritánus, aki szenvedő ember fölé hajol, ha pedig értelmiségi, akkor feladata nem csupán az irgalmasság művelése, hanem egyben a civil társadalom építése is. A közéleti szamaritánus felkarolván az út mellől az összevert embert, még egy táblát is kitesz oda, mely arra figyelmezteti az arra járókat, hogy ez veszedelmes környék, de még  berohan az önkormányzatra, és - ha nem megy érvekkel, az asztalra csapva - követeli, hogy az állampolgárok adójából növeljék a közbiztonságot.

A kontraszt-társadalmiság jelenségei - melyek animátorai és katalizátorai között rendre ott találhatók a keresztény értelmisélgiek - hazánkban is fel-felbukkannak. Megtalálhatjuk ezeket több neoprotestáns egyház ― például a baptisták, metodisták, adventisták, a pünkösdisták, a Manahaim Gyülekezet ― szegényeket, betegeket, elhagyottakat, fogyatékosokat, büntetés alatt állókat gondozó tevékenységében, mely rendszerint élő közösségekre épül. Ilyeneknek tartom a katolikus váci egyházmegye „szamaritánus” pasztorációjának legmeggyőzőbb elemeit: az egyházmegyei cigánypasztoráció műhelyét, a Ceferino házat, a drogos fiatalok Szegletkő Gyermekotthonét vagy az Egykereszt gitáriskolát. Beer Miklós püspök - mindemellett és mindenek előtt - arra ösztönzi a hívő családokat, hogy patronáljanak egy-egy rászoruló családot. Úgy véli, hogy az egyházmegyei költségvetésben meg kellene fordítani a műemlék templomok restaurálására és a cigánypasztorációra fordított összegek 10:1-es arányát, az utóbbi javára.

            Ritka ma még a hivatalos szegényellenes elveket és gyakorlatokat kritizáló olyan fellépés, mint a Szent Egyed Közösségé, akik - afféle közéleti szamaritánusként - politikai fellépés formájában demonstrálták a Jézustól tanult szeretetet, kiállva a közterületen „életvitelszerűen lakók” mellett, mondván: „A törvényjavaslat nem csak embertelen, hanem ésszerűtlen és célszerűtlen is. A javaslat az utóbbi idők otthontalanokat és koldusokat sújtó intézkedések sorába illeszkedik. Ahol hiányzik az együttérzés a legnyomorultabbak iránt, ott senki sem lehet nyugodt” (A Sant’Egidio 2011)

            Ma még hazánkban eléggé ritka a paradigmaváltásra utaló jel a különböző egyházi stratégiákban. Az evangélikus egyházéban több ilyen mozzanat szerepel: „Kezdeményező, szolgáló, képző egyház”, „Fontosnak tartjuk a lelkészek és nem-lelkészek közösen lefolytatott kulturált vitáját egyházi sorskérdésekről”, ”Mindennapokban vállalható életstílus kidolgozása, egyszerű, természetes, fenntartható és környezettudatos élet”, „Kiscsoportos és házicsoportos közösségi hálózat”, „Hagyományos istentiszteleti forma családbarát átszervezése”, „Szociális alapszolgáltatások egy részének felvállalása: étkeztetés, házi segítségnyújtás, támogató szolgálat, tanyagondnoki szolgálat, utcai szociális munka, családsegítés, gyerekjóléti szolgálat, szociális nappali ellátás és családi napközi” (Élő kövek 2008). Hogy valóban felépülhet immár élő kövekből a paradigmát váltó evangélikus egyház, ennek meggyőző előjeleit érzékelhetjük a két évenkénti Szélrózsa ifjúsági találkozókon, melyekre a játékosság, felszabadultság, kreativitás és nemzedéki, habitusbeli, vallási, felekezeti és világnézeti sokfélség közötti dialógus és együtt-ünneplés jellemez (Kamarás 2008).

Steinbach József református püspök beszámolójában (2011:7) is olyan kérdésekkel találkozthatunk, melyek ugyancsak a „keresztény társadalom utáni” paradigmaváltás esélyére utalnak:„Tudjuk-e kommunikálni a konkrét, jól megismert helyhez igazított evangéliumot? Képes-e a Református Egyház, hogy identitását az adott körülmények között felismerje és újragondolja? Észrevesszük-e, hogy a ma embere határozottan elutasítja a zárt tanrendszereket, mert a ma embere tele van kérdésekkel, és semmit sem akarnak egy aszimmetrikus kommunikációban készen elfogadni? El tudjuk-e fogadni az úgynevezett holisztikus missziót, miszerint a gyülekezet legyen jelen a világ és a jelen természetes közegében, gondolva itt a kulturális, társadalmi, gazdasági, politikai közegekre?  Lehet-e az evangélium jó értelemben vett természetes közbeszéd tárgya?”

