Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Az Intézmény és karizma egyházszociológiai továbbgondolása

2017.11.14

Kamarás István OJD:

Az Intézmény és karizma egyházszociológiai továbbgondolása

 

A Tomka Ferencet ünneplő kötetbe „tudományos műfajú dolgozatokat” kérő levelét Máté-Tóth András így kezdte: „Tomka Ferenc Intézmény és karizma az egyházban című könyvének retraktációját négy lépésben elvégeztük”. Én erre másképpen emlékszem, ugyan is a „retractatio”, „retraktáció” leggyakoribb szómagyarázatai között a „visszavonás”, „visszavétel”, „visszatáncolás” szerepel leggyakrabban. Tomka Ferenc karizmatikus ihletettségű, ugyanakkor szociológiai hitelességű gondolatmenetét, ha jól emlékszem, mindenki továbbvihetőnek, továbbépíthetőnek gondolta. Tomka számomra rendkívül inspiratív téziseire, feltevéseire és kérdéseire kétféle választ adtam: előbb egy egyházszociológiai utópia, most pedig egy egyházszociológiai reflexió formájában. A Ferencpápista egyházreform Csereháton című könyvecskémet (Kamarás 2017) mint hozzászólást elküldtem a konferencia-sorozat minden szervezőjének és előadójának[1], és szeretném remélni, hogy közeli (2017 májusában remélhető) megjelenése után érdemi diskurzust indukál. Egyházszociológiai utópiám mint prófécia a mostani tudományos műfajú egyházszociológiai dolgozat felett lebeg, mint szociografikus beágyazottságú „földreszállott utópia” viszont ennél lejjebb pozícionálható. Még akkor is, ha ez az írás is bőven támaszkodik empirikus kutatásokra.

 

Kifutó modell

            P. Zulehner (2016) nyomán kétféle értelemben is kifutó modellnek nevezhetjük a keresztény egyházak jelentős részét: aminek lejárt az ideje, és aminek most jön el az ideje. Az idejétmúlt modell korántsem a merő kudarc metaforája, hiszen a kereszténység, egyházaival együtt világtörténelmi méretű újítás volt, mely a magasabb rendű célpontok (modernizáció és üdvözülés) felé haladó fejlődéstörténet, melyben az ember felelős erkölcsi ágens lett, melyben megváltozott az egyén és közösség viszonya: az egyház (vagyis az intézményesült vallás) olyan krisztushívő szervezet és közösség, amely egyben a társadalom aktív, politizáló szereplője. Eddigi formája, a „keresztény társadalom” mára már befutotta és kifutotta pályáját, ugyanis azon az elképzelésen alapult, hogy Isten Országa itt a földön az állam- és társadalomszervezés és a politika eszközeivel valósítható meg. Az „orbis christianus” és a „sacrum imperium” bármennyire is nagy horderejű utópiák voltak, mégis oda vezettek, hogy a vallás és az egyház  - ha nem is feltétlenül az éppen adott politikai-hatalmi rendszer, de - a politikai és társadalmi rend függvényévé váltak (Tomka 2010).  Lejárt mindkét societas perfecta, vagyis az állam és egyház kora, figyelmeztet J. Kerkhof és P. Zulehner (1995), és azt jósolják, hogy a hívő közösségek egyre inkább az önkéntes szervezetek formáját veszik föl egy pluralisztikus, sokvallású társadalomban.

            A „kifutó modell” másik jelentése a megújított egyház-hajó, mely képes kifutni a dokkból jövőbeli történelemformáló útjára. A lefutó „keresztény társadalom” után többféle modell verseng a kereszténység és a keresztény egyház túlélésére. Ezek közük zsákutcának tekinthetjük a világi elemeket korlátozó vallási hegemóniát (mint például az „imádkozz és vállalkozz” jegyében hódító evangelikalizmust), az Isten országát és az evilági országot radikális különválasztó újgnoszticizmust és újmanicheizmust, valamint a világból menekülő ezoterizmust. Ezekkel szemben kifejezetten biztatónak a felszabadítás teológiájának jegyében születő, és más egyéb, paradigmaváltó közösségépítő kísérleteket. J.B. Metz (2008) a „kicsiny nyáj” fundamentalista elképzelésével és a polgári szolgáltató egyházzal mint igazi alternatívát a „katolikus elefántot” állítja szembe, mely testes és méretes, és ezért nehézkes és konzervatív, de elefántmemóriája van, ami lehetőséget ad a memoria compassiora és a távlatos önkritikára.

 

A participatív egyház mint társadalmi alternatíva

            Mi a helye és a szerepe a keresztény vallásnak, egyházaknak a differenciálódó, változó, plurális társadalomban? Hogyan fogalmazzák meg a keresztények - immár számszerűleg, kulturálisan és társadalomszervezetileg nem uralmi helyzetükben - újfajta identitásukat? Hogyan artikulálható a keresztény hit értelmes volta és értelemadó természete egyfelől a hívő emberek, másfelől a nem hívők nyilvánossága előtt? Ezekre a kérdésekre válaszolva Tomka Miklós (2011) úgy látja, hogy mindenekelőtt létre kell jönnie a kereszténység új intézményi-szervezeti csíráinak, ugyanis szerinte a plurális profán világ váltakozó kihívásaival történő szüntelen és kikerülhetetlen viaskodás terhét már alig-alig tudja átvállalni a hagyományos vallási intézmény. Ebben a helyzetben szerinte jócskán felértékelődik a keresztény egyének és értelmiségiek szerepe.

