Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD Utópia, valóság és lehetőség az gyülekezeti pasztorációban

2017.11.14

Kamarás István OJD

Utópia, valóság és lehetőség az gyülekezeti pasztorációban

Szabó Lajosnak

 

Utópia 1991-ből

            1191-ben jelent meg az Új Emberben Egyházashely című egyházközség-utópiám (1991) egy innovatív plébániákat bemutató szociografikus riport-sorozat záróakkordjaként. Az utópia színhelye a fővárosi agglomerációhoz tartozó kisváros (egyébként árpádkori település), melynek népessége, 1950-től négyszeresére, 16.000 lakosra növekedett. Lakóinak többsége bejáró, a többiek helyben mezőgazdaságban és a hatvanas években odatelepített ipar maradékában dolgoznak, a munkanélküliek aránya tíz százalék. A felnőtt lakosság fele katolikusnak, hetede reformátusnak, öt százaléka evangélikusnak, összesen három százaléka baptistának, Hit Gyülekezete tagnak és Jehova tanújának, 24 százaléka pedig nem vallásosnak vallotta magát. A katolikusoknak hetede cigány, vagyis az itt élő cigányok döntő többsége.

            A papíron 8000, a vasárnaponként templomba járó 1300 katolikusra 1991-re csak egyetlen pap maradt, Áron atya, akit hívei egyszerűen plébinek, pontosabban Plébynek (egyesek Plébojnak, mások - szakálla miatt - Pléhkrisztusnak neveztek.) Pléby miheztartás végett közölte velem, hogy ő itt csak egyszerű plébános, pontosabban pásztor, még pontosabban - tette hozzá a Jó Pásztor munkatársa, pulikutya minőségében. Először arra kértem, vegyük sorba, kik tartoznak a plébániához. Az odatartozók (ezt használta mindig a „hívek” helyett) belső köre a közösséggé formálódó egyházközség aktívái. A következő körök a templomban rendszeresen, a csak alkalomszerűen megfordulók, a csupán csak  keresztelést, temetést, esketést igénylők, az elsőáldozásra, bérmálásra, temetésre hazalátogató rokonok és más felekezetű családtagok. Rajtuk kívül odatartozónak számítják azokat a más felekezetű, vagy nem vallásos helybélieket is, akik a plébánia különböző kulturális rendezvényeit látogatják, vagy akik elfogadnak tőlük bármilyen segítséget, végül pedig a település valamennyi lakóját Utóbbiakat azért, mivel - így fogalmaz Pléby - „értük is feltámadt Krisztus”. Az aktívák egyik részét azok teszik ki, „akik kérésre mozdulnak”, mások felét azokj, „akik már kérés nélkül is”. Utóbbiak az előbbieket „lökötteknek” (vagyis akiket löködni kell), az előbbiek az utóbbiakat „nyüzsgöncöknek” nevezik.

            A Szent Adalbert Egyházközség (a bennfentesek számára a „Berci”) körlete is mintha ezeket a táguló köröket formázná. A templomot előbb a csendes templomkert, majd ellipszis alakú plébániaépület veszi körül. Utóbbi minden napszakban zsibongó kaptár, melyben sokféle feladat és lehetőség kapott kisebb-nagyobb teret. A kétszáz főt is magába fogadni képes, filmvetítésre, lakodalomra és klerikodiszkóra egyaránt alkalmas nagyterem (Kánai teremnek nevezik, arra az alkalomra utalva, ahol Jézus Pléby szerint „olyan jól érezte magát, hogy két tánc között műsoron kívül csodát is tett, miközben maga is ropta a táncot, istenesen”. A plébánia épületgyűrűjét parkgyűrű veszi körül, és ez már az egyházközség és a város közös tulajdona.

            A plébánia szinte minden egyházashelyi családról tud valamit. Ez úgy történt, hogy Pléby tagja lett a Közösségfejlesztő egyesületének,és azon nyomban segítséget is kér tőlük. A közösségfejlesztők és helyi egyházközségek munkatársai „átvilágították” Egyházashely otthonait. Mindenkitől megkérdezték, hogy mihez ért, miről tudna mesélni, mit tudna megmutatni, miben tudna segíteni. Azt is megkérdezték, hogy mit szeretnének megtudni, megtanulni, hogy miben fogadnának el segítséget. Ezt 1991-re az ökumekus információs munkacsoport számítógépre vitte föl. Imígyen:

                VÍZVÁRI CSALÁD (Nádfarkas u. 4.)

            Kínálat                                                                                               kereslet

                                     Vízvári nagymama, Teca néni (1923)

            túrosbéles, régi gyermekjátékok,        süteményrece4ptek, gyógyteák,

            mondókákl, Mária-énekek                  régi színészekről történetek,

                                                                       Mária-imák

                                   Vízvári nagyapa (1921)

            Don-kanyar, pipakészítés,                  katonatörténetek, fáraók

            gombászat, cifra kiszólások,               ősmagyíarok, gombaételek

            disznó viccek, kicsit szlovákul

                                   Vízvári József (1949

            autóvillamosság, üvegezés,                 adóügyek, bumeráéngkészítés

            labdarugás (játék és bíráűskodás)       elbeszélgetne az Országúton c.

                                                                       filmről, mert ónak tartja, de nem érti,                                                 Vízvári Józsefné, Magdi (1957)

            ének (szoprán), néptánc, szép kézírás            francia nyelv, önismeret, halételek

                                   Vízvári Pista (1981)

            Ministrálás, fejenállás, autómárkák    ritka állatok, a világegyetem

keletkezése és működése,

bumerángkészítés

                                   Vízvári Csenge (1983)

            Bóbita-versek, papírállatok                 mit csinál a Jóisten egész nap, sok seme,

                                                                       Játék Apukával

Ebből az adatbázisból keletkezett előbb az Egyházközségünk kincsei, majd a városa kiadásában a Városunk kincsei összeállítás. Ami ennél fontosabb: a keresletek és kínálatok egy része egymásra talált. Részben erre épültek az egyházközségi és városi kulturális rendezvények. És erre épült a penitenciák jelentős része is. A kereslet-kínálat a templombejárat hatalmas hirdetőtábláján is megjelent, ahol egyébként bárki bármit közzé tehet, kérdezhet, kifogásolhat, javasolhat, apróhirdethet.

