Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Kolhoz Dei

2014.09.17

Kamarás István OJD:
Kolhoz Dei

In: KULTÚRA ÉS KÖZÖSSÉG (ISSN: 0133-2597) 5: (2) pp. 73-82.


                                                                                                               „Kolhoz Dei = Vallásos életmódra felkészítő társaság, 1948”
                                                                                                                In: Hajdú Endre Szómúzeum. Budapest. 2008. Tinta

A Bokor (vagyis a Bulányi György által animált katolikus mozgalom) egyik prominense, Merza József (1990) így ír arról, hogyan élték meg a negyvenes éveket a hozzá hasonló katolikus fiatalok: „Nekem a sors Godin abbé híres könyvét szánta: „Missziós terület Franciaország?”, kérdezte a könyv címe. (…) Új világ nyílt meg általa, feltárult előttem az Egyház legkedvesebb lányának vallási nyomora. (…) Tényszerű, hatásos, felrázó. Ugyanakkor szenzációs dolognak tűnt, hogy ebben a világban élhetnek lelkes fiatalok, akik az evangéliumi üzenet hatására találkoznak, barátok lesznek, és munkához látnak. (…) Igen, igen, ez a mi világunk, mondtam első éves egyetemista fejemmel, magam mögött tudva két miskolci kisközösségi évet. (…) Ott éltem a debreceni közösségek utolsó virágzó évében. Egészen természetes volt, hogy a hitben megállni, tanúságot tenni, az ateista nyomást bírni, egzisztenciánkat kockára tenni, eközben fiatalnak lenni, dolgozni és nevetni akarni csak emberméretű baráti társaságban lehet. (…) Elveszett volna a hit is, ha nincs akármilyen kis megtartó közösség, egy barát, aki bíztat, hogy megálljak. Ha nem olvassuk ronggyá Suhard bíboros szamizdatban terjesztett füzetét az egyházról az úgynevezett modernkor küszöbén (...) Azt tudtam, hogy hazámban életveszélybe kerültek a vallási közösségek, azt is tudtam, hogy a már korábban megkezdett kiscsoportos munkától remélhetjük a nehéz idők túlélését, de azt nem tudtam, hogy amit akkor és ott csinálunk, az egyház – kicsiben. (…) a század közepének Magyarországán szétnézve azokat a bátor papokat látom, akiknek volt hitük és mondanivalójuk ahhoz, hogy a legalitás és illegalitás formáit választva vagy váltogatva, maguk köré gyűjtsenek egy, két, esetleg több tucatnyi fiatal lányt és fiút, merészebb családokat, idősebbeket. Volt kongreganisták, cserkészek, Kalotosok, egyházi iskolába járt diákok keveredtek olyanokkal, akik már nem lehettek vallásos szervezetek tagjai, még hittant sem tanultak rendesen. Megformálódtak a baráti körök, a huszadik század házankénti gyülekezetei, a lakásokban vagy kiránduló csapatokban találkozó, a városban és az erdőben egyaránt Istenről beszélni akarók csoportjai. Vezetőik vállalták a letartóztatást, bebörtönzést, a tagok kockáztatták evilági boldogulásukat.” A Bokor mozgalmat inspiráló minták között Merza a hazai Regnum Marianumot, a belga Joseph Cardijn gyári munkásokból alkotott kiscsoportjait, valamint az Édouard Le Roy által alapított, intenzív szellemi életet élő irodalmárokból és természettudományi szakos egyetemistákból álló csoportokat említi. Vegyük még hozzájuk az olyan százezres tagságú egyesületeket mint a KALOT vagy a cserkészet, vagy a plébániákon működő apostol-köröket, ministráns-köröket, harmadrendeket, melyek egyik-másika 1949-es eltörletésük után is megpróbált illegalitásban megmaradni, ami csak nagyon keveseknek (sikerült, így például a Regnum Marianumnak vagy a ciszterek által kezdeményezett, majd világi civil tanítványaik által vezetett szentimervárosi mozgalom, melynek a Fekete Hollók-per vetett véget (Csapodi 2006, Kamarás 1992, Wirthné 2011). Utóbbit azért érdemes említeni, mert a világiak, vagyis a civilek ilyen mértékű  igaz, kényszerűségből adódó  vezető szerepe a vallási életben hazánkban akkor kétségkívül újdonságnak számított.