Az új paradigmában világ és egyház már nem szembeállíthatók, az egyház kegyelemből és az öntörvényű világból valósítja meg önmagát. Ebben a törekvésében, figyelmeztet J. B. Metz (2004, 2008) és Tomka Miklós (2007) a társadalomtudományok segítségére szorul, a filozófiát mint a teológia „szolgálóleány” segédtudományát a szociológiának kell felváltania. Az új paradigmában a hódítás, a térítés, az irányítás és a propaganda helyett nyílt kimenetelű párbeszédre, őszinte egymásra-hallgatásra lesz szükség. Newbigin (2006) úgy látja, hogy a jövő missziójának eminens feladata az evangelizálás elsődlegességének és az igazságtalanság elleni fellépésnek megfelelő összekapcsolása, döntő mozzanata, hogy miképpen tud az evangélium különböző társadalmi-kulturális kontextusokban életre kelni.

A népegyháznak vége, nő a helyi egyházak jelentősége, állapítja meg Tomka (2007). Ezek a helyi egyházak azonban nem lehetnek provinciálisak, nyitottaknak kell lenniük a bajban lévő világra. A jövő egyházának küldetése van a világivá vált világ bármiféle ügyeiben, de csak akkor felelhet meg feladatának, ha elfogadja a világ autonómiáját, és lemond a felette való hatalomgyakorlásról. Remi De Roo kanadai püspök a katolikus egyházra vonatkozóan a következő feladatokat említi: nők, szegények, ökumené, újraházasodottak, marginális helyzetűek, szolgálatot elhagyó papok, homoszexuálisok, az emberi személy szentsége, internacionális és interkulturális dialógus az emberről (Creal 1993).

                A „keresztény társadalom” – H. Büchele (1991) kifejezésével − „struktúrakonzerváló” rendszer volt. Most megnyílik a lehetőség a struktúra-változtatásra, a participatív egyházra, mely segítheti egyfelől a személyiséggé válást, másfelől egy igazságos, szabad és dinamikus társadalom feltételeinek megteremtését. Büchele szerint az emberi lét minden területét átfogó kontraszt-társadalmakat kell kiépíteni, melyek nem kontra-társadalmak, hanem éppen a társadalomért való szolgálat. Hogy ez megvalósulhasson, kétféle buktatót kell elkerülni: az evilági messianizmust (mely szerint mi vagyunk az igaziak) és az állam helyére lépő kollektivizmust. A kontraszt-társadalmak kiépítése nem a „holnapra megforgatjuk az egész világot” hebehurgya és/vagy öntelt radikalizmusa, hanem kicsiben és alulról építkezés, a mindenkori terepviszonyok figyelembe vételével, olyan utópia-horizont jegyében, melynek orientáló értékei a szabadság, a béke, az öröm, az igazság és az igazságosság. Eléggé hasonlít ez az elképzelés K. Rahner (1994) „deklerikalizált egyház” koncepciójához, amelynek alulról, szabadon alakuló, személyes hit és saját elhatározás alapján szerveződő csoportokból kellene felnövekednie.

Ez a program tehát nem nulla-pontról, hanem magából az elidegenedett valóságból startol, miként Jézus etikája is konkrét helyzetekben született. A jézusi alkotó etika a fennálló hatalommal szemben nem valamiféle ellen-hatalom, hanem türelmes elfogadása annak, hogy rossz is létezik, de abban a reményben, hogy javítható. Ennek az etikának a helyzet, a lehetőségek, a célok, az eszközök, a következmények, az eljárások, a döntések és a megvalósítás egyaránt fontos elemei. Taktikája nem a kisebbik rossz, hanem a viszonylag jobb. Ezt a programot a „keresztény társadalom” uralkodó egyháza képtelen megvalósítani. A kontraszt-társadalmak egyházában minden egyes hívő, minden egyes közösség prófétaként szólhat és cselekedhet, és az egyházi hivatallal való indokolt szembeszegülés adott esetben éppenséggel a Lélek működése lehet. Ez az egyház tehát nem monarchikus, nem demokratikus, hanem krisztokratikus, és Jézus benne az értelmező középpont.

A kontraszt-társadalmiság egyházi jelenségei hazánkban is felbukkannak. Megtalálhatjuk ezeket több neoprotestáns egyház ― például a baptisták, metodisták, adventisták, a pünkösdiek, a Manahaim Gyülekezet ― szegényeket, betegeket, elhagyottakat, fogyatékosokat, büntetés alatt állókat gondozó tevékenységében, mely rendszerint élő közösségekre épül. Ilyeneknek tartom a katolikus váci egyházmegye „szamaritánus” pasztorációjának legmeggyőzőbb elemeit: az egyházmegyei cigánypasztoráció műhelyét, a Ceferino házat, a drogos fiatalok Szegletkő Gyermekotthonét vagy az Egykereszt gitáriskolát. Beer Miklós püspök - mindemellett és mindenek előtt - arra ösztönzi a hívő családokat, hogy patronáljanak egy-egy rászoruló családot. Úgy véli, hogy az egyházmegyei költségvetésben meg kellene fordítani a műemlék templomok restaurálására és a cigánypasztorációra fordított összegek 10:1-es arányát, az utóbbi javára.

 

Ferenc pápa alternatívája

Zulehner (2016) Ferenc pápa hajójában látja a jövő egyházának kifutását és révbe érkezését. Ferenc pápa Dél-Amerikából érkezett, ahol a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben létre jött a Róma- és Európa-központú, szigorúan központosított egyházmodell életképesnek bizonyuló alternatívája. Ez az 1965-ös Katakomba-paktumra épült, melyet a szegények püspöke, Dom Hélder Câmara kezdeményezett, mely az Egy szolgáló és szegény egyházért címet viselte, melynek első pontja így szólt: „Arra fogunk törekedni, hogy úgy éljünk, min a körülöttünk élő emberek élik hétköznapi életüket.” Ferenc pápa már Argentínában is így élt, Rómában pedig nem szívesen nevezi magát pápának, „Szentatyának” sem szólíttatja magát, hanem csak Róma püspökének. Bűn helyett inkább sebről beszél, törvény helyett kegyelmet, egyházi törvényszék helyett szeretetotthont, moralizálás helyébe gyógyítást szorgalmaz, a központból a peremre küldi munkatársait, az egyház élére pedig ideológusok helyett pásztorokat kíván.