            Az egyházközség kisközösségek és munkacsoportok oszlopain áll. A városban már tizennégy katolikus és ökumenikus bázisközösség működik. Egy-egy tartozik a Bokorhoz és a katolikus karizmatikus mozgalomhoz, kettő a házashétvégéken résztvevő házaspárokból szövődött össze. A plébániai munkacsoportok pedig a liturgikus, a hitoktatási, a műszaki, a pénzügyi, a vállalkozói, a karitász,az információs, a kulturális, a szépítő, a felüdítő, az ökumenikus csoport és az imacsoport. Az egyházközség irányító testülete itt a kisközösségek vezetőiből és a munkacsoportok választott vezetőiből kerül ki. Átlagéletkora 40 év, a férfiak és nők aránya fele-fele. Megmaradt - kompromisszumként - a régi képviselőtestület is (átlagéletkora 72 év, egy kivételével férfiak), mint a Vének tanácsa. A fiatalabbak meglepetésére elégedettek, szerepükkel és elnevezésükkel egyaránt. Van egy másik különálló testület is: ennek tagjai zömmel nem helybeliek, többségük Pléby barátai közül került ki; van köztük teológus, szociológus, pszichológus, közgazdász, filozófus, pedagógus kutató, művész. Tagja még a helyi református lelkész, a könyvtárigazgató és a város helytörténésze. Pléby és társai tudják, hogy a jelenlegi képviselő-testület nem reprezentálja megfelelően az odatartozók különböző köreit, törik is a fejüket, hogyan lehetne demokratikusabbá alakítani.

            Végül is ki vezeti a plébániát, kérdeztem a képviselőtestület tagjait. „A Szentlélek!”, felelték nevetve. Aztán elmagyarázták, hogy a Plébí mellett Energikus (egy 42 éves háromgyermekes energetikus mérnök, aki menedzseri és szociálpolitikai tanfolyamokat is végzett) az egyházközség operatív vezetője, és három éve már főállású alkalmazottja. Még csak nem is Pléby az egyházközség első számú teológusa, hanem Teofiló, az egyházközség kántora, öt gyermek apja, egykori római katolikus pap, aki itt telepedett le, és a kántorságon kívül hitoktató, a városi tizenkét osztályos iskolában pedig vallásismeretet is tanít. Pléby még csak nem is az első számú lelki ember az egyházközségben, ugyanis ennek Hegyi Ilonkát, az imacsoport vezetőjét, négygyermekes családanyát  tartják annak. Hát akkor a Pléby, micsoda, faggattam az aktívákat, amire kétféle váalszt kaptam: a) a Pléby a Pléby, b) ő a pásztor.

            „Leginkább pulikutya”, ismétli meg a Pléby, s hozzá teszi: „terelőpuli, vagyis inkább ugatok, mint harapok, és szívesebben hallgatok, mint ugatok, értsd: meghallgatok”. Főfeladatának a látogatást, a kapcsolatépítést, a hálóbogozást tartja, és a általa összehozott kapcsolatokra a legbüszkébb. Nem csak a tizennégy közösségre gondol, hanem az „egymásra uszított” öregekre, és a penitenciául feladott látogatások során egymásra találtakra is. Rájött, hogy egy mozgássérült és egy vak segítőtársa lehet egymásnak, ha megfelelőképpen összekapcsolják őket. Így alakult ki a magányos öregekből már több tucatnyi pár és kiscsoport. Pléby a látogatást tartja a nyolcadik szentségnek, amelyet - akár a házasságot - az egymást meglátogatók szolgáltatnak ki egymásnak, a pap csupán összebogozásukban segít. Maga az egyházközség szerinte nem más, mint a látható és a rejtett közösségek összeszövődő hálózata, „egy háló, mely felfogja az életveszélyes élet szédültjeit”. Pléby azt is fontosnak tartja, hogy egy egyházközség „állandó zsinatolásban” éljen. Éppen ezért a misének fontos része a híradó, amelyben a mise végén 5-15 percben a munkacsoportok és a közösségek vezetőinek segítségével beszámol az elmúlt hét fontosabb eseményeiről, valamint a problématárba bekerülő - nem egyszer eléggé kényes és rázós - kérdésekről.  Fontos zsinati intézmény a kéthavonként megrendezett akármi, ahol akárki, akármit kérdezhet, bejelenthet, javasolhat.

            Az életszentség nem mentesít”, mondogatja Pléby, mert azt szeretné, hogy egyházashely, keresztényei valamiféle kontraszt-társadalmat, az öröm és a szeretet alternatíváját képviseljék. Bár ebben a gyülekezetben egyre magasabbra akarják emelni a mércét a szentségek vételénél (a „szentségek kiszolgáltatása” használata itt szigorúan tilos), azt is hangsúlyozzák, hogy a mindennapi és a szentségi élet közelítése a a legsürgősebb feladatok egyike. Ennek jegyében a mise bűnbánati részében évente több alkalommal a haragosok az oltár előtt békülnek ki. A homiliát Pléby felváltva mondatja a prédikátorokkal (az erre a feladatra megérett világiakkal), időnként dialogizálva velük. A három vasárnapi mise közül csak az egyiken prédikál ő, de nem hívei nem tudják, hogy melyiken. A gyerekmisén több helyi szokás közül kiemelkedik az áldozás utáni hálaadó tánc.  A felnőttek hiába nyaggatták Plébyt, hogy a felnőtt-miséken is szerepeljenek az „aranyoskák”, ő azonban azt mondta:  „vendélgszereplés nincs, ti azonban nyugodtan táncraperdülhettek”, és amok hívei azzal válaszoltak, hogy „Pléby, nem vagyunk Afrikában”, ő azzal replikázott, hogy „Kishitűek, attól féltek, leesik fejetekről glóiátok?”

            Ami a hagyományos szentségeket illeti, a bűnbánati liturgiák helyi gyakorlatai nem nagyon csökkentette a hagyományos gyónások számát, amiben szerepe lehetett Pléby spéci penitenciáinak is. A látogatásra buzdítókon kívül ilyeneknek: Menjen el sétálni az erdőbe, és gyönyörködjön el a naplementében”; „Ölelje meg amúgy istenigazából feleségét/férjét, érti, ugye, mire gondolok?”. Másik újítása a szaktanácsadók segítségével összeállított pozitív lelki túkör, melyben nem a bűnök hanem  az értékek szerepelnek, és így ezek nem kellő értékelése vagy figyelmen kívül hagyása lesz alapja a bűnök mérlegelésnek. Pléby fontosnak tartja, hogy lehetőleg mindenkinek legyen lelki kalauza (az övé Ilonka), és ugyanakkor szerinte egy papnak nem lehet több kalauzoltja harminc-negyvennél. Ebből következően több tucatnyi civil lelki vezetővel dolgozik ötven-hatvannál. További újítása a város pszichiáterével való szoros együttműködés: a lelkészek őhozzá küldik a klinikai eseteket, ő meg a lelkészekhez küldi a gyógyultakat utógondozásra.

            Az öregek ebben az egyházközségben kötelező olvasmányok. Itt arra törekednek, hogy  lehetőleg senki se haljon meg úgy, hogy legalább egyszer életében ne érezné magát fontosnak, értékesnek, pótolhatatlannak. Ezért rendre elmeséltetik életük a közösség színe előtt. A megfáradt házaspárokat Pléby elküld házashétvégére, de a plébánia keretében is rendelkezésükre áll egy-egy hétvégére a rend-ház, ahová az erre rászorultak egy-két napra félrevonulhatnak zűrjeik rendezésére.  Nagy gondja Plébynek az elvált, újraházasodó és új házasságát mintaszereűen megvalósító odatartozók szentségekhez járulása, amit ő - amennyiben valaki mintaszerűen éli meg újabb házasságát - a hatályos egyházjogi rendelkezést „nagylelkűen felülírva” engedélyez. Ez ügyben kitartóan levelez püspökével és a Vatikánnal.