Rettegés az örökségünk című dokumentumfilmben Pokorni János így emlékezik 1948 és 1950 között működő közösségükről: „1948-ban a cserkészeket feloszlatták. Kerestem azokat a lehetőségeket, hogy hogyan tovább. És hát a velem egykorú barátaim között voltunk néhányan, öten-hatan, akik úgy éreztük, segíteni tudjuk egymást sok tekintetben. Elsősorban az ismeretek átadásában, munkamegosztásban, egyikünk dogmatikával, másik morálissal, a harmadik egyháztörténettel, a következő filozófiával foglalkozott inkább. És bizonyos rendszerességgel beszámoltunk az általunk elért eredményekről, illetve a megszerzett újabb ismeretekről. Kemény Bertalan volt az, aki azt javasolta, adjunk ennek a kis társaságnak valamiféle nevet, és a Kolhoz Dei elnevezését kapta, tehát Isten kolhoza. Ez éveken keresztül, 1948-tól 1950-ig egészen jól funkcionált, hogy önmagunkat és környezetünket, eljövendő családjainkat felkészítsük egy olyan vallásos alapú életstílusra, amely hát számunkra természetesen, amely lehetőséget ad arra, hogy egymást minden tekintetben – erkölcsileg és adott esetben még anyagilag is – megtámogassuk. Egyszerűen erről volt szó, hogy olyan közösség jöjjön létre, amiben mindannyian jól érezzük magunkat, ahol az eljövendő feleségek is olyanok, akik az életszemléletet tudják vállalni. Azt mondhatta volna akkor már az elnyomó hatalom, hogy ez olyan illegális szervezkedés, amit nem szabad hagyni. Ezt követően aztán Kemény Bertalantól különválva, már szűkebb körben, de lényegében a korábbi elgondolások alapján barátkoztunk és maradtunk együtt. Ennek adtuk a Familia Dei nevet. Tehát Isten családjai. Egészen biztosan külön is kezelték ezt a szervezkedést, mert az ellenem felhozott vádpontok első pontja illegális, klerikális szervezkedés vezetése volt, és emögött egyértelműen a Familia Dei nevű kis csoportosulást értették.” (Stefka 2002). A peranyagban mellékesen felbukkan a „Kolhoz Dei”, de jellemzően „Dej” szerepel a „Dei” helyett, vagyis Isten helyt egy kisisten (a román diktátor Georghiu Dej) neve (Sió 2004). Míg az ÁVH nem hallotta ki a „Kolhoz Dei” finom iróniáját, a tagság egy része sokallotta, vagy talán kisebbfajta szentségtörésnek is érezhette, ezért változtattak nevet a Kemény Bertalantól való különválás után.

Mustármag
A Kolhoz Dei közösségben született a Kolhoz Dei című vitairat, melynek szerzője a közösségi egyik még élő tagjai szerint Kemény Bertalan , a későbbi neves településfejlesztő, a Falufejlesztési Társaság létrehozója, akinek oroszlánrésze volt a települési animátorképzés és a falugondnoki hálózat létrehozásában. Őtőle kaptam egy gépelt példány sokadik másolatát még a kilencvenes évek elején, mely valamiképpen elkeveredett, és csak most, másfél évized elteltével találtam meg. Keményről 2006-ban (halála előtt egy évvel) a következőket tudhattuk meg: "Egyetemi tanulmányaimat az Agrártudományi Egyetem Kert- és Szőlőgazdaságtudományi karán 1946-ban kezdtem el. Elvégeztem a cséplőgép és vetőmagtisztító, valamint a traktorvezetői tanfolyamot. A »fordulat éve« számomra az egyetem kényszerű elhagyását jelentette. Egy esztendőt a Pázmány Péter Tudományegyetemen bölcseleti és teológiai tanulmányokat folytattam." Jó barátja, és később a településfejlesztésben harcostársa, Miklóssy Endre (2008) így mutatja be Kemény Bertalan – egy országépítő élete, kora és cselekedetei 1928 és 2007 között című írásában: „Felvidéki, besztercebányai eredetű a családja. A déd-
apja Knoll Ferenc szanitéc volt Görgey hadseregében, majd körorvos Szentendrén. Nagyapja szintén orvos, az apja, Kemény Ferenc budapesti banktisztviselő, anyja pedig Fényes Klára, Fényes László rokonságából. (…) Kemény Berci 1928-ban született. Az 1944/45-ös sors-fordulót Budán élte meg. Mély benyomást tehettek rá a történtek. (…) 1946-ben iratkozott be a Kertészeti Akadémiára és itt
ismerkedett meg évfolyamtársával, első feleségével, Balázs Ágotával és együtt rúgták ki 1949-ben a pesti „bankárgyereket” és a hevesi „kulákivadékot”. (…) Műszaki rajzolóként dolgozhattak, majd Berci
1951-ben valahogy vissza tudott kerülni az iskolába. Az ötvenes évek végétől tagja volt egy Bulányi-féle bázisközösségnek, ahol néhány apácával 20-25 példányban készítettek és sokszorosítottak egy hitbuzgalmi folyóiratot, mígnem az Éberség lecsapott rájuk és 1961-ben bíróság elé álltak. A tököli börtönben kertészkedett azután, csak a családja sorsa aggasztotta. De egy bázisközösségi tag soha-
sem marad egyedül, s végül a Kennedy-féle 1963-as „nagy amnesztiával” ő is szabadlábra került.” Az egyik apáca a Bokor mozgalom prominens tagja, Vadas Éva volt, aki így ír erről: „1960. decemberében amnesztiával szabadultam.1963-ban „visszaeső bűnösként” izgatás címen egy évi börtönbüntetést kaptam. (Egy családos testvérünk által szerkesztett Mustármag c. folyóiratot gépeltem le egy párszor.)”
Ugyanerről maga Kemény így ír : „A Kertészeti Egyetemre iratkoztam be 1946-ban. Itt voltam talán életemben a legszegényebb, egyben a leginkább megelégedett. Itt a tanterv olyan volt, hogy ha tetszett, ha nem sok minden iránt kellett érdeklődni, előttem volt a tudni érdemes, érdekes dolgok sokasága  , és akkor értettem meg, hogy milyen rövid az emberi élet  , és milyen kihasználatlanul nagy e kicsiny föld gazdasága. Évfolyamtársamat vettem feleségül  sokak szerint túl fiatalon  mindketten 23 évesek voltunk. Egy kétszer négy méteres albérleti szobában indult az életünk, albérletben születtem első gyerekünk is. Nem tartott sokáig a gondtalanság, a sorban következő fiunk három naposan meghalt, és mondták az orvosok, hogy ne is reméljünk többet. Aztán mégis kaptunk egy leányt meg még egy fiút, pedig már örökbe akartunk fogadni egy kislányt. 1961. november és 1963. márciusa között államellenes összeesküvés vádjával elítéltek. Mondanom sem szükséges talán, hogy nem akartam megdönteni a "fennálló rendet". Egy családi folyóiratot szerkesztettem Mustármag címmel, amit hat példányban gépeltünk le, s végül is 36 példányban terjedt. Ki tudja, mire volt jó? Ma sem bánom.”
