Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Ferenc pápa és az egyházi reformok esélye hazánkban

2014.05.06

Kamarás István OJD

Ferenc pápa és az egyházi reformok esélye hazánkban
In: Egyházfórum, 2014:19:1:17-23

Már legalább tucatnyi tanulmányom témája volt a vallás, a vallásosság és az egyház jövője, a vágyak és a tennivalók feltérképezése (Kamarás 1990, 1991, 1995/a, 1995/b, 1995/c, 1997, 1998, 2001, 1012/a, 2012/b, 2013/a, 2013/b). 1993-ban négyféle forgatókönyvet készítettem egyházunk jövőjéről. A legoptimistább szerint az 1995-ben trónra lépő János Pál Asztrik pápa padra cseréli a trónt s ezután  miután lábukat megmosta , maga mellé ülteti vendégeit, felgyorsítja a második vatikáni zsinat jegyében történő megújulást, alternatívvá teszi a cölibátust, emancipálja a világiakat, a nőket, a kisközösségeket és az értelmiségieket, a Tanítóhívatalt Teológiai Konzultációs Irodával váltja fel, sürgeti az ökumenikus interkommuniót. A leginkább derűlátó forgatókönyv szerint magyar katolikus egyház rövid ideig még nyíltan ellenálló, majd illegalitásba vonuló Igazhű Katolikusok kivételével megpróbálja magát ebben a szellemben megújítani, ez azonban korántsem alakul konfliktusmentesen. A papság száma csak kétszeresére nő, miközben a diakónusoké harmadára csökken. Az új, az esetek 80 százalékában házas papok többsége egykori diakónusokból illetve pályamódosító és egyházi házasságban élő egykori papok közül rekrutálódik. A férfi szerzetesek száma ugyan ötödével csökken, de tízszeresére nő a különböző szerzet-jellegű csoportosulások és mozgalmak tagságának létszáma. A megnőtt létszámú papság mindössze 15 százaléka lesz cölebsz pap, akik azonban minden eddiginél nagyobb tiszteletnek örvendenek mind a klerikusok, mind a világiak körében. Megnő a lelkiségi mozgalmak, a bázisközösségek és a különböző katolikus és ökumenikus szellemí műhelyek becsülete és szerepe, megtörténik a kiengesztelődés a Bokor és a püspöki kar között, visszavonattatnak a "bulányista", a "liberális", az "eretnek", a "nem katolikus", a "kommunista", az "apostata" és egyéb megbélyegző címkék. A felső-, közép- és alsószintű egyházszervezésben és irányításban, a pasztorációban, a lelki vezetésben, a hitoktatásban, a teológia művelésében, a pap és diakónus-képzésben, a felnőttnevelésben, az egyházi sajtóban és tömegkommunikációban a klerikusokkal immár egyenlő esélyt kapó világiak kevés számban jelentkeznek szolgálatra, a tettre készek nagyobb része pedig alig-alig alkalmas a kínálkozó feladatra. Bár az államtól már valóban elváló, valóban pártok feletti, az elsősorban az önszerveződő civil és helyi társadalom építésében segédkező és a többi egyházzal ebben együttműködni akaró katolikus egyház társadalmi presztízse nagyságrenddel növekszik, az eszményeknek a felkészületlenségből és a szakember-hiányból következő gyenge színvonalú megvalósítása megingatja az egyház újdonsült híveiben a bizalmat, és a rózsafüzér társulatos Mari nénitől a bíborosig terjedő egyháziaknak önbizalmát és reményét is. Hamarosan be kell látni: a kopernikuszi (vagyis a vatikáni) fordulat után is csak türelemjáték és hosszú menetelés következik (Kamarás 1993).