            Vannak még egyéb helyi liturgiák. Virágok, fák és a madarak megáldásával és egy erdei tisztáson tartott misztériumjátékkal ünneplik meg a Madarak és fák napját. Pléby ilyenkor - közkivánatra - egy kis erdei tó partján a madaraknak és a halaknak prédikál, de mindig úgy, hogy az odatartozók is értsenek belőle. A Bokor-közösség javaslatára minden nagyböjtben megtartják a Kenyér-víz napot, amikor egész nap csupán kenyeret és vizet vesznek magukhoz, és az átlagos meg a böjti menü különbözetét a szegényeknek juttatják. Húsvét megünneplése itt az eredeti időpontban, éjszaka történik, utána nagy lakoma, tánc és vigalom, majd reggelre marad a feltámadási körmenet, melyhez az odatartozók legkülönbözőbb rétegei csatlakoznak. Karácsony este Pléby begyűjti a magányosokat és velük vacsorázik.

A hitoktatás Egyházashelyen - óriási vita után - csak a plébánián folyik, tíz hitoktatóval és ugyanennyi szekundánssal (akik főképpen a kisebbek körül segédkeznek). Ugyanekkora vita után elvetették az egyházi iskola tervét azzal, hogy helyett egy szülök által megszervezett ökumenikus iskola lenne helyénvaló. Addig is arra törekednek, hogy mindegyik egyházashelyi iskolába jelen legyenek mint keresztény szülők, diákok és tanárok: érékeikkel, szeméyiségükkel, példájukkal, lelkületükkel. Ami ebből a programból 1991-ig mevalósult: iskolai vallás- és/vagy Biblia-ismeret heti egy órában mindenkinek, erkölcstan heti egy órában két általános iskolában, embertan heti két órában a tizenkét osztályos iskolában. Ezeket a tárgyak felerészben a város lelkészei és világi teológusai tartják. Mindez még korántsem diadalmenet, hiszen a kompromisszumot kötők és az együttműködők több sebből  véreznek, méghozzá nem is a „bolsevikok” vagy a „liberálisok”, hanem a helybenjárók, a köpönyegforgatók és mindenféle fundamentalisták részéről.

Az átlagosnál jóval nagyobb plébániaépület területének fele kultúrház, a kultúrát a legszélesebb értelemben véve. Van itt cserkészszoba, tekepálya, pipázó és pletyiző (az idősebb uraknak és hölgyeknek), itt üdítheti föl testét-lelkét mindaz, aki bejár vagy betéved a plébániára. Itt működik a sört és bort is kínáló klerikocsma. Mellesleg ez az egyetlen hely a plébánián, ahová csak istenhívők léphetnek be.  Vannak teljesen nyitott terek is, ilyen a város és az egyházközség által közösen fenntartott klubkönyvtár. Van itt még a Pilinszky János Versondó Kör, Misztérium Színpad, a Liturgikus Tánc Csoport, Testlélekgyógyászat (természetgyógyászattal, jógával, tanácsadással kezdő szerelmeseknek). És itt működik a város nevezetességeként a klerikodiszkó, mely a hagyományos diszkó, a talkshow, a tánc és illemtan, valamint a lelkifröccs sajátos keveréke, a végé esti imával és az egymásra találtak megáldásával.

A karitászmunka itt szigorúan ökumenikus keretekben zajlik. Pléby és munkatársai fontosnak tartják,hogy „ne csak hallal, hanem horgászbottal és hálóval is segítsék” a rászorulókat, vagyis megpróbálják valamiképpen foglalkoztatni az öregeket és munkanélkülieket valamivel foglalkoztatni. E céllal indult meg az egyházközség - egyelőre anyagilag ráfizetéses, közérzetileg viszont sikeres gazdasági vállalkozása.  Két kisközösségben felvetődött, hogy tagjaik - elsősorban a kisgyerekes asszonyok - felezzék el nyolc órás állásaikat munkanélküliekkel.

Amellett, hogy választások idején szigorúan pártsemleges, a Berci közéleti színhely is. Pléby és barátai úgy vélik, hogy politizálás (vagyis a pólisz ügyeivel való foglalkozás) egyenesen kutyakötelessége az odatartozóknak. Így aztán többször szerveztek lakossági fórumokat közügyekben. Egy másik műfaj: féléveként meghívják a legkülönbözőbb pártok keresztény tagjait szellemi-lelki edzőtáborozásra. És egy harmadik: a plébánia presztizzsel rendelkező semleges helye lett a politikai természetű kulturált veszekedésnek, egyeztetésnek, kibékülésnek.

 

Egyházközségek a kilencvenes-kétezres években a tények tükrélben

            Bár utópiám egyes elemeit a a nyolcvanas évek második felének hazai egyházközségi innovációiból merítettem, így egészében utópiának tekinthető korabeli gyakorlattal szemben, amire mi sem jellemző jobban, hogy amikor utópiám megjelent, az egyik valóságos Szent Adalbert Plébánia plébánosa hivatalos levélben elhatárolta magát az utópia-beli plébániától és plébánostól. Szerencsére mégsem bizonyult teljsséggel konzekvensnek, ugyanis az ő valóságos plébániáján mára már ingyenes fogorvosai szolgáltatást szervezetet szegény híveinek.

            A nyolcvanas évek végén és a rendszerváltás idején készült felmérések után 1997-98-ban 125 plébániára és 60 filiára kiterjedt kutatás keretében vizsgáltam a katolikus egyházközségi lelkipásztorkodást, és írtam erről „jelentést” (Kamarás, 1999, 2003). Csaknem évtizede a protestáns (elsősorban református) gyülekezeti lelkipásztorkodásra is kiterjedt kutatási tevékenységem (Kamarás 2009).