„Az egyház nem fél bepiszkolni kezét a családról való élénk és nyílt vitával”, „nem kellenek üdvösségellenőrök”[2]. Ilyen, és ehhez hasonló intelmekkel próbálta felrázni Ferenc pápa a Családszinódusra érkezett bíborosokat. Habitusából fakadó tabudöntögető gesztusai az olyan megnyilatkozásaiból töltődnek meg tartalommal, mint a szegények és a menekültek melletti radikális kiállásai, az Evangelii gaudium enciklikájában megfogalmazott kapitalizmus-kritikája, a Laudato si teremtésvédelmi enciklikája, a civil mozgalmak képviselői előtt elmondott Santa Cruz-i kiáltványa vagy a washingtoni Capitoliumban és az ENSZ-ben elhangzott, kifejezetten politikai beszédei. Mindezek együtt azt sugallják, amit a Bolíviában kereken ki is mondott: rendszerszintű változásra van szükség a világban, és a strukturális hibák sürgős kijavításában az egyházaknak is tevékenyen részt kell venniük.

Ferenc pápa kifejezetten politizáló pápa. Mélyen megérintette ugyan a kétségkívül baloldali irányultságú felszabadítás teológiája, ám az ő társadalomkritikája egyértelműen erőszakmentes. Erőszak nélkül, ugyanakkor energikus cselekvéssel kíván föllépni a liberalizmus túlhajtásai, a szocio-ökonómiai helyzeten felülkerekedő pénzuralom, egyáltalán az öncélnak, és nem az emberi méltóság szolgálatának tekintett gazdaság és politika ellen. És ebbe még az olyan „szentferenci bolondság” is belefér, mint paraguayi beszédében hangzott el tőle: „Csináljatok olyan rendetlenséget, amely felszabadítja a szívet, együttérzővé tesz bennünket, reményt ad nekünk!”[3]. Míg Assisi Szent Ferenc mozgalma az anarchista (vagyis mindenféle világi és egyházi hatalom ellenében fellépő) szegénység-mozgalmak egyik hajtása volt, Ferenc pápa - amellett, hogy a bíborosok többségéhez képest afféle „szentferenci istenbohóca” -  nagyon okos (és ravasz) jezsuita, aki pontos diagnózist és terápia-javaslatot kínál, aki magát nem tartja sem baloldalinak, sem liberálisnak, hanem radikálisnak, a jézusi radikalizmus szellemében. 

Otthonnélküliség, munkanélküliség, emberi méltóság nélküliség, új gyarmatosítás: így szól a pápa diagnózisa. És a terápia-javaslat: mindezek megszűntetése a gazdaságnak az emberek szolgálatába állításával és igazságos elosztással a mértékéletesség és az emberi méltóság jegyében, az életminőséget (benne elsősorban az emberi kapcsolatok minőségét) az életszínvonal fölébe helyezve, a világot nem uralmunk alá hajtva, hanem vele csereviszonyba kerülve. A pápa nem egyszerűen a teremtett világ védelmére szólít föl, hanem a teremtés munkájában való részvételre. Ferenc pápa azt bizonygatja, hogy még a legelesettebbek is kezükbe vehetik sorsukat, és tevőlegesen részt vehetnek az azonnali változtatásban.

 

Helyzet a hazai dokkban

                Az anyaszentegyház hajója nem lehet luxushajó, nem lehet cirkáló, de még anyahajó sem, és természetesen nem is lélekvesztő, hanem különböző részegyházak különféle hajóiból álló flottája. Nagy kérdés, hogy a tabudöntögető Ferenc pápa felfogásával mennyiben tud és/vagy akar azonosulni a magyar katolikus egyház. Változik-e benne bármi is, vagy éppen olyan külön utas marad-e, mint amilyen mostanság a magyar állam a diplomácia világában? Miért van az, hogy Magyarországon még a nem vallásos jóakaratú emberek, az agnosztikus humanisták, a protestánsok, zsidók, krisnások és buddhisták köreiben inkább azonosulnak Ferenc pápa egyes elképzeléseivel, mint az intézményes egyházhoz tartozó katolikusok jelentős része, élükön püspökeikkel? Másképpen: milyen állapotban van hajónk?

Nyíri Tamás (1992) negyedszázada a katolikus egyház teendői között a következőket is említi: 1) tisztázni kellene az egyház jogi helyzetét: egyesület, érdekvédelmi szövetség vagy közjogi státusú testület leginkább, 2) mint a szabadság és emberi jogok szószólójának egyházunk saját életében is nagyra kellene értékelnie az emberi jogokat, 3) mivel a klérus többsége számára még mindig gyanúsak a laikusok, a hívek pluralista szellemben történő aktivizálása szükséges, 4) elkerülhetetlen a restaurációs tendenciák határozott visszautasítása, 5) a társadalmi rend legitimálása és a konszenzus erősítése mellett, hűen prófétai funkciójához, az egyháznak le kell lepleznie az államot és a társadalmat, ha működése összeegyeztethetetlenné válik a keresztény üzenettel, 6) lehetetlen helyzet, hogy a társadalmi kiengesztelődést az egyházban is sokan elutasítsák, 7) szintúgy az is, hogy maga az egyház örökíti tovább régi nacionalizmust,  8) még mindig feldolgozatlan az egyházi antijudaizmus, 9) kikerülhetetlen a teológia megújítása, 10) figyelni kell az emberek belső tapasztalataira, ezeket aktualizálni és elevenné tenni szükséges.