Gresz Sára (később ő is a Bokor-mozgalom prominens tagja) 1945-ben alapított cserkészleány csapatának immár illegális maradékából létrejövő csoportnak volt tagja Balázs Ágota (akire ő mint Balázs Ágira emlékszik) az angolkisasszonyoknál egykori iskolatársa, aki barátnéja szerint „Isten áldotta ember volt, a maga nagyon mély hitével, állandó mosolyával”. Emlékezetem szerint „házasokként Pokornival voltak egy csoportban, és Szalézia nővérrel”. Szalézia nővér nem más, mint Vadas Ágnes, aki a Mustármagot gépelte.
Kolhoz Dei
Eléggé feltűnő, hogy ezekben az emlékezésekben nem esik a Kolhoz Dei című 12 sűrűn gépelt oldalból álló program-iratról, mely valószínűleg 1950-ben keletkezett, vagyis még akkor, amikor a közösség még Kolhoz Dei néven működött. Míg a Mustármag többször is felbukkan Kemény emlékezéseiben, a Kolhoz Dei egyszer sem. Az ilyen nevet viselő közösség még ma élő tagjai (Bajnok István Csermely László és Pokorni János) között is vannak, akik csak nagyon haloványan emlékeznek erre a dokumentumra. Közülük legélesebben Bajnok István, arra is emlékszik, hogy a hegyekben létrejövő 50-60 fős találkozókon kívül kisebb csoportban több alkalommal vitatták meg a Kolhoz Dei iratban szereplő tennivalókat, valamint témákat és feladatokat osztottak föl egymás között.
A Kolhoz Dei irat mottója a „mindnyájan egyek legyenek” (Jn 17,21), a bevezető idézet pedig Newman kardinálistól „Tudjuk, hogy az Isten szolgálata tökéletes szabadság s nem szolgaság, de csak azok részére, akik már régen szolgának Neki. Amíg azonban a dolog kezdetén vagyunk, addig a vallás szükségszerűen feladott munka, és vallásos szolgálat”. A szerző szerint az írat célja megvitatása egy írásbeli ankét keretében. A bevezetés abból indul ki, hogy az individualizmus és a kollektivizmus egyaránt helytelen, és megoldást a kettőt egyesítő vallásos lelkület kínálja, bár „a keresztény felfogás lényegében közelebb áll a kollektivizmushoz, mert a közösség érdekét az egyén érdeke elé helyezni, de mentes attól a hibától, hogy az egyéni célt tagadja”, majd így folytatja: „Az evangélium forradalom: követel és megvalósít egy új társadalmi rendet”, ez azonban csak az „örökifjú Egyház” remélt tavasza során valósulhat meg úgy, ahogyan azt Suhard fogalmazta meg 1947-es írásában. Emmanuel Célestin Suchard 1940-ben Párizs érsekeként meghirdeti előbb Párizs, majd egész Franciaország misszionálását, támogatta munkáspapságot. Európaszerte feltűnést keltő pásztorlevelei a paradimgaváltó II. Vatikáni Zsinat előhírnökei voltak.
A „Mi következik tehát mindezekből a becsületesen gondolkodó ember számára?” című fejezetben elsőnek a „társasági” vallásosság kritikája jelenik meg, melyre az jellemtő, hogy „Eljár templomba, hogy saját lelkének üdvét szolgálja (…) Kihasználja a templomot, papot, hívőt a saját lelki üdvösségének érdekében. A kapott javak ellenében csak a persely pénzt adja, de ezt pontosan, mert az dukál. Csak anyagi ellenszolgáltatást ismer, erkölcsit, szellemi, lelkit nem. A vallási közösséget társaságnak nézi.” Ez ellen a lehatásosabb ellenszer egyfelől egy új keresztény életstílus, mely szerint az Egyház nem zárkózik be templomaiba, másfelől a szocializmus, mely „a fehér ember következő társadalmi életformája, hacsak nem akar elpusztulni”. Ebben a kontextusban a szocializmus a „Hit, Szabadság és Törvény, Egyenlőség és Igazságosság kiegyeztetése”, ugyanis  és itt az irat Bernanost idézi  „A kereszténység mint spirituális doktrina forradalmi, az Egyház viszont mint földi intézmény kénytelen bizonyos fokig az adott viszonylatokhoz alkalmazkodni.” Márpedig ez Bernanos szerint „a keresztény igazságban van valami szent őrültség”, amit az irat szerint a kereszt bolondságával együtt fel kell vállalni, kilépve eddig elzárkózottságból, hozzálátva világ spritualizálásához az apostolkodásban való részvétellel, méghozzá a megtérítendők adottságait figyelembe véve.
A „Hogyan jutottunk a „Kolhoz Dei” gondolatára?” című fejezet hangütését József Attila „Az Isten itt állt a hátam mögött” kezdetű töredéke adja meg: „Lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő lábra állni bennem / Úgy segített, hogy nem segíthetett.”