            „Mi az oka annak, hogy a plébániai lelkipásztorkodás területén számos új fejlemény ellenére sem mutatkozik olyan fellendülés mint az katolikus oktatás, a katolikus karitász és a katolikus egyesületi tevékenység területén?”, tettem föl a kérdést a katolikus egyházközségi lelkipásztorkodás kutatásának megkezdése előtt, és azt a hipotetikus választ adtam, hogy „abból, hogy a rendszerváltás előtt még - nyilvánosan vagy rejtve - a plébánián folyó tevékenységek egy részét regionális vagy országos »profi« vallási szervezetek vették át, még nem következik az, hogy ezek és/vagy ezekhez hasonló tevékenységek legalább is részben nem maradhatnának továbbra is a plébániai közösségi élet szerves életelemei (Kamarás, 2003:112-113).  A katolikus plébániák helyzetét Bindes Ferenc soproni plébános így látta másfél évtizedet: „Az ország néhány vallási rezervátumát leszámítva zuhanásszerűen omlik össze az egyházi struktúra”. „Jelenleg szentség-kiszolgáltató üzem és temetkezési vállalat vagyunk.”, kesergett Gáspár István szurdokpüspöki plébános, akinek 5 templomban kellene helyt állnia. „Az egyházépítés nem minőségre, emberközelségre, és tartalomra épül. Stratégia- és koncepcióhiány jellemzi”, sommázta véleményét Venesz Ernő népművelő és hitoktató. Aszalós János pedig úgy látta, hogy bár kétségkívül erősödnek a horizontális struktúrák, a plébániai élet még ma is a hagyományos pásztor-nyáj pólusok szabta vertikális struktúrát őrzi (Kamarás, 2003:137). Az azóta összegyűjtött kutatási adatok alapján úgy látom, hogy a helyzet valamivel jobb, valamivel rosszabb, összességében pedig lényegesen nem változott.

            Az általam vizsgált 125 katolikus egyházközség egyharmadában a rendszerváltás óta növekedett, másik harmadában csökkent, ötödükben nem változott, hetedükben 1989-91-ben megemelkedett, de néhány év múlva ismét csökkenni kezdett a vasárnap rendszeresen misére járó misére hívek száma. Nagyjából hasonló kép alakult ki a református mezőn is. Abban is van hasonlóság, hogy a létszámukban növekvő egyházközségekben - a kisebb falvaktól a nagyobb városokig - a növekményt elsősorban a gyerekek és szüleik, a fiatalok és a közép-korosztálybeliek, kevesebb helyen az értelmiségiek, a vezető beosztásúak és a pedagógusok alkotják. És mindkét mezőn leginkább ott, ahol valamiféle paradigma-váltás következett be az egyházközség életében, ez pedig majdnem mindenütt egy-egy karizmatikus személyiségű pap vagy (a reformátusoknál ritkábban) csoport működésének következményeként történt.

            Nagy eltérést mutat egyházközségenként mindkét felekezet egyházaiban a vasárnapi istentiszteleten résztvevők aránya, mely a katolikusok körébena potenciális hívek áltagosan 15, a reformátusoknál - a gyermek-istentiszteleteket figyelmen kívül hagyva - 13 százalék. Az egyházközséghez szorosan kötődő lakosok aránya nagy mértékben szóródik mindkét felekezetnél: 10-től 90 százalékig, ugyanígy a rendszeresen istentiszteletet látogatók aránya:10-től 55 százalékig. Tipikusan református hitéletre jellemző adat, hogy a nagyobb ünnepeken átlagosan két-háromszorosára emelkedik a hívek száma. 

            A vizsgált katolikus egyházközségek nagyobb részében a rendszeresen misére járók többsége 60 éven felüli és nő, és csak egytizedében százalékában van képviselve minden korosztály. Egyötödében az idősek mellett - szüleik és a szüleik korosztályának távollétében - szép számmal jelennek meg gyerekek. A református egyházközségekben meglehetősen hasonló a helyzet. Abban is erős a hasonlóság, hogy a cigányok általában csak a keresztelést meg a temetést, esetleg az egyházi esküvőt igénylik, a „magyarok” istentiszteletére nem igen járnak.

            A hitélet milyenségét (végig kerülöm a „minőség” kifejezést) illetően az, amit a katolikus mezőn tapasztaltam nagyjából igaz a „szomszéd rétjére is: eléggé sok egyházközségben a hívek döntő többsége számára a vasárnapi misére járásra, a gyerekek egy részénél pedig a hittanra járásra korlátozódik a hitélet; már amennyire ez a tevékenység (önmagában) hitéletnek számítható. A gyengélkedő hitéletet jól jelzi a keresztelkedés, elsőáldozás, bérmálás házasságkötés után lemorzsolódók nagyon nagy (60-95 %-os) aránya. Többségük persze igazából nem is tartozott az egyházközség rendszeresen vallásgyakorló tagságába, inkább csak rövid időre „meglátogatta” az egyházközséget. A „kibérmálkozás” református megfelelője a „kikonfirmálás” vagy a „lekonfirmálás” (Kádár 2001). Mindkét egyházban tapasztalható, hogy a rendszerváltás után megmutatkozó mennyiségi növekedés felhígulással, minőségi csökkenéssel járt együtt. „Ma már azt a helyzetet éljük, hogy a nagymamák sem tudják, hogy »merre nyílik a templom ajtó«”, és akkor mit várhatunk a szülőktől? Nem egy anyukától hallottam, hogy a gyerek nem akar hittanra járni, és ő ebbe nem akar beleszólni. Döntsön a gyerek. (Persze a gyerek, azt sem tudja, hogy mi az, hogy hittanóra, mert még egy órára sem ment be!)”, írja írásomra reflektálva egy dunántúli református lelkész.

            Természetesen nem igazán könnyű megállapítani, hogy igazából milyen minőségű a hitélet ott, ahol még eléggé sokan járnak templomba, ahol még „igénylik a szentségeket”. Ugyanakkor nem csak olyan egyházközségeket jellemeztek átlagosnál mélyebb hitélettel, ahol még mindig tele a templom, hanem olyanokat is, ahol ugyan jelentősen csökkent hívek száma, de megmaradtak a „jó minőségű”, „mélyen vallásos”, „vallásukat megélő”, „hitvalló”, „felébredt” hívek.

            A katolikus egyházban a gyónás kivételével a többi szentség (keresztelés, elsőáldozás, bérmálás, házasságkötés) esetén csaknem valamennyi egyházközségben azt tapasztaltuk, hogy 1989-91 körül megugrott arányuk, majd az ezt követő években visszaesett, több helyen jelentős mértékben. Egészen hasonló tendenciákat tapasztaltunk a vizsgált református egyházközségekben is.

            A katolikus egyházközségek többségét a következő öt kategóriába lehetett besorolni: A)

Gyenge szinten vegetáló és/vagy romló hitélet (ahol „kong a templom”, „a vallásosság üres forma”, „kihalófélben lévő falu vegetáló vallási élettel”, „lassan kihal a hitélet”). Többségük lelkész nélküli plébánia vagy filia. B) Az átlagosról leromló hitélet; elsősorban olyan kisebb településeken, ahol már „elfáradt” a hagyományos vallásosság, az „éljük a magunk befonnyadt szentségi életét” jegyében. C) Átlagos, rutinszerű, viszonylag stabil hitélet, mely egyaránt honos falun és városon. Ez a leggyakoribb típus, mely sok esetben olajazott üzemként működik. D) Átlagos, rutinszerű, de a fejlődés jeleit felmutató hitélet, mely az előbbinél ritkábbak, inkábbi városi környezetben fordulnak elő. Ezeken a helyeken a hívek egy még kicsi, de növekvő csoportja nem csak a szentségek fogyasztásában buzgó, hanem közösségépítésben is részt vesz. E) Intenzív, virágzó hitélet dinamikusan fejlődő egyházközségi kontextusban, ahol fontos szerepet kapnak a plébániai és a lelkiségi mozgalmakhoz tartozó kisközösségek, papjaik többsége lelkiségi mozgalomhoz tartozó és/vagy karizmatikus, kreatív, animáló személyiség. Mindezek a típusok, ha valamelyest eltérő arányban és némiképpen eltérő jellegzetességekkel a református mezőn is megtalálhatók.