Mindebből máig még alig valamicske valósult meg. 1993-ban cselekvési tervet készítettem egyházunk világi tagjai számára, mely szerint kívánatos: 1) a más nyelvet beszélő világiak és klerikusok partnerek kölcsönös elfogadása és egymás nyelvének megtanulása állandó  párbeszéd és közös akciók keretében, 2) a felkészülés a) az egyházközség-építésre a szakszerűen működő intézmény és a bensőséges krisztusi közösség szimbiózisának jegyében, b) a keresztény mozgalmak, szervezetek, egyesületek és intézmények működtetésére, c) az egyházmegyék és az egész katolikus egyház irányításában való közreműködésre, 3) a felkészülés a hit megjelenítését, átadását és elmélyítését jelentő evangelizációra, 4) a hitoktatóképzés és felnőttnevelés korszerűbbé és hatékonyabbá tétele, 5) a gyors és a hatékony oda-visszajelzéseket lehetővé tévő egyházon belüli nyilvánosság létrehozása, a cenzúrázatlan, minden réteget megszólító, minden fontos kérdéssel foglalkozó egyházi sajtó megteremtése, 6) a papképzés megreformálása, 7) a hittudományt művelők körének kiszélesítése és a világiak emancipálása ezen a területen is, 8) a kisközösségeknek mint az egyház megújulása enzimjeinek megfelelő szerepekhez juttatása, 9) alulról, (vagyis a kisközösségek, más kisebb szerveződések és a plébániák felől) felépülő egyházmegyei zsinatok megindítása (Kamarás 1993).

1995-ben Rendszerváltás egyházamban című írásomban úgy láttam, hogy a megnövekedett szabadságtér újabb korlátokat is eredményezett: egyebek mellett a túlzott várakozás, a megnövekedett feladatok által érzékelhetővé váló koncepció- és káderhiány, a hányattatás évtizedei után fellépő konfliktusmentesség irreális vágya, az egyházi gettóból a kultúrharcba való átlépés. Akkor a következő rendszerváltó fejleményeket regisztráltam: Tomka Ferenc személytől személyig, közösségtől közösségig fölépülő káposztásmegyeri plébánia-közössége (Bögre 1998:245-249), a Bokor közösség bátor kiengesztelődés-akciója[4], a földalatti mozgalmi egyház börtönviselt prominensének, Aszalós Jánosnak Akkor is! (Igazságtétel vagy megbocsátás?) című írása, a Magyar Pax Romana és a Zsinati Klub párbeszéd-készséget tanúsító és szorgalmazó konferenciái, az Országos Lelkipásztori Intézet Tomka Miklós által animált Társadalomtudományi Akadémiája, a hazatelepült Egyházfórum, Turcsik György szigetközi plébánosnak a szigetközi fiatalság kulturális fejlesztésére létrehozott Ablak alapítványa, a fogyatékos gyerekek üdültetését szolgáló Conditio Humana alapítvány[5] , a Tomcsányi Teodóra vezette félig önkormányzati, félig egyházi Híd Családsegítő Szolgálat Gergely Dezső által kezdeményezett cigánypasztorációja. Ennél jóval hosszabb volt a hiánylista, főképpen a másságok testvérisége, a homo politicus christianus, a pártpolitikai kereszténydemokraták helyett az egyházát önérzettel szolgáló keresztény demokraták tekintetében (Kamarás 1995).

            Nézzük meg mi valósult meg az egyházközösségé alakuló egyházközségek terén! Mennyben lett követendő minta a káposztásmegyeri kísérlet? Mi az oka annak, hogy a plébániai lelkipásztorkodás területén számos új fejlemény ellenére sem mutatkozik olyan fellendülés, mint az katolikus oktatás, a katolikus karitász és a katolikus egyesületi tevékenység területén? Természetesen számolni lehet azzal, hogy a rendszerváltás előtt még - nyilvánosan vagy rejtve - a plébánián folyó tevékenységek egy részét a politikai fordulat után regionális vagy országos vallási szervezetek vették át, ám ebből még nem kellett volna befékeződnie a közösségépítési folyamatoknak. Mind a katolikus, mind a református „mezőn” érvényes az, hogy ahol valamiféle paradigma-váltás következett be az egyházközség életében, ez egy-egy karizmatikus személyiségű pap vagy (a reformátusoknál ritkábban) csoport működésének következtében történt.

Csökkenő létszámú egyházközségeket is ugyanúgy lehet találni mindkét „mezőn” kisebb falvakban, mint nagyobb városokban. A hitélet mindkét felekezetnél a hitélet a hívek döntő többsége számára a vasárnapi misére járásra korlátozódik, a gyerekek egy részénél pedig csupán a hittanra járásra, már amennyire ez a tevékenység (önmagában) hitéletnek számítható egyáltalán. Mindkét egyházban tapasztalható, hogy a rendszerváltás után megmutatkozó mennyiségi növekedés felhígulással, minőségi csökkenéssel járt együtt. A református „mező” ebben a tekintetben valamivel zöldebb. A katolikus egyházközségekben a pap és a világiak kapcsolatát tekintve Aszalós János (1998) ötféle viszonynak megfelelő ötféle szerepet különböztet meg a világiak között: a) a paphoz közel álló hatalmi elit, b) a pásztor és a nyáj közé iktatott terelő puli szerep, c) merőben formális, szolgai szerep, d) kezdeményező szerep, e) konfrontálódó szerep. Mindezeket a „laikus-szerepeket” a református „mezőn” készült esettanulmányokban is megtaláltam.