Hamarosan kimondatik: olyan közösséget kell létrehozni, mint az apostolokéi voltak, amelyekben mindenféle életkörülmények között, különféle foglalkozási ágakban élők tanították egymást kölcsönösen”.
A „Kolhoz Dei” fejezetben először „Isten rabjainak szövetkezeté”-nek, majd a 21. századi Civitas deinek határozza meg a családos civilek harmadrendi szellemű közösségének szellemét. A cél tehát az ókeresztény életnek a 21. századba való átültetése. A „Körülmények, melyek a Kolhoz Deit szükségességét indokolják” fejezet bontja ki a részleteteket. Az egyházközség keretein belül kialakítandó „közösségformáló gócok, képzett világi apostolok körül kikristályosodó kisebb közösségek” kiépítését javasolja. Az irat a harmadrendi szellemű apostolkodást nem afféle heti két órás szabadidős foglalkozásnak tartja, ugyanakkor el akarja kerüli mint az aktivizmus, mint a kvietizmus csapdáját is, hanem „a belső lelki élet és a külső tevékenység lehető legtökéletesebb és a társadalmi élet által adott mindenkori lehetőségeken belül legmegfelelőbben megalkotott ókeresztény életalakítás keretei akarja megalkotni a Kolhoz Dei”. Elsőre kis tanulmányi csoportokban testesülhetne meg a Kolhoz Dei, melyek „szaktudományok és a katolikum érintkező felületén” tanulmányozzák a problémákat, hogy azt másokkal, ha lehet, tömegekkel közölhessék. A Kolhoz Dei öt-hat családból álló kis közössége ezen felül „még azt is a társadalom orra alá dörgöli, hogyan nyilvánul meg az együtt érző szeretet a keresztény társdalomban. Sajnálkozva állapítja meg a program-irat, hogy az ókeresztény életeszményt és életstílust úgyszólván csak a szerzetesrendek (főleg a legrégibb, a bencés rend) őrizék meg, pedig „az emberiség többsége számára mégis a családi élet az Isten terve”. Ezután a szellem szabadságharcát meghirdetve, felhangzik a jelszó: „Világ lelki proletárjai egyesüljetek! Fel a nagy lelki szabadságharcra! Érdekeitek védelmére sorakozzatok fel a Szakszervezet (az Egyház) zászlói alá. Igazi szabadságodat csak így érheted el itt a földön, és az örök életet halálod után. Alakítsatok önkéntesen lelki termelőszövetkezeteket (Kolhoz Dei). És készüljetek az egyetlen jelentős, nagy Beszolgáltatásra, az öröklétre szóló ítéletre.” Kollár Ferencre vitatkozik az irat, aki szerint a világiak apostolkodása és előképzése olyan központi problémája lesz az egyháznak, mint amilyen volt a trienti zsinat idején a papság reformjának kérdése”, és hozzáteszi : „A Kolhoz Dei ezt a problémát is közelebb akarja vinni a megoldáshoz.”
A „Külső keretek és körülmények” című fejezetben fogalmazódik meg az, hogy kívánatos lenne, hogy Kolhoz Dei tagok egyben ugyannak a szerzetesrendnek harmadrendi tagjai legyenek. Ebből következik az az elképzelés, hogy a tagok lehetőleg minél közelebb lakjanak egyházhoz, szerencsés esetben egy házban, ahol imaterem, előadó terem, lelkigyakorlatos terem alakítható ki, abban a reményben, hogy az egyházi hatóság engedélyezi az imateremben való misézést. Az irat világi lelki vezetőben gondolkodik, a pap csak a szentségeket szolgáltatja ki. A kolhoztagok ismertkörébe a dogmatika, a morális, a liturgia, a pápai enciklikák, a szociológia, a logika, a lélektan és az általános világnézeti kérdések sorolódnak. Egy Kolhoz Dei csoportban legfeljebb 5-6 családdal számolnak.
„A Kolhoz Dei belső élete” a bencés „imádkozzál és dolgozzál” jegyében zajlik. Guardinit idézi, aki szerint a liturgia alanya nem az egyes ember, hanem a hívek közössége”, ezért javasolja az irat a reggeli prima és az esti kompletorium közös elvégzését. Ezen kívül a heti blbliaóra kerül említésre. Eddig az „Imádkozzál” alfejezet. Az „És” címet viselő alfejezetben arról esik szó, hogy „a kolhoztagok teljes mértékben meg tudjanak felelni Istenteremtő tervének, és a remélhetőleg bő gyermekáldást is fel tudják nevelni, egész természetesnek találjuk, hogy a kollektívumban rejlő erőket és lehetőségeket a háztartás terheinek megkönnyítésére is felhasználják. A háztartás terheinek könnyebbé tételére, közös erővel létesített gyümölcsös, zöldséges szervezését, egy napi főétkezés közös megfőzését, drága háztartási eszközök közös beszerzését és használatát, a háziipar megszervezését javasolja az irat. Hangsúlyosan szerepel az a követelmény, hogy ne történjék beavatkozás a tagok magánéletébe, hogy „egymás lelki ügyeibe, apostoli tevékenységükbe ne avatkozzanak be, legalább is direkte”, és hogy „ne gyakoroljanak egymás felett kritikát, annál inkább szeressék az önkritikát”. A „Dolgozzál” alfejezet azt szorgalmazzam, hogy a kolhoztag ne nyugodjon addig, amíg egyéniségének leginkább megfelelő munkaterületet talál, hiszen ott kell apostolkodnia.