            A lelkészek nem csak nemük, családi állapotuk, személyiségük, lelkiségük, habitusok, életpályájuk szerint, hanem pozíciójuk és szerepük szerint is eléggé sokfélék mindkét felekezetnél: egy vagy több gyülekezet lelkészei, lelkészek és segédlelkészek; fő állású és mellékállású „fő”- és segédlelkészek; egyedül vagy párban, egyedül (vagy csupán lelkészpárral) vagy csapatban szolgálók. Vannak olyan „családi vállalkozások” (lelkészházaspárok, a lelkész és segédlelkész gyermekei), melyek nem igen fogadnak be „laikus” elemet. „A papok között akkora a különbség, mint a teológia és a geológia között: ég és föld”, ironizál egy katolikus hívő. Vizsgálódásomban igazolódott tapasztalata. A katolikusoknál eléggé jellemző paphiány nem tapasztalható a reformátusoknál. Ugyanakkor nem érzékelhető eléggé a vezetésben a protestáns presbiteri elv, a paritás elve, mely csak kevés helyen válik a közösségiség és a „demokratikus” vezetés generálójává, katalizátorává.

            A katolikus papok körében időbeli elfoglaltságukat tekintve tízszeres eltérések is előfordulnak akár a liturgiára időben, akár az oktatásra, akár a felkészülésre, akár a közösségszervezésre, de még az imára fordított idő tekintetében is. Bár érzékelhető ez a jelenség a református mezőn is, nem annyira, mint a katolikus berkekben. Meglepő, hogy abból, hogy az igehirdetés kiemelkedően fontos helyet foglal el a református lelkész szereptárában, még nem következik az, hogy a református lelkészek közül mindenki jóval több időt fordít az igehirdetésre való felkészülésre, mint a katolikus papok.

            A katolikus papok körében visszatérő tapasztalat, hogy a szemináriumban nem készítették föl igazából a gyakorlatra: sem a hitoktatásra, sem a hívekkel való kommunikációra, sem a közösségépítésre. Nem rendelkeznek megfelelő pszichológiai, szociológiai és pedagógiai ismeretekkel és ezek alkalmazására való készségekkel. Akár a katolikus berkekben, eléggé nagy eltérések tapasztalhatók református körökben a lelkészek kommunikációs nyelvismeretét illetően. Jól érzékelteti ezt a szellemes protestáns terminus, a „kánaáni nyelven való beszélés”.

            A katolikus hívek többsége a plébános egyeduralmát, egyszemélyi vezetését tapasztalja. Akadnak parancsolásra, vezetésre alkalmatlan papok, akik „mindenki csinálja azt, amihez ért” és hasonló jelszavakkal kiengedik kezükből az ügyeket, s demokrácia helyett káosz jellemzi a plébániát. Ma már jó néhány példa akad az ugyan nem kifejezetten demokratikus, de legalább bölcs és rugalmas vezetésre. Akad már néhány olyan egyházközség-közösség, melyek szociológiai értelemben demokratikusan irányítottnak tekinthető, amelyekre jellemző a szeretet jegyében történő érdekegyeztetés, ami persze egyáltalán nem zárja ki a szakszerűséget. A valóban demokratikusan működő egyházközségek egyik változatában a különböző munkacsoportok és/vagy a mag-közöség igyekszik minél többeket bevonni. A másik változatban a képviselőtestület nem csak képviseli, de munkájába be is vonja a híveket. A harmadikban az egyházközség kisközösségekre épül. Az esettanulmányok alapján úgy látom, hogy a református mező ebben a tekintetben valamivel zöldebb, hiszen a vizsgált egyházközségek negyedét mind a hívek, mind a kutatók kifejezetten demokratikusnak tartják, és csak ötödért ítélik kifejezetten antidemokratikusnak.

            Természetesen jogosan feltehető a kérdés, mennyiben tekinthető egy gyülekezet működése demokratikusnak, ahol a presbitérium összetétele egyáltalán nem tükrözi a hívek nemi, életkori, társadalmi, vallásossági összetételét. A rendszerváltozás időpontjához képest a katolikus plébániákon lassú változás tapasztalható: a képviselő testületek aktívabbak, többféle ügybe és érdemibb döntésekbe kapcsolják be őket, tagságuk fiatalodik, és lassan növekszik a nők aránya. Tapasztalataim alapján mindez szinte szóról szóra igaznak tűnik a vizsgált református presbitériumokra is. Nagy eltérések vannak a presbitériumi munka intenzitásában, a presbitérium egyházközségi súlyát és szerepét illetően (mennyire formális vagy érdemi, mennyire kezdeményező vagy végrehajtó, mennyire „lelki” vagy csak technika, mennyire kompetens (szakszerű). Vannak egyes feladatokra (műszaki, kommunikációs, karitatív, missziós), „szakosodott” presbitériumok: egyesek elsősorban csak tataroznak, mások főképpen csak diakóniai munkát végzik. Némely presbitériumok új szereppel és funkcióval bővülnek, elmozdulnak az imacsoport, a hittancsoport, vallási kisközösség irányába. Néhol a pre3sbitérium nagyon közel a „szent pólushoz”, néhol eléggé vagy nagyon távol, hiszen jó néhány helyen a formálisan működő, bólogató jánosokból álló presbitérium sokkal kisebb szerepet játszik a gyülekezet életében, mint a lelkész közvetlen munkatársai, akik más körökhöz tartoznak: hitoktatók, különböző munkacsoportok és gyülekezeti közösségek vezetői (vagy vezető személyiségei), teológusi képzettséggel rendelkező világiak. Aszalós János (1998) a katolikus egyházközségekben a pap és a világiak kapcsolatát tekintve ötféle viszonynak megfelelő ötféle szerepet különböztet meg a világiak között: a) a paphoz közel álló hatalmi elit, b) a pásztor és a nyáj közé iktatott terelő puli szerep, c) merőben formális, szolgai szerep, d) kezdeményező szerep, e) konfrontálódó szerep. Mindezeket a laikus-szerepeket a református mezőn készült esettanulmányokban is megtaláltam.