            Az általam a kézezres évek elején vizsgált katolikus plébániák harmadában a rózsafüzér társulaton kívül nem volt más igazi közösség, és a legtöbb rózsafüzér társulat sem működött igazi közösségként[6]. Voltak közöttük olyan egyházközségek, melyekben már próbálkoztak különböző csoportok létrehozásával abban, a reményben hogy közösséggé növik ki magukat, de ezek nem gyökereztek meg, s még csoportként is elhaltak. Másutt a plébános nem támogatta a hívek közösség- kezdeményezését, ezért ezek vagy elhaltak vagy kivonultak a plébániáról. Ilyen feltűnően közösség-hiányos plébániák a kis falvaktól a nagyvárosokig mindenfajta társadalmi környezetben megtalálhatók.[7] A másik harmadhoz a valamiféle közösségi élettel jellemezhető plébániák tartoznak. Életerős közösségi élettel jellemezhetők azok a plébániák − ezek még nagyon kevesen vannak −, ahol egymást átszövő, és a hívek jelentősebb részére ható közösségek vannak, vagy azok, amelyek kifejezetten közösségekre épülnek. Ezeket akkor is áthatja egy sajátos lelkiség, ha maga az egyházközség nem került közvetlenül a lelkiségi mozgalom hatása alá. Jellemző jegye ezeknek a plébániáknak az, hogy a csoportok, és a közösségek állandóan működnek, gyakran jönnek össze, gyakran kezdeményeznek és hatékonyak. További jellemzőjük az, hogy a közösségek nem egyfunkciójú csoportok, hanem működésükben többféle feladat hatja át, gazdagítja, erősíti egymást. Mindezeket a jelenségeket a református „mezőn” is regisztrálhattam, ahol átlagosan három-négy csoportot, közösséget találtunk. A hittanon, a különböző bibliaórákon, a konfirmáció-előkészítőn kívül az ifjúsági csoport a volt a leggyakoribb, s ha hozzájuk vesszük a fiatal felnőtt, fiatal házas csoportokat és a páros köröket is, akkor az általunk vizsgált egyházközségek kétötödében él − természetesen különböző módón és intenzitással − ilyen közösség.

            A katolikus „mezőn” a 2003-2005-ös években szép számmal akadtak jövőkép nélküli plébániák. Voltak olyanok, ahol az eléggé ellentétes elképzelésekből nem állt össze egységes koncepció. A valamiféle stratégiával rendelkező plébániák elképzeléseinek fő eleme az ifjúsági pasztoráció volt, ez azonban vagy túlságosan elvont maradt, vagy csupán egy-egy részleges ötletként jelent meg. Csak néhányukban jelent meg egyértelműen a közösségépítés. Egyébként a templomépítés és −felújítás volt második leggyakoribb stratégia-elem, a harmadik pedig a lelki élet elmélyítése, de felerészben csak általánosságok szintjén. Alig akadt olyan átfogó stratégia, melyben szerves egységben volt az utópia és a reális célkitűzés. Eléggé feltűnően hiányoztak ezekből a katolikus pasztorációs elképzelésekből a karitász, a liturgia, a hívekkel való kommunikáció, az ökumenika, a misszió és a katekézis megújítása.  A református gyülekezeti jövőképek eléggé hasonlóaknak bizonyultak. Itt négy stratégiai elem emelkedett ki: az építkezés, a közösségépítés, az ifjúsági pasztoráció és a diakónia. A szeretetszolgálat ilyen erőteljesen megjelenése a jövőképekben református specifikum. Jól, jellemzi ezeket a stratégiákat, hogy a négy elem közöl akárcsak három is a vizsgált egyházközséget felében sem fordult elő, vagyis eléggé dimenzió-szegényes, kevéssé átfogó elképzeléseknek tekinthetők ezek is. A református „mezőn” ritkábban előforduló stratégia-elemek: a misszió, a hitélet erősítése és modernizálása, kultúraközvetítés.

            A katolikus „mezőn” nem kevés helyen találtam gyenge, stagnáló vagy romló hitéletet, ahol kong a templom, ahol a vallásosság eléggé üres forma, ahol változásra nem is lehet számítani; elsősorban elhaló, kis falvakban, általában papok nélküli plébániákon vagy filiákban. Bár a református egyházban lényegét tekintve nincsen paphiány, de akad eléggé sok szórványgyülekezet, és ezek közül jó néhány hasonló társadalmi terepen működik. A második szinten az átlagosról leromló hitélettel jellemezhető egyházközségek tartoznak, ahol, ha továbbra is mindent a plébános csinál, és csak az egyre fogyó rózsafüzér-társulat képviseli a buzgóságot, a lelkiélet hamarosan elszárad. Ezek többsége is olyan kisebb településen működik, ahol már elfáradt a hagyományos vallásosság. Ilyen is akad nem egy a „szomszéd rétjén”. Mindkettőnél jóval gyakoribb mindkét „mezőn” átlagos, viszonylag stabil hitélettel jellemezhető egyházközség, falun és városon. Ennek egyik altípusa a rutinszerűn, megbízhatóan működő „beüzemelt” egyházközségek (mindkét „mezőn” inkább városokban és nagyobb községekben), a másik altípus az élő népi vallásossággal jellemezhető egyházközség, főleg kisebb falvakban, a harmadik altípus olyan kisebb helyen működő filiák (reformátusoknál) társegyházközségek, amelyek fejlődő, életképes vagy fejlődésnek induló egyházközséghez  tartoznak, és onnan nekik is csurran-csöppen valami. Ezeknél ritkábbak mindkét „mezőn” azok a „mozgásban lévő” egyházközségek, amelyekben a hívek egy vagy több csoportja aktívan részt vesz a közösség építésben és a hitélet „intenzifikálásában”. A legfelső szintre sorolható gyülekezetekből mindkét „mezőn” eléggé keveset találtunk. A katolikus „mezőn” ezek többségében fontos szerepet kapnak a plébániai és a lelkiségi mozgalmakhoz tartozó kisközösségek, papjaik többsége lelkiségi mozgalomhoz tartozó és/vagy karizmatikus, kreatív, animáló személyiség. A reformátusok esetében is olyan közösségeket és papokat találtunk, akiknek habitusa, lelkisége erősen emlékezetet a katolikus „elitére”.