Annak ellenére, hogy a mostani vatikáni nyitás korántsem annyira merész, mint az általam húsz éve vizionált, jól érzékelhető, hogy a forgatókönyvemben szereplő János Pál Asztrik és a valóságos Ferenc pápa jóval inkább hasonlítanak egymásra, mint a szcenáriómban megjelenő és a mai valóságos magyar katolikus egyház.
Nyíri Tamás (1992) húsz éve a katolikus egyház teendői között a következőket is említi: 1) tisztázni kellene az egyház jogi helyzetét: egyesület, érdekvédelmi szövetség vagy közjogi státusú testület leginkább, 2) mint a szabadság és emberi jogok szószólójának egyházunk saját életében is nagyra kellene értékelnie az emberi jogokat, 3) mivel a klérus többsége számára még mindig gyanúsak a laikusok, a hívek pluralista szellemben történő aktivizálása szükséges, 4) elkerülhetetlen a restaurációs tendenciák határozott visszautasítása, 5) a társadalmi rend legitimálása és a konszenzus erősítése mellett, hűen prófétai funkciójához, az egyháznak le kell lepleznie az államot és a társadalmat, ha működése összeegyeztethetetlenné válik a keresztény üzenettel, 6) lehetetlen helyzet, hogy a társadalmi kiengesztelődést az egyházban is sokan elutasítsák, 7) szintúgy az is, hogy maga az egyház örökíti tovább régi nacionalizmust, 8) még mindig feldolgozatlan az egyházi antijudaizmus, 9) kikerülhetetlen a teológia megújítása, 10) figyelni kell az emberek belső tapasztalataira, ezeket aktualizálni és elevenné tenni szükséges
1993-ban cselekvési tervet is készítettem egyházunk világi tagjai számára, mely szerint kívánatos: 1) a más nyelvet beszélő világiak és klerikusok partnerek kölcsönös elfogadása és egymás nyelvének megtanulása állandó párbeszéd és közös akciók keretében, 2) a felkészülés a) az egyházközség-építésre a szakszerűen működő intézmény és a bensőséges krisztusi közösség szimbiózisának jegyében, b) a keresztény mozgalmak, szervezetek, egyesületek és intézmények működtetésére, c) az egyházmegyék és az egész katolikus egyház irányításában való közreműködésre, 3) a felkészülés a hit megjelenítését, átadását és elmélyítését jelentő evangélizációra, 4) a hitoktatóképzés és felnőttnevelés korszerűbbé és hatékonyabbá tétele, 5) a gyors és a hatékony oda-visszajelzéseket lehetővé tévő egyházon belüli nyilvánosság létrehozása, a cenzúrázatlan, minden réteget megszólító, minden fontos kérdéssel foglalkozó egyházi sajtó megteremtése, 6) a papképzés megreformálása, 7) a hittudományt művelők körének kiszélesítése és a világiak emancipálása ezen a területen is, 8) a kisközösségeknek mint az egyház megújulása enzimjeinek megfelelő szerepekhez juttatása, 9) alulról, (vagyis a kisközösségek, más kisebb szerveződések és a plébániák felől) felépülő egyházmegyei zsinatok megindítása (Kamarás 1993).
Úgy látom, hogy Ferenc pápa eddigi megnyilvánulásaiból kiolvasható reformelképzelései  amennyiben fogadatásra találnak hazánkban  nagy mértékben segíthetik ezeknek máig nem teljesülő célkitűzéseknek a megvalósulását. "Öngyilkos mulasztás, hogy az egyházunk az elmúlt három év alatt nem foglakozott érdemben a szegénységgel", jellemzi a hazai helyzetet húsz évvel ezelőtt Tomka Miklós (1993), aki ebben a tekintetben Dél-Amerika egyházait tekintette példaképnek, itthon pedig a 2000 karitász csoport jelenti számára a reményt. Ebben a tekintetben a jeles vallásszociológus és a „ferences-jezsuita” pápa jól érzékelhetően egy húron pendülnek.