„Egymás után mindenkit a környezetében megfigyel, kiismer, szeretettel célba veszi, s lassan, tervszerű munkával ébresztgeti benne az istengyermekség öntudatát.” Fontos része a kolhoztag életének a „tanulj, hogy taníthass” jegyében való munkálkodás, oly módon, hogy „minden kolhoztag 4-5 kolhozon kívül álló tiszteletbeli kolhoznyikkal dolgozik, ezek segítségével át meg átszövi a társadalmat a kolhoz szellemmel”. Óv attól az irat, hogy a kolhozból ne legyen szent klikk, legyen a közösség kifelé nyitott, méghozzá nem csak a hívők, és nem az értelmiség felé. Ebben a tekintetben a legradikálisabb megoldás: gyári munkásnak menni, de kinek-kinek meg kell találni a módját arra, „hogy a technikai civilizáció által a lelki nyomorban és sötétségben tévelygő szenvedő tömegnek az evangélium nagy örömhírét meghirdetni segítsék”. „A Kolhoz Dei hivatása” fejezet a bencés modellt ajánlja mintának, hangoztatva, hogy „a technikai barbárság ellen nem találunk más mentséget, csak a lelki forradalmat és önfeláldozást. Egyik materializmus ellen másik materializmussal nem lehet harcolni. A világot megint csak a szellem embereinek az önfeláldozása mentheti meg. A Kolhoz Dei belülről kifelé fog a munkához, s hasonló hivatást igényel magának, mint 1500 évvel ezelőtt a bencés rend”. Az irat szerzője tisztában van azzal, hogy nem mindenki alkalmas a közösségi életre, „de mivel az ember természeténél fogva társas lény, bizonyos mértékű közös cselekvésre mindnyájunk hajlamos, csak lehetőség legyen rá s meg kell szeretnünk. A Kolhoz Dei nem merev, mindenkit olyan szoros szálakkal akar a közösséghez fűzni, mint amilyen szoros és erős szálak az egyéniségéből kigombolyíthatók. Jelenleg legfontosabb, hogy baráti körökben, harmadrendi fiatalok közt, általában minden olyan helyen, ahol remény van az érdeklődésre, ismerjék és beszéljenek róla. Azért íródtak e sorok is, hogy felkutassuk egymást, akikben hajlandóság van hasonlóra. Felkutassuk egymást, megismerjük egymást, aztán »leülvén kiszámítsuk« (Luk 14,2,8). Aztán meglátjuk, mi lesz.”
A Kolhoz Dei mai keresztény szemmel
Aszalós János a korszak és a „mozgalmi egyház”koronatanúja, egy közel fél évszázada működő közösség oszlopa azt írja, hogy „az ötvenes évek elején gyakori kezdeményezések voltak »harmadrend« és »világiak apostolkodása« hívószavakkal. Még a középiskolában, 1950 tavaszán, már az államosítás után, többedmagammal és is beléptem a ciszterci harmadrendbe, de nem a diáktársaimmal. Viszont saját kezdeményezéssel a hatodikos és a hetedikes osztályokban két-két kiscsoportot szerveztem, hogy személyes, baráti kapcsolatok létrehozásával és erősítésével az egyházi szellemet osztályukban képviseljék. Magam is alakítottam ilyet olyan diáktársaimmal, akikkel egyébként nem voltam szoros baráti kapcsolatban. Úgy vélem, hogy az ötvenes évek elején a világiak apostoli munkája a maihoz képest sokkal hangsúlyosabb volt; mintha ez »benn lett volna a levegőben«. Sokan úgy érezték, hogy az egyház elsődleges élettere nem a templom, hanem a mindennapi életkörnyezet, és a hitvallás, sőt az apostoli munka éppúgy »életformája«, kötelessége a laikus hívőnek, mint a papnak, csak más formában. Egy ferences harmadrendi csoportról tudok, akik léteznek: 5-6 család él együtt (közösen építkeztek, közös liturgiájuk van, lelki vezetés, lelkigyakorlatok, gyerekek közös nevelése, egymás segítése anyagiakban és szellemiekben, ahogy az a Kolhoz javaslataiban is szerepel. Tudom azt is, hogy a közös életük számtalan súrlódással járt (kiválás, elköltözés, stb)”
Aszalós egyfelől az őskeresztények másfelől a bencés regula szellemiségét érzi a Kolhoz Dei-ben. Úgy véli, hogy „a Kolhoz bizonyos eszményei még virulnak (bár másként): kisközösségek, részben papi, részben egy-egy erősebb egyéniséggel rendelkező laikus (akár nők, akár férfiak) vezetésével tovább élnek ill. újként alakulnak. Hiten alapuló, ahhoz ragaszkodó profiljuk azonban különböző színeket mutat (pl. dominánsan imaközösség, vagy baráti közösség, közös kulturálódás, szórakozás, stb.) Apostoli elkötelezettségű, új keletű, világiakból alakult közösséggel nem találkoztam. (Persze, bizonyára van ilyen!) Közös életvezetésű közösségekkel (a fentebb említetten kívül) sem, és olyanokkal sem, akik egy munkahelyen belül, szervezetten, közös apostoli munkát végeztek volna. Mintha az igehirdetés, a bibliamagyarázat mégis a klérus monopóliuma maradt volna. A lelkiségi áramlatokból eredő, vagy más kisközösségek termékenyítő ereje kevés egyházközségben nyilatkozik meg; néhol mintha egy templomban kétféle egyház hívei lennének jelen. Ez nem föltétlenül a klérus szándékából történik; legalább ugyan olyan súllyal a keresztény laikusok identitászavarából is.”