Ott található eredményesnek nevezhető pasztoráció, a) ahol még él és „jól vezényelt”[8] hagyományos, buzgó vallásosság, b) ahol karizmatikus személyiségek állnak a gyülekezet élén, c) ahol van mozgalmi háttér, d) ahol van regionális papi közösségi háttér, e) ahol a plébánia  kisközösségekre támaszkodik, f) ahol közösséggé alakuló munkacsoportokra támaszkodhat a plébános, g) ahol az élő közösség és a racionális szervezet szerencsésen kombinálódik, h) ahol az együttes élményből fakadó közösségekre épülő, i) ahol alulról, kisközösségekből épül fel a plébánia. A c) és d) típus eléggé katolikus specifikum, a többi eset megtalálható református „mezőn” is. Az eredményes lelkipásztorkodás ott is, itt is egyfelől erősen személyfüggő, másfelől erőteljesen közösségfüggő. Ma még a református egyházközségi élet is őrzi a hagyományos pásztor-nyáj pólusok szabta vertikális struktúrát, de már itt is egyre erősödnek a horizontális szerkezetek (Kamarás 2009).

 

A ferencpápista egyházreform esélye hazánkban           

Sok jel mutat arra, hogy a  magyar katolikus hierarchia zöme, de a papok és a hívek jelentős része is fékezi a „ferencpápista” megújulást, mert olyan anakronisztikus ideológiákhoz kötődnek, mint a „keresztény társadalom”, a „Keresztény Európa”, „keresztény nemzet”, ami - miképpen Mártonffy Marcell írja – „a közismert történelmi előzmények nehézkedését és feldolgozatlanságát jelzi” (2015:7).

Ferenc pápa Magyarországon is tapasztalható népszerűsége mellett ugyancsak zavarba ejtő az a tény, hogy a katolikus hívek is alig tudnunk valami érdemlegeset a reform-programjáról. Még rajongói sem érzékelik rendszerváltó törekvéseit. És ha igen, az éppen elbizonytalanítja a biztonságos egyházi hagyományokra támaszkodókat, akik leginkább azt szeretnék, ha ebben a viharos, válságos és „szabadságharcos” időben egy határozottan, kemény kézzel kormányzó pápa jelentené a kapaszkodót. A hazai „mélykatolikusok” számára pedig egyenesen gyanús az a pápa, aki ennyire megnyerte a baloldaliak, a liberálisok, a protestánsok és az agnosztikusok és tetszését. Akadnak számosan, akik nyíltan ki is mondják: a pápa tegyen rendet a Vatikánban, minket pedig hagyjon békén. Számosan akadnak hazánkban - többen (vagy éppen többségben)  püspöki karban is -, akik a menekültügyben a pápával szemben „a hont az illegális bevándorlóktól megvédő”, erőskezű politikusok mellé sorakoznak fel. Mindez persze érthető, hiszen az elmúlt másfél évszázadban a magyar katolikus egyház rendre saját, hosszú időre konzerválandó képére formálva értelmezte a pápai üzeneteket, gondosan kiszűrve közülük a reformokra buzdítókat, és sokan még a zsinat után sem merik, vagy akarják elhinni, hogy a katolikus egyház tényleg elindult a triumfalizmustól az „üdvös decentralizáció”, a demokratizálódás felé. A hazai katolikus hívek jelentős része Ferenc pápából leginkább még a „lélekreformert” fogadja be, és a rendszerváltást sürgető üzeneteket blokkoltatja.

Magyarországon a pápa üzeneteinek tompítása, vagy éppen irányvonalának óvatos megkérdőjelezése érzékelteti azokat a törekvéseket - ismét Mártonffy (2015:7) szavaival -  „amelyek gátolni próbálják az autoriter egyházmodell fokozatos lebontását”. Elég csak a magyar katolikus püspökök neve mellé Ferenc pápa nevét beírni a Google-ba: az együttes találatok száma egyfelől meglehetősen csekély, másfelől nincs mögötte releváns tartalom. A ritka kivételek között első helyen szerepel Beer Miklós, aki szívvel, lélekkel, cselekedettel működik Ferenc pápa munkatársaként. Ferenc pápa (tudatos döntéssel) nem illeszkedik a klasszikus egyházi kategóriákba: az amerikai konzervatívok szerint kommunista, az európai progresszívek szerint ultrakonzervatív moralista, a tradicionalisták szerint eszeveszett és fékevesztett újító.

Amikor katolikus barátaimtól azt kérdeztem, hogy szerintük mely csoportok, közösségek, szervezetek és intézményeket tekinthetők a ferenci reformok bázisainak, először is csak roppant kevesen válaszoltak. Társadalomfilozófus ismerősöm ezt azzal magyarázta, hogy „nem mernek, vagy nem akarnak hinni abban, hogy az Egyház tényleg elindult a triumfalizmustól a zsinatiság és szegénység posztmodern Egyháza felé.” Teológus barátom szerint „hiába decentralizál a centrum, ha a periféria alkalmatlan az ebből fakadó következmények befogadására, felvállalására. Minden problémánk megoldását intézményes formában várjuk. Az élő és erőteljes bázisközösségi vonal csupán igen elszórtan mutatkozik. Az öntevékenység, önálló kezdeményezés nem megy. S a pápai reform itt fog megbukni: az egyik lényegi elem ugyanis az «üdvös decentralizáció» (EG 16), ami azt jelenti, hogy a helyi egyházi szinteknek kell felvállalniuk a mérlegelést, a döntést, a felelősséget és a következmények viselését. Mi nem vagyunk erre emancipálva, mi nem lettünk erre nevelve.” A nem túl sok, de legalább igényes válaszokból azt szűrtem ki, hogy a hazai katolikus hívek Ferenc pápából sokkal inkább a személyt megszólító „lélekreformert” fogadják be, ezzel szemben a struktúrát - ha még eléggé óvatosan is - megváltoztatni szándékozó reformer üzenetét rendre „blokkolják”. Hogy a pápai üzenet cselekvést indukáljon, ahhoz az eddigi egyházi habitus megváltozására való hajlandósággal kellene találkoznia. Erről így írt az egyik szerzetesrend legfőbb elöljárója: „Van Ferenc pápában valami, ami nagyon új, felszabadító, ami mélyen szólítja meg az embert, és az egyén egyszeriben egy más értelmezési keretben találja magát. Ebben a keretben vannak csoportok is, de csak azért, mert egyenként, személyesen és mélyen szólítja meg az embereket a keretet képviselő és létrehozó vagy előhívó üzenet.”