Ferenc pápa katolikus tükörben

Ennek a tanulmánynak a megírásához segítséget kértem katolikus barátaimtól, akik már több alkalommal nagy arányban teljesítették kéréseimet, nem egyszer olyan kényes témákban is, mint például a hit- és erkölcstan, valamint az ember- és erkölcstan tantárgyak közötti választás). Hidegzuhanyként ért, hogy mostani kérdésemre, hogy a mely csoportok, közösségek, szervezetek és intézményeket ítélik a ferenci reformok bázisának, és hogy ezek mit lennének képesek megvalósítani a pápa elképzeléseiből, csak roppant kevesen válaszoltak, ami Ferenc pápa hazánkban is tapasztalható népszerűsége mellett ugyancsak zavarba ejtő. Igaz, alig tudnunk valami érdemlegeset a Ferenc pápa iránti rokonszenv tartalmáról. Ahogyan tapasztalom, ő a többség számára egy aranyos öregúr, aki mindenkit szívélyesen megszólít, mosolyogva meghallgat, megsimogat, ám valószínűleg ezzel sok esetben ki is merül Ferenc pápa jelentése, amelyhez nem kapcsolódnak reformok, feladatok és a rilkei „változtasd meg élted” kihívásának elfogadása. Nagyon sokan rajonganak érte, sztárként ünneplik, de a tanításának tartalma nem sok embert érdekel, vagyis nem vallási tanítóként, követendő mesterként kezelik, még a templomjárók sem. Ennek több dimenziója van. A másik számításba vehető ok szerintem az, hogy éppen a tudatosabb katolikusok egy része még nem érzékel koherens reformprogramot. Egy harmadik kalkulálható tényező éppen a sokak számára már eléggé élesen (méghozzá kellemetlen élességgel) kirajzolódó reform, mely a biztonságos hagyományokra támaszkodó katolikusok ugyancsak elbizonytalanítja. Sokan azt szeretnék, ha ebben a viharos és válságos időben egy határozottan, kemény kézzel kormányzó pápa jelentené a kapaszkodót. Megint másoknak  a konzervatív „mélykatolikusoknak”  egyenesen gyanús az a pápa, aki ennyire megnyerte a baloldaliak, a liberálisok, az agnosztikusok és a protestánsok tetszését. Akadnak hazánkban is, akik úgy gondolják, hogy Ferenc pápa a felszabadítás teológiája irányzat erőszakmentes változatához tartozik, és olyan is, akik azt állítják, hogy Johhann Baptist Metz részben szocialista társadalmi nézeteit vallja magáénak. Saját fülemmel hallottam, amint két idős hölgy éppen a templomból kijövet erősítgették egymást, miszerint a pápa valószínűleg szabadkőműves. Egyik teológus barátom arra hívja fel a figyelmet, hogy azok a hívek, akik nem látják (vagy nem akarják látni) társadalmunk bajait, akik úgy gondolják, hogy nálunk  köszönhetően egy már-már istenített nagy vezetőnek  nagyjából rendben van minden (van keresztény alkotmány, iskolai hittan, egyháztámogatás) nem érzik magukénak a pápa társadalmi jobbítási törekvéseit. Vannak, akik nyíltan kimondják, hogy "Ha a pápának ennyi baja van, tegyen rendet a Vatikánban, minket hagyjon békén".
Ferenc pápa üzenetének vételére nem alkalmas az a partikuláris gondolkodás, mely szerint hazánk Isten kalapja, de legalább is a világ közepe. „Ferenc pápa (tudatos döntéssel) nem illeszkedik a klasszikus egyházi kategóriákba: az amerikai konzervatívok szerint kommunista, az európai progresszívok szerint ultrakonzervatív moralista, a tradicionalisták szerint eszeveszett és fékevesztett újító”, magyarázza teológus barátom, majd így folytatja: „Erős az ellendrukkerek tábora, akik egyre kevésbé leplezik véleményüket (nem egy püspök nyilvános megszólalásban szólt «kritikusan» a pápa kapcsán). Összességében ez nem is tragikus, akár még ki is forrhat valamiféle új egyházi magatartás is belőle – mondhatni a középkorban-barokkban agyonszakralizált pápaság deszakralizációjának egy fontos lépése (szabad egyet nem érteni, és ezt nyíltan kimondani) ez, amely úton (sajátos módon) épp a benedeki lemondás volt az első jelentős lökés.”