A katolikus a papok számának erőteljes fogyása következtében az egy papra jutó misék számára növekedése egyértelműen a liturgia ihletettségének és színvonalának a rovására megy, ugyanakkor a plébániák életébe bekapcsolódó lelkiségi mozgalmakat képviselő kisközösségek gazdagítják az egyházközségek liturgikus kultúráját. A református mezőn egyik tendencia sem jellemző, viszont többé-kevésbé jellemző az, amit a katolikus homiliákról állapítottunk meg: jellegük, nyelvük és színvonaluk meglehetősen különböző. Igen ritka az olyan pap, aki egyszerre képes az értelmiségieket és az egyszerű híveket megszólítani. Igen kevesen vannak, azok, akik a gyerekek, a csak felületesen vallásos fiatalok vagy az értelmiségiek nyelvét egyaránt  beszélik. Mind az értelmiségi hívek, mind pedig tizen-huszonéves fiatalok jelentős része papjaik beszédeit unalmasnak, primitívnek, túl kegyesnek vagy kioktatónak érzi. A református igehirdetők egy részére is igaz, amit P. Zulehner (2004) a katolikusokról állapít meg „Az egyetemes üdvösségpesszimizmus szellemében beszélnek. Sok szó esik a bűnről, az örök kárhozatról, alig valami az irgalomról, a szolgálatról, a világiak aktuális feladatairól és problémáiról, a közös küldetésről. Örömhír helyett dörgedelem és fenyegetés, ráadásul ez is alacsony színvonalon.”

            Bár a rendszerváltás után mindkét mezőn megnőtt a hittanosok száma és korcsoportjukban aránya, a legtöbb helyen a növekedés hamar megállt, s jó néhány helyen mindkettő csökkenni kezdett. Ugyancsak jellemző mindkét mezőre, hogy a hittanosok száma és arányuk a megfelelő hívő korosztályokban rendkívüli mértékben eltérhet egyházközségenként, és az eltérés oka egyaránt lehet a különféle társadalmi-kulturális terep és a különböző jellegű, minőségű és hatásfokú hitoktatás.  Természetesen nagyon különbözik egyházközségenként a hitoktatás struktúrája és minősége is. Van olyan egyházközség, ahol akár tíz korcsoportban hitoktatnak, és van olyan is, ahol egyetlen összevont gyerekcsoport van. Ma még nagyon sok helyen nincs ifjúsági hittan, még kevéssé megoldott a felnőttek hitoktatása, mely összességében alulmúlja a náluk fiatalabbakét. A mai hazai hitoktatásról általában el lehet mondani, hogy nagyjából és egészében üzemel; más kérdés, milyen hatásfokkal. Elég csak arra gondolni, hogy a hittanosok egy része meg sem jelenik az egyházközségi hitéletben, nem is beszélve a kibérmálkozásról és lekonfirmálásról.

            A legtöbb katolikus egyházközségben a karitász-tevékenység ma még elsősorban beteglátogatás. Ebben a tekintetben a református mező valamivel zöldebb, de még nem rózsás. A pénzadomány mellett mára már eléggé elterjedt a beteglátogatás, a lepramisszió, a rászorultak támogatása, a tészta-, lekvár- és savanyúságkészítés (egyházi iskolák és más intézmények, nyári táborok és más rendezvények számára). A gyülekezetek többségében még csak néhány diakóniai tevékenység szerepelt, de akadt jó néhány, ahol akár tucatnyi is előfordult. Ezeken a helyeken találkoztunk iszákosmentő misszióval, börtönmisszióval, drog-prevencióval, fogyatékosok ápolásával és foglalkoztatásával. A diakóniai munka dandárját a nőszövetség helyi csoportjai és az asszonykörök végzik (az esetek jelentős részében mint többfunkciós csoport), de már jelentős az ifjúsági csoportok diakóniai tevékenységükből fakadó „hozzáadott értéke” is, ami megint csak református specifikum.

            Hartung Ferenc vámosmikolai plébános szerint a katolikus „egy szolgáltató egyház, ebből hiányzik a testvériség, a közösség” (Kamarás, 2003:121). Tomka Miklós (1998) előbb megerősíti, majd árnyalja ezeket az megállapításokat: „Az egyházközség legtöbbször nem annyira élő közösség, mint azt hívei szeretnék. Csak nagyon töredékesen felel meg saját ideáljainak. De a templom hetente összehoz néhány szóra embereket, akik egyébként nem kerülnének össze. A vallásgyakorlat, az erkölcs és egy sajátos kultúra hétről hétre tudatosodik. A gyülekezet közös ünnepei közösségteremtő és erősítő alakzatok, a rendszeres találkozások légkörében hamarább megfogalmazódik az egymásért való felelősség, mint egyébként.” Úgy vélem az igazság valahol a két megállapítás között van. A vasárnapi „gyülekezés” akkor lehet közösségteremtő, ha nem atomok, hanem legalább vegyületek találkoznak, és nem csak találkoznak, hanem keverednek, ötvöződnek össze vasárnaponként. Ehhez azonban a testvériség és közösségiség légköre is szükséges.

            A vizsgált katolikus plébániák harmadában a rózsafüzér társulaton kívül még nincsen más igazi közösség, és a legtöbb rózsafüzér társulat sem működik igazi közösségként. Vannak olyan egyházközségek, melyekben próbálkoztak különböző csoportok létrehozásával abban, a reményben hogy közösséggé növik ki magukat, de ezek nem gyökereztek meg, s még csoportként is elhaltak. Másutt a plébános nem támogatta a hívek közösség-kezdeményezéseit, ezért ezek vagy elhaltak vagy kivonultak a plébániáról. Ilyen feltűnően közösség-hiányos plébániák a kis falvaktól a nagyvárosokig mindenfajta társadalmi környezetben megtalálhatók. A következő típushoz a valamiféle közösségi élettel jellemezhető plébániák tartoznak. Ezekben különféle csoportok - közösségek, társaságok, klubok, fórumok - találhatók. Többükben - és ez katolikus specifikum - egy-két lelkiségi mozgalom is képviselteti magát egy-két csoporttal, de ezek még nem határozzák meg a plébánia szellemiségét. Életerős közösségi élettel jellemezhetők azok a plébániák - ezek még nagyon kevesen vannak -, ahol egymást átszövő, és a hívek jelentősebb részére ható közösségek vannak, vagy azok, amelyek kifejezetten közösségekre épülnek. A református mezőn átlagosan három-négy csoportot, közösséget találtunk. A hittanon, a különböző bibliaórákon, a konfirmáció-előkészítőn kívül az ifjúsági csoport a volt a leggyakoribb, s ha hozzájuk vesszük a fiatal felnőtt, fiatal házas csoportokat és a páros köröket is, akkor az általunk vizsgált egyházközségek kétötödében él - természetesen különböző módón és intenzitással - ilyen közösség.