A kedvező előjelek között megemlíthetném még – ha tetszik, eléggé önkényesen kiragadott példaként – a Sacré Coeur apácák és a jezsuiták lelkiségi központjait, a meleg embereknek hitük megélésére teret és közösséget kínáló Mozaik Közösséget, a Pál Ferenc körül kibontakozó mozgalmat, a kaposvári Varga László közösségek közösségéből összeszövődő egyházközségét, a protestáns berkekből pedig a már említetteken kívül a fiatalos és dialogikus Evangélikus Hittudományi Egyetemet, a reformátusoknál Hajdú Zoltán Levente szóládi és Steinbach József balatonalmádi, az evangélikusoknál Donáth László csillaghegyi, Mesterházy Balázs harkai és Smidéliusz Gábor Deák téri gyülekezeteit, az adventisták terézvárosi gyülekezetét, valamint Iványi Gábor többfunkciós közösségét. Hogy mindez már elég sok, vagy még eléggé kevés, hogy már túl későn, vagy még éppen idejében történik, azt társadalomtudományi eszközökkel eléggé nehéz megállapítani. A zsidó származású párizsi bíboros, Jean-Marie Lustiger (1992:111-112) meghökkentő kijelentése szerint azonban „a kereszténység még gyermekcipőben jár Európában, virágzása csak most kezdődhet”. Mit mondhatunk erre? Hiszem, mert lehetetlen? Hiszem, mert lehetséges?

Homo politicus christianus

A keresztény értelmiséginek, aki a közügyek embere is, kötelessége kellene legyen a politizálás; természetesen kinek-kinek képessége, állapotbeli kötelessége, vérmérséklete és lehetősége szerint. Csakhogy keresztény diplomásaink jelentős része manapság hatalom-undorban szenved. A hatalmat (és így a politikát is) sokan mocskos dolognak tartják, nem gondolva arra, hogy az ember éppen az a lény, akinek lehetnékje lehet, aki (vagyis mindenki) rendelkezik több-kevesebb hatalommal. A hatalmat visszautasítók az ezzel járó felelősségtől is szabadulni akarnak. Nem tudatosítják, hogy hatalom nélküli ember nem hathat, nem adhat, hogy nem csak visszaélni, hanem élni is, sőt éltetni is lehet a halatommal. Ebben a tekintetben eléggé nagyfokú a bizonytalanság a keresztény diplomások körében is, akik közül sokan távol tartják magukat még a közélettől is. Mások a közéletre igennel, a politikára nemmel szavaznak (ami persze fából vaskarika), ismét mások csak a pártpolitikától határolják el magukat, a pártokat is elfogadók nagyobb része pedig csak "keresztény" pártokban gondolkodik, és csak kisebb részük tud elképzelni bármilyen, az alapvető emberi értékeket tiszteletben tartó pártok támogatóiként keresztényeket.

             Mit tehetnek ma hazánkban a keresztény értelmiségiek egy olyan világban, ahol fogy a szabad levegő, ahol a nemzeti együttműködés rendszerét felülírja az országos rendetlenség, ahol a fékek és egyensúlyok hiányában a törvényhozás nem tud (és nem is akar) ellenállni a politikai voluntarizmus kísértésének, majd élvezettel való gyakorlásának, ahol égbekiáltó a részvétlenség és nemtörődömség, ahol még a hivatalos katolikus egyház sem lép fel hathatósan a szegények, a megbélyegzettek, a megalázottak és egyáltalán az emberi méltóság ügyében? Könnyű egyetérteni Deák Dániel kérdésekbe foglalt diagnózisával, nehezebb azonban állást foglalnunk abban, hogy inkább Horányi Özsébbel értsünk-e egyet, aki szerint „ne abban versenyezzünk, ki tud még hangosabban protestálni a fennálló rendszer ellen” (Horányi, Sándor 2014), vagy Deákkal, aki szerint „nem érthetünk egyet azzal, hogy az ijesztően romló helyzetben nem lenne itt az ideje a hangos protestálásnak. A társadalom polarizálódik, és ilyen viszonyok között nem takarítható meg a világos állásfoglalás: az igen legyen igen, a nem nem” (Deák 2014). Horányi azonban akarja, hogy egyáltalán ne protestáljunk, mert van, amikor tiltakoznunk kell, de elsődleges tennivalónk a demokratikus társadalom alulról, autonóm kis közösségekből történő újjáépítése lenne feladatunk (Horányi, Sándor 2014).