Segítségemre siető vallástudós ismerősöm arra figyelmeztetett, hogy az elmúlt másfél évszázadban a magyar katolikus egyház rendre saját (hosszú időre megőrzendő) képére formálva értelmezte a pápai üzeneteket, gondosan kiszűrve közülük a reformokra buzdítókat. Társadalomfilozófus ismerősöm azzal magyarázta a kérdésemre nem válaszolók jelentős arányát, hogy „nem mernek, vagy nem akarnak hinni abban, hogy az Egyház tényleg elindult a triumfalizmustól a zsinatiság és szegénység posztmodern Egyháza felé. Bevallom, én is nehezen”.
Teológus barátom fogalmaz legélesebben és legtalálóbban: „És persze a kulcs: a magyar egyház totális életképtelensége. Az apostoli királyság borzalmas öröksége, hogy minden problémánk megoldását intézményes formában és az államtól, az állam pénzén várjuk. Ez nem csak a püspökök és a papok, de az átlag katolikus ember mentalitásának is egyfajta ősbűne. Élő és erőteljes bázisközösségi szint csupán igen elszórtan jelent meg az elmúlt évtizedekben, és most sem mutatkozik. Az öntevékenység, önálló kezdeményezés nem megy. S a pápai reform itt fog megbukni: az egyik lényegi elem ugyanis az «üdvös decentralizáció» (EG 16), ami azt jelenti, hogy a helyi egyházi szinteknek kell felvállalniuk a mérlegelést, a döntést, a felelősséget és a következmények viselését. Mi nem vagyunk erre emancipálva, mi nem lettünk erre nevelve. Ha a centrum decentralizál, s a periféria alkalmatlan az ebből fakadó következmények befogadására, felvállalására, akkor hiátus keletkezik. Mi magyarok ebben zseniálisak vagyunk: elbújni múlt, jelen és jövő elől, a felelősség és a valóság elől, nem bevállalni semmilyen szembesülést. Ez társadalmi tünet, amiben kifejezetten cinkos és felelős az értelmiségünk, aki álproblémákkal, politikai játszadozásokkal üti el az idejét. Az egyház ilyen szempontból belesimul a közegébe, itt így inkulturálódunk. Ha van megoldás, akkor az a fiataloknál van.”
A nem túl sok, de legalább igényes válaszokból azt szűrtem ki, hogy a hazai katolikus hívek Ferenc pápából sokkal inkább a személyt megszólító „lélekreformert” fogadják be, ezzel szemben a struktúrát  ha még eléggé óvatosan is  megváltoztatni szándékozó reformer üzenetét rendre „blokkolják”. Hogy a pápai üzenet cselekvést indukáljon, jegyzik meg többen, ahhoz az eddigi egyházi habitus megváltozására való hajlandósággal kellene találkoznia. Ez esetben a „megtért” személyek válhatnának reformerré. Erről így írt az egyik szerzetesrend legfőbb elöljárója: „Van Ferenc pápában valami, ami nagyon új, felszabadító, ami mélyen szólítja meg az embert, és az egyén egyszeriben egy más értelmezési keretben találja magát. Ebben a keretben vannak csoportok is, de csak azért, mert egyenként, személyesen és mélyen szólítja meg az embereket a keretet képviselő és létrehozó – vagy előhívó, «evokáló» – üzenet.”