Tomka Ferenc, a Fokolare mozgalom hazai emblematikus figurája, valamint a hazai földalatti egyház kutatója így látja a Kolhoz Dei-t: „Egészében nagyon szép modellnek érzem. Sok megálmodott elem valóban megvalósult már belőle (pl. a fokolárban is), de bizony általános elterjedtsége még nagyon kívánatos volna. Valóban a harmadrendek volnának jól meghívhatók...”
A hazai „mozgalmi egyház” másik prominense, Blanckenstein Miklós úgy látja, hogy „tulajdonképpen ehhez hasonló kezdemények is születtek a lelkiségi mozgalmakban és ma is élnek.
Kicsiny hazánkban a legkarakteresebb a Nyolcboldogság Homokkomáromban. Mi a Regnumban sosem akartunk kommunát alakítani”.
Bárány Zsófia egyháztörténész abban látja a Kolhoz Dei egyháztörténeti érdekességét, hogy „még épp azon generációt célozta meg, amely ellentétben a magyarországi bázisközösségek széles rétegével, még kapcsolatban volt a háború előtti hazai vallási élettel. Kérdésként vethető fel ugyanakkor az is, hogy milyen utóélettel számolhatunk a Kolhoz Dei-nél.”
A legfontosabb hazai vallástudományi műhely vezetője, Máté-Tóth András „lehet ez egy teljesen elméleti felvetés, egy utópisztikus tanulmány is, amelyhez talán nem kapcsolódott semmilyen valódi aktivitás. Másrészt csodálatosnak tartom, hogy az utópia felvetője milyen zsinat előtti forrásokra alapozva fantáziál zsinat utáni egyházról!”
Scharle Péter a keresztény értékekre építő ÉrMe Üzleti Hálózat egyik alapítója szerint „a II. világháborút követően sorra jöttek létre az egymáshoz rendkívüli módon hasonlító, azonos célkitűzéssel bíró (béke, egyenlőség, szeretet stb.), a kor trendjével, kultúrájával, szellemi irányzatával szemben kritikus mozgalmak, illetve kis- és bázisközösségek, amelyek érzékelve a laikusok megváltozott helyzetét, sürgették azok közreműködését, minél hatékonyabb társadalmi szerepvállalását. Később legitimációs alapként legtöbbször a II. vatikáni zsinat dokumentumai (világiak missziós öntudata, Lumen Gentium 2:33) szolgáltak számukra, amelyekre támaszkodva adott esetekben nemzetközi mozgalommá nőtték ki magukat ezek a kezdeményezések (pl. Taizé vagy Fokolare, esetleg a különböző karizmatikus mozgalmak). Idővel a katolikus egyház is kezdte felismerni a jelenség intézményesülési folyamatát és igyekezett annak megfelelő kereteket biztosítani. (lásd: Evangelii nuntiandi 1975). Kimutatható, hogy ezek a közösségi formák nagyjából azonos mozgatórugókkal bírtak: ökumené, ifjúság, modern formák. Szerintem a Kolhoz Dei jelensége is ugyanezen alapelvek alapján kezdi meg működését, beilleszkedve ezzel a háború utáni keresztény önértelmezési hullámba, ám sajátos, egyedi vonássokkal is bír: 1) alapítását tekintve magyar és nem nyugati (mint a Bokor); 2) ókeresztény gyökerekből a modern formák megvalósítása; 3) rokon szakmabeliek hálózatának kiépítése, de az alapegység itt is a család. Kérdés, hogy mennyire sikerült megvalósítani ezt a kezdeményezést az ötvenbes években, illetve milyen utóélettel, hatással bír. (V.ö. pl: Érme Üzleti Hálózat)”
Miklóssy (2008) arra emlékszik, Kemény egy bulányista közösség tagja volt. A Bokor mozgalom még élő idős tagjai ha hallottak is róla, nem találkoztak vele . Merza biztos abban, hogy Bulányi jól ismerte Keményt . A Falufejlesztési Társaság tagjai közül egyesek emlékeznek arra, hogy másfél évtizedig tartó csütörtöki sörözői összejöveteleiken felbukkant Bulányi is. Sejteni vélem, milyen ügyben. Mindkettőjüket komolyan foglalkoztatták az ökofalvak. A Bokor közösség a kilencvenes évek közepén 25 hektáros rétet vásárolt, hogy ott, a Bokorligetnek keresztelt területen kísértetezzenek a hutterekhez hasonló „osztozkodó” közösség létrehozásával, kipróbálni „a marxi kísérlet csődje utáni választ. Lehet ezen a földön élni, de csak osztozkodással” (Gerlóczy 1997). Mivel írásos bizonyíték van arról, hogy Keményt is foglalkoztatta az amish közösség, nagyon valószínűnek tartom, hogy beszélgetésük során Bokorliget is szóba került. Miklóssy úgy látja, hogy „Kemény Berci azon jeles magyarok sorába tartozott, kik közül elég talán Hamvas Bélát és Karácsony Sándort említenem, akik úgy gondolták, hogy
minden eszme annyit ér, amennyi meg is valósul belőle. És ezt a megvalósítást természetszerűleg önmagán kell kezdje az ember. Innen azután úgyis tovább fog sugározni. És ahogy elnézem azokat az idősödő falugondnokokat, akik még személyesen ismerték, sok igazság lehet ebben a megállapításban”.