Deák (2014) úgy véli, hogy csak a jók (vagyis a pozitív értékeket felmutató személyek) között lehet közvetíteni, más viszonylatban próbálkozni nem csak értelmetlen, hanem egyenesen erkölcstelen. Ezzel szemben Jézus bensőséges beszélgetést folytat egy szamaritánus asszonnyal, Assisi Szent Ferenc a legenda szerint nem csak a szultánt, hanem még a sátánt is meg akarja téríteni, Ferenc pápa pedig nem szűkíti le dialógust az értékválasztásaik alapján szalonképesekre. Eszerint nekünk, keresztény értelmiségieknek egyenesen erkölcsi kötelességünk animátorként, tolmácsként, mediátorként, moderátorként segíteni a mindenféle viszonylatban létrejövő és létrehozható diskurzust, méghozzá – Horányi (2008) kifejezésével – a participatív kommunikáció jegyében. Eminens feladatunk tehát a megbékélés és a kiengesztelődés folyamatainak katalizálása, ám ennek érdekében természetesen az ütközést jelentő dialógust is fel kell vállalni. Az ütközés azonban nem eredményezhet kizárást, sőt – Szalézi Szent Ferencet követően – mindenkit el kell fogadunk útitársnak. Az egyház Schillebeeckx (1970) szerint a párbeszéd szentsége, és ebben a diskurzusban az egyház társadalmi utópiák mérlegelő képviseletét kell, hogy ellássa. A mérlegelés természetesen nem jelenthet hűvös semlegességet, hanem – mint Ferenc pápa szorgalmazza – „be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi” (Kamarás 2014). A szeretet jegyében történő politizálás keretébe történő igazságtétel – ahogyan Metz (2006) gondolja – az ellenzéki felebarát átölelésével történik.

Deák – kétségkívül jogos és erkölcsileg is indokolt – felháborodásában belehergeli magát egy olyanfajta álláspontba, mely szerint az, aki ma nem hangos, az beáll a csöndben tűrők, a megalkuvók sorába. A protestálás jogát és fontosságát sem tagadva magam az alternatívát állító és a jézusi utópia-horizont szellemében alulról építkező, a lelki, szellemi és társadalmi értelemben létrejövő kontraszt-társadalmak keretében a jézusi erőszakmentes értékforradalmat segítő (Theissen 2006) keresztény értelmiségnek szurkolok. Másképpen: nekünk, keresztény értelmiségieknek egyik legfontosabb feladatunk –Horányi szavaival –jövőre orientált ajánlattétel társadalmunknak.

Teendők

             Mindezek után itt és most mit tehet egy keresztény értelmiségi?

— Először is keresztény diplomásból keresztény értelmiségivé válik, ami egyben lelki megújulást is jelent.

Az alkotó cselekvés jegyében ad, szakmájában és az eklézsiában egyaránt.

— Segíti a helyi társadalom erősödését, benne természetesen a keresztény értékeket is képviselve, egyszerre két - egybeépülő - ország (hazánk és Isten országa) polgáraként.

— Bátran és szeretettel kritizálja az állami és társadalmi szervezetek és intézmények fogyatékosságait, valamint egyháza klerikalizmusát, konzervativizmusát, félénkségét, butaságát, rendetlenségét és bigottságát.

— Segít közelmúltunk (beleértve egyháza történetét is) feldolgozásában, nem az elszámoltatás, hanem a helyretevés szándékával.

— Segít feltérképezni a bennünk (keresztényekben) meglévő előítéleteket, igyekszik megakadályozni az előítéletes viselkeldést, harcol a keresztény körökben még mindig felbukkanó antiszemitizmus és egyéb kirekesztő izmusok ellen.

— Szakszerű, versenyképes és nyereséges gazdasági vállalkozások keretében a tisztes ipart űzve kamatoztatja a kapott talentumokat, segíti a gazdasági intézmények etikai kódexeinek kidolgozását, szorgalmazza a környezet-kímélő, humanista gazdálkodást és fogyasztást.

— Tapintattal és szakmai felvértezettséggel vesz részt a hívek tanításában, nevelésében és ízlésük formálásában.

— Segít előrelépni a keresztény felnőtt-képzésben és értelmiség-nevelésben.

— Magával viszi - elsősorban élete példájával - a keresztény szellemet az oktató-nevelő intézményekbe, a lehetséges pedagógiai rendszerek közül igyekszik a legjobbat választani, azt az adott helyzetre alkalmazni, és a legszínvonalasabban megvalósítani.