            A hitoktatás és a közösségépítés helyzetéből nagyjából következtetni lehet az ifjúság pasztoráció helyzetére is. Ahol nincsen vagy alig van ilyenfajta tevékenység, ott vagy azért nincs, mert nincsenek fiatalok, vagy azért, mert nincs alkalmas animátor. Ahol létezik rendkívül eltérő volumenű, mineműségű és minőségű tevékenységeket és különböző szervezeti formákat találunk. A vizsgált gyülekezetek nagyobb részében az ifjúsági csoportok 18-25 évesekből rekrutálódik, s ritkábban középiskolások köréből. A „feltérképezett” ifjúsági csoportoknak csak kisebb része találkozik legalább hetente. Kevés még a többfunkciós, kezdeményező, a gyülekezet életében meghatározó szerepet játszó közösség, akiknek tagjai ezt a csoportot a család után elsődleges közösségüknek tartják, referencia-csoportnak, életviláguk szerves részének.

A liturgián és a hitoktatáson kívüli kultúraközvetítés - mindkét felezeteben  - számos egyházközségben kimerül az egyházi lapok és könyvek terjesztésében. Az egyházközségek egy részében ezen kívül saját ének- (esetleg  zene-) karok és orgonistáik és/vagy vendégszereplő énekesek és zenészek koncertjei jelentik a kulturális kínálatot. A helyi közösség kulturális életében való részvétel már mindkét mezőn - féllegálisan, óvatosan, vagy éppen vakmerőn - a rendszerváltás előtt elkezdődött, és itt-ott már akkor komoly sikereket ért el. A rendszerváltás után lényegesen kedvezőbbé váltak a külső feltételek, a belsők azonban sokkal lassabban váltanak át kedvező irányba. Sok kérdés tisztázatlan még: Belül megerősödni vagy másokkal kooperálni? Identitásunkat kockáztatva elvegyülni vagy saját színeinkben megjelenni? Versenyezni vagy kooperálni? Misszionálni vagy dialogizálni? Megszentelni a profán világot vagy profanizálódni általa?  Megszólalni vagy csak meghallgatni? Csak tájékozódni vagy tájékoztatni? Beengedni a világot a gyülekezetbe vagy kirajzani onnan? Téríteni vagy térítés nélkül segíteni? Aktívan részt venni a helyi közéletben plébániai mezben is vagy csak magánemberként? Kulturprotestánsként vagy keresztény misszionáriusként? Miközben az egyházközségek többségének felelősei úgy látják, hogy jó a kapcsolat, ezek a kérdések általában megválaszolatlanok maradnak.

            A „más egyházak” − mindkét felekezetben − szinte kizárólagosan más felekezeteket jelentenek, azok közül is elsősorban a „testvéregyházakat”, amelyek református viszonylatban a katolikusok és az evangélikusok, két esetben a baptisták. A „hitbéli szomszédokkal” való bármilyen együttműködésről vagy bármilyen ökumenikus megnyilvánulásról nem sok szó esik ezekben akár a katolikus, akár a református esettanulmányokban. A legtöbb egyházközségben a „kötelezően”, rutinosan letudott

egyetemes imahéten kívül semmi érdemleges nem történik. Az elhidegülés és ellenségeskedés fő oka az erősödő verseny az „üdvjavak” kínálatában, a rivalizálás, a „tisztességtelen verseny”, a potenciális vagy tényeleges hívek egymás előli „elhalászása”, „levadászgatása”.

            Még a meg nem valósult vágyakat, ötleteket, utópiákat, terveket, koncepciókat és stratégiákat is az egyházközségi munka eredményeinek tekintem, hiányukat, meglétüket és tartalmukat pedig az egyházközségi munka minősége fontos mutatóinak. Itt is érvényesül  az „akinek van, annak adatik”-elv. A katolikus mezőn a 2003-2005-ös években szép számmal akadtak jövőkép nélküli plébániák. Voltak olyanok, ahol az eléggé ellentétes elképzelésekből nem állt össze egységes koncepció. A valamiféle stratégiával rendelkező plébániák elképzeléseinek fő eleme az ifjúsági pasztoráció volt, ez azonban vagy túlságosan elvont maradt, vagy csupán egy-egy részleges ötletként jelent meg. Csak néhányukban jelent meg egyértelműen a közösségépítés. Alig akadt olyan átfogó stratégia, melyben szerves egységben volt az utópia és a reális célkitűzés. Eléggé feltűnően hiányozik ezekből a katolikus pasztorációs elképzelésekből a karitász, a liturgia, a hívekkel való kommunikáció, az ökumenika, a misszió és a katekézis megújítása. A refomátus gyülekezeti jövőképek eléggé hasonlóaknak bizonyultak. Itt a négy stratégiai elem emelkedett ki: az építkezés, a közösségépítés, az ifjúsági pasztoráció és a diakónia. A szeretetszolgálat ilyen erőteljesen megjelenése a jövőképekben reformátusa specifikum. A diakóniai elképzelések között szerepel cigánymisszió, vakmisszió, gyülekezeti szeretetotthon, szociális falu, diakónusok beállítása; a missziós tervek közözött a templomba járás megkedveltetésére jótékonysági koncertekkel, énekes-zenés alkalmak fiatalok számára, volt konfirmandusok felkeresése, filmkör; a kultúraközvetítési ötletek között pedig hangverseny, filmklub, olvasósarok, kiállítások, skanzen, kávéház.

            A katolikus mezőn folyó kutatásai eredményeit összegezve a hitélet szociológiai mutatókkal mérhető mineműségét tekintve öt szintet és hat kategóriát különböztettem meg: A) Nem kevés helyen találtam gyenge, stagnáló vagy romló hitéletet, ahol kong a templom, ahol a vallásosság eléggé üres forma, ahol változásra nem is lehet számítani; elsősorban elhaló, kis is falvakban, általában papok nélküli plébániákon vagy filiákban. Bár a református egyházban lényegét tekintve nincsen paphiány, de ajkad eléggé sok szórványgyülekezet, és ezek közül jó néhány ilyen társadalmi terepen működik.

B) A második szinten az átlagosról leromló hitélettel jellemezhető plébániák tartoznak, ahol, ha továbbra is mindent a plébános csinál, és csak az egyre fogyó rózsafüzér-társulat képviseli a buzgóságot, a lelkiélet hamarosan elszárad. Ezek többsége is olyan kisebb településen működik, ahol már elfáradt a hagyományos vallásosság. Ilyen is akad nem egy a szomszéd rétjén. C) Mindkettőnél jóval gyakoribb mindkét mezőn az átlagos, viszonylag stabil hitélettel jellemezhető egyházközség, falun és városon. Ennek egyik altípusa a rutinszerűn, megbízhatóan működő „egyházközség-üzemek” (mindkét mezőn inkább városokban és nagyobb községekben), a másik az élő népi vallásossággal jellemezhető egyházközség, főleg kisebb falvakban, a harmadik altípusa olyan kisebb helyen működő filiák (reformátusoknál) társegyházközségek, amelyek fejlődő, életképes vagy fejlődésnek induló egyházközséghez  tartoznak, és onnan nekik is csurran-csöppen valami. D) Ennél ritkábbak a negyedik szintre sorolhatók egyházközségek mindkét mezőn: azok a mozgásban lévő egyházközségek, amelyekben a hívek egy vagy több csoportja aktívan részt vesz a közösség építésben és a hitélet intenzifikálásában. E) Az ötödik szintre sorolható gyülekezettel mindkét felekezetnél eléggé keveset találtunk. A katolikus mezőn ezek többségében fontos szerepet kapnak a plébániai és a lelkiségi mozgalmakhoz tartozó kisközösségek, papjaik többsége lelkiségi mozgalomhoz tartozó és/vagy karizmatikus, kreatív, animáló személyiség. A reformátusok esetében is olyan közösségeket és papokat találtunk, akiknek habitusa, lelkisége erősen emlékezetet a katolikus „elitére”.