A ferenci reform lehetséges katolikus bázisai

A kérdésemre érdemi választ adók fele egyfelől leszögezi, hogy szerinte a hívek többsége szimpatizált Ferenc pápa elképzeléseivel, másfelől sajnálattal állapítja meg, hogy nem tud egyetlen olyan közösséget sem megnevezni, mely hazánkban a ferenci reformok bázisa lehetne. Egy prominens katolikus társadalomtudós szomorúan állapítja meg, hogy „Magyarországon sikerült olyan mértékben konzervatív és egyben kollaboráns közfelfogást kialakítani, hogy semmiféle reformnak se legyen bázisa”’. Egy hívő filozófus pedig sorra veszi a már nem lehetséges bázisokat, imígyen: „A Pax Romana elvesztette korábbi reformirányzatát. A Bokor tudtommal felbomlóban van, Bulányi Gyurkának nincs utóda, ráadásul korábbi kommunista diktatúra-ellenes hősies küzdelméből annak piros-fehér-zöldre festett antiszociális változata felé sodródik. A Regnum mindig is megmaradt a Horthy-korszak (a cserkészmozgalomhoz hasonló) tradicionalista, keresztény középosztálybeli, az álkeresztény politika mellett elkötelezett világban. Igaza lehet Róna Péternek abban, hogy a magyar nép késve érkezett meg a nyugati kereszténységbe, és ma sem keresztény még a szó jézusi értelmében. TGM szerint ezzel összhangban, mi magyarok nem szeretünk senkit, még magunkat sem (azaz nem tettük magunkévá a jézusi főparancsot). Úgy érzékelem, hogy az egyházi sajtóban inkább csak saját hasznukra reklámozzák a pápát, meg nem értve radikális reformtörekvéseit.” Mások ezzel szemben úgy látják, hogy a magyar katolikus intézményes egyház prominensei nagyon is jól érzékelik a ferenci reformtörekvéseket, és éppen ezért fékezik, hígítják, szelektálják, szelídítik ezeket. Egy civil teológus úgy látja, hogy éppen Ferenc pápa decentralizáló elképzeléseinek lehetnek hazánkban akadályai, ugyanis „nálunk a problémákat helyi szinten nem megoldani szokás, hanem elmeszelni”.
A ferenci reform lehetséges bázisait megemlítők közül legtöbben a Szent Egyed közösséget nevezik meg. Magam is őket látom az élen, ugyanis Ferenc pápa programjából számomra legélesebben a szegények melletti radikális kiállás és az érdekükben történő következetes politizálás emelkedik ki. E területen hazánkban a Szent Egyed közösség tevékenysége (beleértve a politikai életben való határozott megnyilatkozásait is mind a szegények, mind a cigányok, mind a hajléktalanok érdekében) erőteljes kihívást jelent minden hazai keresztény közösség, szervezet és intézmény számára. Ők azok, akik nem maradnak meg az önáltató moralizálás és jótékonykodás langymelegében, akik Ferenc pápa szellemében felismerik, hogy a strukturális bűnök és a bűnös struktúrák hazánkban is virulensek. „Részt venni a politikában, a keresztény ember számára kötelesség. Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”, követelte nemrégen Ferenc pápa, vagyis ugyanazt, amit már a Szent Egyed közösség hazánkban is évek óta tettekkel művel.
Inkább mint jövőbeli lehetőséget említik a válaszukkal segítségemre sietők a Pál Ferenc körül kialakuló közösségeket, melyek a mellettük voksoló rendfőnök szerint a ferenci „felszabadító üzenetet képviselik”. A magamfajta vallásszociológus, mint az intézményes egyházon belüli mozgalmak kutatója, érdeklődéssel figyelem, hogyan alakulnak a  a szó legjobb értelmében vett  sztár-prédikátor, showman és gyógyító próféta már befogadni képes rajongóiból hamarosan adni is képes közösségek.
A kérdésemre válaszolók egy-két szavazattal olyan lelki közösségeket is említenek a szükségesnek tartott reformok bázisaként, mint a Nyolc Boldogság közösség, a Sacré Coeur lelki központ, a jezsuita lelkiségi központ, a Bokor vagy a meleg embereknek hitük megélésére teret és közösséget kínáló Mozaik Közösség. Feltűnően hiányoznak a listáról egyéb lelkiségi mozgalmak és a plébániák. Utóbbiak közül csak a zugligeti plébániát említi valaki. Én még ezek közé sorolnám a Tomka Ferenc és a Jávorka Lajos vezette plébánia-közösségeket is, de mindenekelőtt a kaposvári Varga László közösségek közösségéből összeszövődő egyházközségét, amelyben legéletesebben érzem megvalósulni a szubszidiaritás elvét.