Mi nőtt ki a Kolhoz Dei vetéséből?
A Kolhoz Dei program-iratra kapott reflexiókból úgy tűnik nem túl sok. Közvetlenül ebből az elképzelésből nem is nőhetett, hiszen a munkások körében folytatott misszióval és pasztorációval foglalkozó program, ha akkor avatatlan kezekbe kerül, életveszélyes lett volna szerzőire, de még olvasóira is. Annak ellenére, hogy a különböző lelkiség mozgalmak sok mindent megvalósítottak a Kolhoz Dei szellemét. Sem a világiak apostolkodás, sem a keresztény kommunák, sem a munkáspasztoriáció nem váltott léptéket, paradigmát. Akadnak persze kiemelkedő fejlemények is, például a Nyolc Boldogság Közösség fellépése a kormánnyal szemben a hajléktalanok védelmében.
Úgy vélem, hogy a Kolhoz Dei vetéséből magának Kemény Bertalannak országosan ismert és elismert közösségfejlesztő tevékenysége nőtt ki. Pedig az első időszak  melyre a börtön, fiatal felesége és újszülött gyermeke tragikus halála nyomta rá bélyegét  nem kedvezett különösképpen a sarjadó vetésnek. Egy leglelkesebb és leghitelesebb tanítványa, Faludi Erika szerint „miután első felesége szülésben meghalt Berci igen meghasonlott állapotban volt. Tudtam, hogy katolikus, de csak amolyan anarchista, örök kételkedő szövegeket lehetett hallani tőle. Nyilván a tervezőintézeti környezet sem engedett teret annak a nyelvezetnek, amelyet 1950-ben még használt. És valószínű 1978-tól a VÁTI-ban sem változott a stílusa, mégis (visszanézve) nagy karriert befutottak csapata tekintette mesterének. A Kolhoz Dei gondolat egy másik csatornát talált a falugondnokság, a falvak irányába, és ez kevésbé volt utópikus. Meglévő, és többnyire tönkrement, szétesett, talajt vesztett közösségeket gondnokolnak a falu és tanyagondnokok”.
Kemény számtalan kezdeményezés közül kiemelhető a kistáji animáció elmélete és gyakorlata, amely a Galga völgy komplex fejlesztési koncepciójának részeként valósult meg (1990), az országos és a Dél-dunántúli települési animátorképzés (1990-91), és mindenekelőtt a falugondnoki hálózat 15 éven át tartó gondozása, a tanyagondnoki rendszer eltérő sajátosságainak kidolgozása, a ma már mintegy ezer tanya- és falugondnokot magába foglaló hálózat alap- és továbbképzésének fejlesztése, a Budapest Környéki Népfőiskolai Társaság létrehozása és gondozása, az Ybl Miklós Építőipari Főiskolán végzett oktatói tevékenység, településtörténeti kutatások, a Falugondnoki Hírlevelekben is megmutatkozó igen szerteágazó és átfogó szemléletű érdeklődése (Faludi 2007).
Amikor Miklóssy (2008) arról ír, hogy „a közvetlen ellátáson túl a falugondnok afféle kovász lehet, a belső energiákból fakadó öntevékenység serkentésével”, érthetően eszébe jut a Kemény által szerkesztett Mustármag. „A falugondnoki hálózat nagy ellentmondása is a fészekmeleg megőrzése és az állami rendelkezéseknek (a források megszerzése érdekében) megfelelés között feszül. Az alapító atya kitartó és romantikus törekvése a családias, baráti közösség és az együttgondolkodás megteremtésére egyre kevésbé fért össze a helyi szerveződéseket segítő egyének önmegvalósító karrier törekvéseivel, s ez végül gyógyíthatatlan törésekhez vezetett”, írja Faludi.. A „családias, baráti közösség és az együttgondolkodás”, úgy vélem, a Kolhoz Dei vetéséből szökkent szárba, és érett meg. Faludi (2007) szerint Kemény Bertalan „akcionárius, azaz cselekvő típusú személy volt, lenyűgözte az a tanítás, miszerint a gondolat és a tett csak egymást segítve létezhetnek. Nem elégedett meg a civil szervezetek létrehozásával, a folyamatok dinamizálására is sok energiát fordított”.
Miklóssy így emlékszik vissza közös munkálkodásukra és munkatársa habitusára: ” A VÁTI, ahol akkoriban dolgoztunk, tehát fölöttébb emberi hely volt, a munkánk pedig főképpen a Jövő megtervezése. Mi lesz húsz év múlva? Erre a kérdésre kellett a választ megtalálnunk. Nagy komoly tudományos módszereket használtunk ehhez, és Kemény Berci meg is találta a módszerekhez illő tudományos elnevezést is: umbiliszkópia, amit magyarra ugyan „köldöknézésnek” kell fordítanunk, valamint ventritaxia, amit egyszerű köznapi nyelven úgy mondhatunk, hogy „hasraütés”. De a tudomány, a maga tekintélye érdekében éppen ezért szereti olyannyira az idegen szavakat, és a munkánk is ezektől válik olyannyira tudományossá, hogy semmiféle kétely nem érheti, hiszen a fenti módszerekkel egyértelműen kimutattuk, hogy a helyzet húsz év múlva ragyogó lesz. Csak odáig kell kibírni valahogy. (…) Megbízást kapott egyszer az iroda, hogy vizsgálja meg, mely falvak az „életképtelenek”, és ezért felsőbb óhaj szerint megszüntetésre méltóak. Ő viszont abból indult ki, hogy ezek a falvak ezer éven át élhetőek voltak, ezért inkább azt nézzük meg, miért lett más a helyzetük. Az umbiliszkópia itt semmiféle segítséget sem tudott nyújtani. Így hát ehelyett ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy elkezdett beszélgetni a falusi emberekkel, elkérdezte az életüket, gondjukat-bajukat, és lassanként kialakult benne az összkép, hogy a probléma lényege az elszigeteltség, ami részint fogyatékossá teszi az intézményeket és az ellátási szintet, részint meg magányossá az embereket. Ebből azután már adódott is a megoldás: kell valaki, aki a hiányzó kapcsolatokat megteremti. És a rendszerváltás körüli zűrzavarban ritka szerencsés módon sikerült is ehhez felkelteni a közigazgatás érdeklődését. Ennek az eredménye lett, mint látjuk, a falugondnoki rendszer, ez az immár Európaszerte követendő példának tekintett megoldás.”