— Politizál, vagyis a köz ügyeivel foglakozik, értékek és érdekek képviseletében, ki párttagként, ki parlamenti képviselőként, ki a szülői munkaközösség tagjaként.

— Közvetít, tolmácsol kényes ügyekben állam és egyház, hívek és az egyház vezetői, katolikusok és protestánsok között és minden más esetben, amelyben felelősséget érez.

— A bálnákat navigáló pilótahalak legendának bizonyultak, de a tengerjáró hajókat a kikötőbe segítő révkalauzok ugyancsak valóságosak. A keresztény értelmiségiek az Egyház hajóját kikötőbe segítő révkalauz szerepében munkálkodhatnak.

— Keresi a helyét a helyi, az országos és az egyházi nyílvánosságban és tömegkommunikációban.

— Mint demokrata keresztény önérzettel szolgálja egyházat, szeretettel vissza-tegezi felebarátait püspökéig bezárólag.

— Törekszik az egész-ségre, levetkőzi a teljességet akadályozó izmusokat.

— Teljes szívvel kinevet mindenféle partikularitást, beleértve a sajátjait is.

Fohász

Mi lehetne manapság a keresztény értelmiség imája? Talán ilyesmi: Uram, letargiámat gyógyítsd liturgiával! Vedd le rólam a szemellenzőt! Adj nekem teret, energiát, ihletet és hitet!  Óvj meg attól hogy gőgös porszem legyek, hadd válhassak alázatos világítótoronnyá, ahogyan ezt Te elrendelted! Amen!

 

Felhasznált szakirodalom

A Sant’Egidio közösség a hajléktalanok mellett – Emberségünk

veresége. http://archiv.evangelikus.hu/lapszemle/a-sant2019egidio-koezoesseg

Boulard (1998) Misztika és elkötelezettség. Budapest, Ecclesia

Buber, Martin (1991) Én és Te. Budapest,  Európa

Creal, Michael (szerk)(1992) In the Eye of the Catholic Storm The Church  Since Vatican II Toronto,

Harper Collins Publishers

De Mello, Anthony (1999) Ébredj tudatára. Budapest ,Gondverő K.

Deák Dániel (2014) Lehet-e élet a nemzeti együttműködés rendszerében? In: Mérleg online,

2014.08.05.

Büchele, Herwig (1991) Keresztény hit és politikai ész. Budapest - Luzern,  Egyházfórum

„Élő kövek egyháza” - az evangélikus megújulás stratégiája. (2008) Budapest.

Horányi Özséb (2008) A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról. In: U.ő. (szerk): A

kommunikáció mint participáció. Budapest, AKTI-Tipotex. 246-265.

Horányi Özséb, Sándor Zsuzsa (2014) „Demokráciadeficit”. In: 168 óra, 2014. június 20.

Jálics Ferenc (1994) Szemlélődő lelkigyakorlat. Dobogókő, Kecskemét, Manréza

Kamarás István (2003) Keresztény értelmiség a pluralista társadalomban. In: U.ő: Kis magyar

Religiográfia. Pécs, Pro Pannonia

Kamarás István (2008) Szélrózsa a szomszéd rétjén. In: Egyházfórum, 5. sz. 21-30.

Kamarás István (2014) A látogatás szentsége. In: www.evangelikus.hu 2014:02:03.

Lustiger, Jean-Marie (1992) „Liberalizmus a politikai és társadalmi életben”. Vigilia, 2:111–117.

Németh László (1931) Új enciklopédia. In: Nyugat, 23.

Metz, Johann Baptist (2006) Az új politikai teológia alapkérdései. Budapest, L’Harmattan,

Metz, Johann Baptist (2008) Memoria Passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban.

            Budapest, Vigília Kiadó,
Newbigin, Lesslie (2006) Evangélium a pluralista társadalomban. Budapest, Harmat K.

Nyíri Tamás (2004) Lelkünk démonai és angyalai. Budapest, Egyházfórum.

Ottlik Géza (1999) Iskola a határon. Budapest, Magvető K.

Schillebeeckx, Edward (1970) „Tension between Church and Faith”. In: Concilium, 1970:71:B

Steinbach József (2011) Püspöki beszámoló. In: Dunántúli református lap. XV. évf. 3. sz. 6-8.

Theissen, Gerd (2006) A Jézus-mozgalom. Az értékek forradalmának társadalomtörténete. Budapest,

Kálvin János Kiadó,

Tomka Miklós (2007) Egyház a társadalomban. Budapest-Piliscsaba, PPKE BTK Szociológiai Intézet

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.