A kérdésemre érdemi választ adók fele egyfelől leszögezi, hogy szerinte a hívek többsége szimpatizál Ferenc pápa elképzeléseivel, másfelől sajnálattal állapítja meg, hogy nem tud egyetlen olyan közösséget sem megnevezni, mely hazánkban a ferenci reformok bázisa lehetne. Az olyan magányos hősök mellett, mint például éppen a pápát kioktató szeged-csanádi püspök egyházmegyéjében működő röszkei plébános, akinek nem csak fogalma volt arról, hogy mi van a határon, hanem szíve és akarata is, amikor plébániáját felajánlotta a menekülteknek. A ferenci reform lehetséges bázisait megemlítők közül legtöbben a Szent Egyed közösséget nevezik meg. Magam is őket látom az élen, ugyanis Ferenc pápa programjából számomra legélesebben a szegények melletti radikális kiállás és az érdekükben történő következetes politizálás emelkedik ki. E területen hazánkban a Szent Egyed közösség tevékenysége (beleértve a politikai életben való határozott megnyilatkozásait is mind a szegények, mind a cigányok, mind a hajléktalanok érdekében) erőteljes kihívást jelent minden hazai keresztény közösség, szervezet és intézmény számára. Ők azok, akik nem maradnak meg az önáltató moralizálás és jótékonykodás langymelegében, akik Ferenc pápa szellemében felismerik, hogy a strukturális bűnök és a bűnös struktúrák hazánkban is virulensek. „Részt venni a politikában, a keresztény ember számára kötelesség. Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”, követelte nemrégen Ferenc pápa[9], vagyis ugyanazt, amit már a Szent Egyed közösség hazánkban is évek óta tettekkel művel.

Inkább csak mint jövőbeli lehetőséget említik a válaszukkal segítségemre sietők a Pál Ferenc körül kialakuló közösségeket, melyek a mellettük voksoló rendfőnök szerint a ferenci „felszabadító üzenetet képviselik”. A magamfajta vallásszociológus, mint az intézményes egyházon belüli mozgalmak kutatója, várakozva figyelem, hogyan alakulnak a - a szó legjobb értelmében vett - sztár-prédikátor, showman és gyógyító próféta rajongóiból továbbadásra képes közösségek. A kérdésemre válaszolók egy-két szavazattal olyan lelki közösségeket is említenek a szükségesnek tartott reformok bázisaként, mint a Nyolc Boldogság közösség, a Sacré Coeur lelki központ, a jezsuita lelkiségi központ, a Bokor vagy a meleg embereknek hitük megélésére teret és közösséget kínáló Mozaik Közösség. Feltűnően hiányoznak a listáról egyéb lelkiségi mozgalmak és a plébániák. Utóbbiak közül csak a zugligeti plébániát említi valaki. Én még ezek közé sorolnám a Tomka Ferenc és Jávorka Lajos által létrehozott plébánia-közösségeket is, de mindenekelőtt a kaposvári Varga László közösségek közösségéből összeszövődő egyházközségét, amelyben legéletesebben érzem megvalósulni a szubszidiaritás elvét. "Öngyilkos mulasztás, hogy az egyházunk az elmúlt három év alatt nem foglakozott érdemben a szegénységgel", jellemzi a hazai helyzetet húsz évvel ezelőtt Tomka Miklós (1993), aki ebben a tekintetben Dél-Amerika egyházait tekintette példaképnek, itthon pedig a 2000 karitász csoport jelenti számára a reményt. Ebben a tekintetben a jeles vallásszociológus és a „ferences-jezsuita” pápa jól érzékelhetően egy húron pendülnek.  Varga Lászlónak, az újdonsült kaposvári püspöknek a jelmondata, az „Irgalom”, valamint az Imádság házai mellet meghirdetett Irgalom házai programok Ferenc pápa szellemében fogantattak.

Protestáns barátaimnak és ismerőseimnek is feltettem a kérdést oly módon, hogy hol találják meg a szerintük szükséges egyházi reformok bázisait. Az ugyancsak feltűnően kevés válaszból a „protestáns mezőn” eléggé hasonló kép bontakozik ki, mint a katolikus berkekben. „Hát most nagyon aktuális a leveled, ugyanis éppen egy – számunkra (egy nagyobb gyülekezeti és lelkészi csoport számára, aminek én vagyok az egyik vezetője) magától értetődő – szervezeti reform kimunkálásán vagyunk túl, amit néhányan, akiknek ez nem tetszik, igyekeznek minden eszközzel elkaszálni”, írja egy fiatal református lelkész. Egy prominens evangélikus lelkész (harminckét évi szolgálat után) arra figyelmeztet, hogy „van reform, és van reform-retorika. Külön-külön akadnak gondolkodó és kedves emberek, de még bővebben retorika, tűzijáték, külsőség, (poszt)modernkedés, szóval minden, ami a koncentrált gondolkodás hiányát nem tudja pótolni.” Mindennek ellenére magam úgy látom, hogy a nagyobb egyházaink közül éppen az evangélikus a legnyitottabb a reformokra. Jelentős bázisnak ítélem a fiatalos és dialogikus evangélikus egyetemet és a kifáradni látszó nagymarosiakhoz képest lendületesebb, kreatívabb és az ifjúsági és lelkiségi szubkultúrák nyelvén hatásosabban megszólaló Szélrózsa találkozókat létrehozó közösséget. Igazi reform-bázisnak érzek a protestáns mezőn legalább egy-két tucatnyi gyülekezetet, például a reformátusoknál Hajdú Zoltán Levente szóládi, Steinbach József balatonalmádi, az evangélikusoknál Donáth László csillaghegyi, Smidéliusz Dábor Deák téri gyülekezeteit, az adventisták terézvárosi gyülekezetét, valamint Iványi Gábor többfunkciós közösségét.