Úgy vélem, Kemény organikus, „méretarányos” közösségekkel kapcsolatos elképzelése, melyek között a család, a komaság mellett a vallási kisközösség is szerepel valamiképpen a Kolhoz Dei öröksége. Homálybogozás című könyvének (Kemény 2008) egyik alfejezetét már nem tudta megírni, csak vázlatát adja meg, és ebben a következők is szerepelnek, köztük több, a Kolhoz Dei-re hajazó mozzanat: „— Organikus vonások. Alakulás előtt: asztaltársaság méret 10-15 főtől kb. 100-150 tag. Strukturálódás, szakosodás. — Kezdődő átpolitizálódás (olvasókörök, Hangya stb.). — Napjaink »civil« nyavalyái. — Más minőség: kommunák, kibucok Izraelben, egyházi bázisközösségek, utópisztikus próbálkozások, néhány sikeresnek tűnő közösség Amerikában (amisok). — A jól működő asztaltársaság, egyesület, párt vagy egyházközség sem képes biztosítani az »inkubátor« funkciót a családok részére. Erre csak olyan  viszonylag nem nagy  közösség lenne képes, mely az ősi primer emberi közösség minden lényeges jellemzőjével bírván működne. A civilszervezetek és a mamut egyházközségek azonban nem ilyenek." A Homálybogozás című könyvecskéjében szereplő, A teológiai dimenzió című rövidke fejezete tulajdonképpen a Mt 25,31-46-ban szereplő utolsó ítélet kommentárja. Kemény számára ennek az evangéliumi szakasznak a legfőbb üzenete az, hogy „a Teremtő alapvető gondolata az emberről, hogy nem nélkülözi az alapvető, működő elemi emberi közösséget. Tehát ezért az ítéleten »csak« embervoltunk kéretik számon. De az nagyon. Úgy véli, hogy a nemzet és a család között a „családok családja”, az igazi emberi közösség kellene működnie. Leszögezi, hogy „alamizsnával, jótékony egyletekkel, bármilyen jó társadalombiztosítással s törtvényekkel problémáink megoldhatatlanok. A megoldást nem tudom, de. De mindig gyötör a lelkiismeret szava, ha hajléktalant, ha magányos szenvedőt, ha elemi szükségleteit nélkülöző »atyámfiát« látok” (Kemény 2008:93-94). Mindebből számomra úgy tűnik, hogy Kemény Bertalan hetvenkilenc éves korában akarva-akaratlan visszatért az origót jelentő Kolhoz Dei-hez.

Felhasznált források
Csapody Miklós (2006) Kommunista terror – katolikus ellenállás. Szentimreváros élő öröksége.
Budapest–Szentimreváros.
Faludi Erika (2007) Kemény Bertalan 1928-2007(Hosszú útra visszanézni…
http://www.kispad.org.hu/kemenybertalan/php
Gerlóczy Ferenc (1997) A felmentett bulányizmus. In: HVG, 1997. 10. 04. 89-92.
Kamarás István (1992) Búvópatakok (A szentimrevárosi katolikus ifjúsági mozgalom története 1949-
1961-ig). Budapest, Márton Áron Kiadó
Karácsony Ágnes, Sándor Zsuzsanna (2002) Rettegés az örökségünk. In: 168 óra, XIV. 2002. júl. 11
Kemény Bertalan (2008) Homálybogozás. Budapest, Unicus Műhely
Merza József (1990) A kisközösség: keresés, válasz és remény. In: Érted vagyok .1990. 02.24-5.
Miklóssy Endre (2008) Kemény Bertalan. In: Országépítő, 19. évf. nyári szám
Miklóssy Endre () Tervezni emberi dolog
Sió László (szerk) (2004) Pokorni Zoltán. Budapest, Magyar Egyetemi Kiadó.
Stefka István (2002) Pártőrség per. In: Magyar Nemzet, 2002. augusztus 7.
Stefka István (2003) Élet a sátán országában. In: Magyar Nemzet 2003. július 1.
Tátrainé Körmendy Katalin (2011) ötven éve történt. In: Hitvallás XII. 2. sz.
Vadas Éva (2001) Börtönkarácsonyaim. In: Érted vagyok. 2001. december, 2-3.
Wirthné Diera Bernadett (2011) „Fekete Hollók”” a budapesti Szentimrevárosban. In: Erdődy Csaba
(szerk.) Visszatekintés a 19-20. századra. Budapest, ELTE Történettudományi Doktori Iksola
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.