Protestáns válaszok

Protestáns barátaimnak és ismerőseimnek is feltettem a kérdést oly módon, hogy hol találják meg a szerintük szükséges egyházi reformok bázisait. Az ugyancsak feltűnően kevés válaszból a „protestáns mezőn” eléggé hasonló kép bontakozik ki, mint a mi berkeinkben. „Hát most nagyon aktuális a leveled, ugyanis éppen egy – számunkra (egy nagyobb gyülekezeti és lelkészi csoport számára, aminek én vagyok az egyik vezetője) magától értetődő – szervezeti reform kimunkálásán vagyunk túl, amit néhányan, akiknek ez nem tetszik, igyekeznek minden eszközzel elkaszálni”, írja egy fiatal református lelkész. Egy prominens evangélikus lelkész (harminckét évi szolgálat után) arra figyelmeztet, hogy „van reform, és van reform-retorika. Van érdemi reform, van pótcselekvés-reform, és van olyan önérvényesítés, ami reformnak álcázza magát. Mindezek a helyzetek jelen vannak a hazai evangélikus egyházban is, ahol nem látok komoly reformerőket. Szinte mindenütt bajokat látok, olyan bajokat, amelyeknek mélyre nyúlik a gyökerük. Külön-külön akadnak gondolkodó és kedves emberek, de még bővebben retorika, tűzijáték, külsőség, (poszt)modernkedés, szóval minden, ami a koncentrált gondolkodás hiányát nem tudja pótolni.” Magam viszont úgy látom, hogy a nagyobb egyházaink közül éppen az evangélikus a legnyitottabb a reformokra. Jelentős bázisnak ítélem a fiatalos és dialogikus evangélikus egyetemet és az eléggé kifáradt nagymarosiakhoz képest lendületesebb, kreatívabb és az ifjúsági és lelkiségi szubkultúrák nyelvén hatásosabban megszólaló Szélrózsa találkozókat létrehozó közösséget. Igazi reform-bázisnak érzek a protestáns mezőn legalább egy-két tucatnyi gyülekezetet, például a reformátusoknál Hajdú Zoltán Levente szóládi, Steinbach József balatonalmádi, az evangélikusoknál Donáth László csillaghegyi, Smidéliusz Dábor Deák téri gyülekezeteit, az adventisták terézvárosi gyülekezetét, valamint Iványi Gábor többfunkciós közösségét.
A negyedszázada megfogalmazott reform-tennivalókból, bizony, egyházunkban még eléggé kevés valósult meg. Ennek fő oka, hogy egyházunk  miképpen H. Büchele (1991) megfogalmazta  mind a helyzetfelismerés, mind az utópia-horizont, mind az alkotó etika, mind a kontraszt-társadalom szerepben való megjelenés terén jelentős elmaradásban van. A helyzetfelismeréshez, a diagnózis-készítéshez, a magyarországi társadalmi-politikai helyzethez való egyszerre konstruktív és próféta-kritikai viszonyuláshoz, valamit az itteni és mostani cselekvést mozgató, operatív etika kialakításához nem várhatnunk központi eligazítást, ami viszont a felvázolandó utópia-horizontot illeti, Ferenc pápa eszméi és gesztusai ehhez megfelelő keretet és ihletet jelenthetnének.


KAMARÁS ISTVÁN


Hivatkozott művek:
Büchele, Herwig (1991) Keresztény hit és politikai ész. Budapest  Luzern, Egyházfórum.
Kamarás István (1990) Mindenféle szerzetek (Palackposta a 21. századból). In: Teológia, 1:35-40.
Kamarás István (1991) Gaudiopolis felé (bajgyűjtemény és megújulási program I-II.). In: Egyházfórum,
1:29-46. old., 2:106-125.
Kamarás István (1995/a) Homo religiosus az ezredfordulón. In: Forrás, 2:79-96.
Kamarás István (1995/b) Rendszerváltás egyházamban. In: Beszélő,. 11:30-32.
Kamarás István (1995/c) Vágyak, remények, forgatókönyvek. In: Távlatok, 1:73-77.
Kamarás István (1997) Vallási trendek. In: Varga Csaba, Tibori Tímea (szerk.) A mai világ és a jövő
forgatókönyvei. Budapest, HÉA Stratégiakutató Intézet, MTA Szociológiai Intézet, Magyar
Kapu Alapítvány, 737-766. old.
Kamarás István (1998) Reformvártól Gaudiopolisz felé. In: Tibori Tímea, Varga Csaba (szerk.)
Magyar jövőképek Budapest. HÉA Stratégiakutató Intézet, 605-620.
Kamarás István (2001) A homo religiosus jövője világszerte és hazánkban. In: Beszteri Béla, Gergó
Zsuzsanna (szerk) Magyarország Nemzeti Stratégiája 2020-ig. Veszprém, MTA
Veszprémi Területi Bizottsága, Veszprémi Egyetem Európa Tanulmányok Központja, 319-340.
Kamarás István (2012/a) Keresztény paradigmaváltás? A „keresztény társadalom” korszakának vége.
In: Credo, 1:32-43.
Kamarás István (2012/b) A „keresztény társadalom” vége, és ami utána következik Egyházainkban.
In: Földvári Mónika, Nagy Gábor Dániel (szerk) Vallás a keresztény társadalom után. Szeged,
Belvedere Meridionale, 39-54.
Kamarás István (2013/a) Utópia, valóság és lehetőség a gyülekezeti pasztorációban. In: Csöndör
István, Kendeh K. Péter. (szerk) „Örömmel adom örökségül” Budapest, Luther Kiadó, 11-29.
Kamarás István (2013/b) Hogy van a család? In: HVG 47.
Nyíri Tamás (1992) Egyházak - falakon innen és túl. In: Mérleg, 1:32-47.
Tomka Miklós (1993) Megosztottságaink. In: Teológia, 4:209-215.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.