***

Ferenc pápa földre szállott utópiái mellett abban reménykedhetünk, amiben Jean-Marie Lustiger, a zsidó származású párizsi bíboros, hogy „a kereszténység még gyermekcipőben jár Európában, virágzása csak most kezdődhet”. Mit mondhatnánk erre? Hiszem, mert lehetetlen? Hiszem, mert mégis csak lehetséges?

Felhasznált szakirodalom

Aszalós János: A katolikus egyház lelkipásztori stratégiái az egyházmegyei zsinatok dokumentumai

            szerint. Bp. 1998. Kézirat.

Bögre Zsuzsa (1998) Értékrendtől normarendig. In: Iskolakultúra. 10 :245–249 .

Büchele, Herwig (1991) Keresztény hit és politikai ész. Budapest, Luzern, Egyházfórum

Creal, Michael (szerk) (1992) In the Eye of the Catholic Storm The Church  Since Vatican II.

            Toronto, Harper Collins Publishers

Kamarás István (1993) Miből van az értelmiség? In: Keresztény szó, 12:3-4.

Kamarás István (1995) Rendszerváltás egyházamban. In. Beszélő  5:30-32.

Kamarás István (2003) Kis magyar religiográfia. Pécs, Pro Pannonia. 

Kamarás István (2009) A szomszéd rétje A szomszéd rétje, avagy lelkipásztorkodás a református           egyházközségekben. In: www.refdunantul.hu/kollegium/dokumentum/2009/11/09/

            A_szmszd_rtje_avagy_reformatus_egyhazkzségi_lelkipasztorkodas.pdf

Kamarás István (2014) Ferenc pápa és az egyházi reformok esélye hazánkban. In: Egyházfórum,

            19:1:17-23

Kamarás István (2017) Ferencpápista egyházreform Csereháton. Budapest, Egyházreform

Kerkhofs, Jan - Zulehner Paul (1995)  Where now? Possible Scenarios. In: Jan Kerkhofs (szerk) Europe

            without Priests? London SCM Press LTD. 171-207.

Mártonffy Marcell (2015) Politikai kereszténység és katolikus reform. In: Élet és Irodalom. 59:42:7

Metz, Johann Baptist (2004) Az új politikai teológia alapkérdései. Budapest, L’Harmattan.

Metz, Johann Baptist (2004) Memora passionis: veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban.

            Budapest, Vigilia Kiadó

Newbigin, Lesslie (2006 ) Evangélium a pluralista társadalomban. Budapest, Harmat K.

Nyíri Tamás (1992) Egyházak - falakon innen és túl. In: Mérleg, 1:32-47.

Rahner, Karl (1994) Egyházreform. Budapest, Egyházfórum

Tomka Miklós (1993) Megosztottságaink. In: Teológia, 4:209-215.

Tomka Miklós (2007) Egyház a társadalomban. Budapest, Piliscsaba, PPKE BTK Szociológiai Intézet

Tomka Miklós (2010) A „keresztény társadalom” vége, és ami utána következik. Tézisek. Kézirat

Tomka Miklós (2011) A vallás a  modern világban. Budapest, Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné

            Intézet - Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány

Zulehner, Paul (2016) Kifutó modell (Merre kormányozza Ferenc pápa az egyházat?). Budapest,

Egyházfórum.

 

 

 



[1] Érdemben mindössze ketten reflektáltak, ketten felmentést kértem írásom elolvasása alól, egyvalaki bevallotta, beletörött a bicskája, a többied eddig válaszra sem méltattak. Írásom recepcióját (vagy talán inkább rektraktációját?) a témához szorosan kapcsolódó egyházszociológiai adaléknak tartom, de ez egy másik történet.

[2] Magyar Kurir, 2015. okt. 15.

[3] http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20150713_ferenc_papa_a_fiataloknak

[4] Amikor Bisztrai György és barátai 300 romániai román (lehetőleg a szélsőségesen magyarellenes Vatra- mozgalomhoz tartozó) családot hívtak, hogy néhány napot magyar keresztény családok vendégszeretében vendégedkedjenek.

[5] Czeglédi Ilona muzeológus és Kuklay Antal plébános kezdeményezésével és vezetésével.

[6] Felvetődhet a kérdés, miért nem számítom ide a képviselőtestületeket. Egyszerűen azért, mert a legtöbb − már csak a találkozások ritkasága, már csak formális tevékenységük miatt sem igen nevezhető szociálpszichológiai értelemben közösségnek (ahol közös a cél, az értékek, a nyelv, amely már bizonyos mértékig élet- és élményközösség).

[7] A nagyobb városokban a közösségre éhes híveknek lehetősége van olyan plébániára átmenni  − ha van ilyen, és a legtöbb esetben van −, ahol  közösségre találnak.

[8] Akár a pap, akár a helyi nagy öregek, a „hely szellemei” által

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.