            A katolikus berkekben ott találtam eredményesnek, hatásosnak nevezhető pasztorációt, Ott található eredményesnek nevezhető pasztoráció, a) ahol még él és „jól vezényelt” a hagyományos buzgó vallásosság, b) ahol karizmatikus személyiségek állnak a gyülekezet élén, c) ahol van mozgalmi háttér, d) ahol van regionális papi közösségi háttér, e) ahol a plébánia  kisközösségekre támaszkodik, f) ahol közösséggé alakuló munkacsoportokra támaszkodhat a plébános, g) ahol az élő közösség és a racionális szervezet szerencsésen kombinálódik, h) ahol az együttes élményből fakadó közösségekre épülő, i) ahol alulról, kisközösségekből épül fel a plébánia. A c) és d) típus eléggé katolikus specifikum, a többi eset mind megtalálható a református mezőn is. Az eredményes lelkipásztorkodás ott is, itt is egyfelől erősen személyfüggő, másfelől erőteljesen közösségfüggő. Ma még a református egyházközségi élet is őrzi a hagyományos pásztor-nyáj pólusok szabta vertikális struktúrát, de már itt is egyre erősödnek a horizontális szerkezetek.

 

Mi lehetne már a közeljövőben?

            Az utóbbi tíz évben tovább csökkent hazánkban a hagyományos, egyházias (intézményhez kötődő) rendszeresen gyakorló vallásosság, ugyanakkor ugyanebben az időszakban ennél nagyobb mértékben nőtt az istenhívők, a túlvilágban (pokolban és mennyországban) és a bűnben hívők - akik felerészben nem, vallásosok!  - aránya. Másképpen: jól érzékelhetően erősödött a transzcendencia iránti érzékenység. Sajnos aligha számolhatunk azzal, hogy erre hatékonyan képes lenne válaszolni  történelmi egyházaink gyülekezeti lelkipásztorkodása. Jóval nagyobb az esélye erre például Pál Ferenc missziójának, a Tamás-miséknek vagy a Szélrózsa-találkozóhoz hasonló missziós eseményeknek. Az utópiák megvalósulásának (vagyis földre szállásának) két komoly akadálya van: egyfelől nem számolnak a történetiséggel, vagyis a meglévő helyzet erőteljesen befolyásoló szerepével, másfelől az emberi gyarlósággal, korlátoltsággal sem. A lehetőségek megvalósulásának - egyebek mellett - két fontos feltétele van: egyfelől a meglévő szociológiai és lélektani realitásokból való kiindulás, másfelől - H. Büchele terminusával - a megfelelő mértékű kihívást jelentő utópia-horizont.

            A lehetőségek irányát jelzik azok a földreszállott, vagyis megvalósult utópiák is, melyekkel már a nyolcvanas évek második felében találkozhattam, melyeket az 1987-88-ban az Új Emberben megjelent szociografikus riportsorozatomban mutattam be. Ilyennek láttam a budapest közeli kisváros plébániát, melynek animátora egyszerre izgalmas, szórakoztató és felemelő társasjátékká alakította a plébániaépítést, melyben százakat vont be az odatartozók közül. A plébániaépület - akár Egyházashelyen - egyben a kisváros egyik fontos közművelődési és értékközvetítési bázisa lett. A közösség kéltségkívül megroggyanva, de túlélte a karizmatikus közösségépítő plébános halálát. Egy világvégi kis falu plébánosa a nyolcvanas években pávakört vezetett, maga szállította az öregeknek az ebédet, majd gondolt egyet és nyulakat is vitt nekik, munkát és értelmet adva kiüresedő életüknek. Sokakat bevont alkoholista odatartozói közül a falu feletti vár restaurálásába, elment tapasztalatcserére a református iszákosmentő misszióhoz, majd amikor belátta, hogy a várrom restaurálása terápiaként túl nehéz feladat, az emberromok újjáépítésére összpontosított, beszélgető kör is alakított belőlük. Ennél valamivel, de nem sokkal könnyebb feladat volt házasságukban is megfáradt házaspűrpokat a házas hétvége mozgalomba bekapcsolni. Gazdasági vállakozásokba is belegott  a plébánia, előtt körmeneten használatos, erősebb szélnek is ellenállkó fályjákat készítettetk, majd a Menjünk Betlehembe társajátlkot, melynek tartozékait a füzéri öregek készítetik el, mely ilyen feladatokra mozgósít: „Állj Mária mellé, mint József!”, „Szólaltasd meg a néma Zakariást!”, „Táncolj egyet Jézusnak!”, „Jelenj meg Józsefnek álmában!”.

A nyolcvanas évek általam példaképül ajánlott egyházközségek közül valamennyi karizmatikus klerikusok vezetésével működött. Eltávozásuk után ezek intenzitása többé-kevésbé megcsappant, a még nem eléggé erős szövedékek egy része szétfoszlott. Egy darabig abban reménykedtem, hogy egyik-másik helyre visszahívnak, és ez esetben szívesen álltam volna át kutatói szerepemből a tanácsadóiban. Az egyik helyen mégis csak megtörtént a megkeresés: mikulás lehettem, valódi püspöki szerelésben. Saját egyházközségemben javaslatomra megindítottuk a plébániai kávéházat, ahová érdekesebbnél érdekesebb embereket hívtunk meg. Először csak kevesellték a klerikusokat és a lelki embereket, aztán az új képviselőtestület megszüntette. Igaz, itt is felkértek Mikulásnak. 

            Akadt már a kilencvenes évek elején tucatnyi olyan egyházközség, melyek akkor még versenyben voltak utópiámmal. Ilyenek voltak a kisközösségekből és személyes kapcsolatokból felépülő egyházközség-közösségek (Bögre 1998), vagy pedig a kisközösségekké lebontott intézményes egyházközségek. Egyik részük további története úgy alakult, hogy a a közösségi hálózatra rátelepedett a delejes pásztor, és a közösségi egyházközségből nyájközösség lett. Másik esetben a következő generáció (az alapítók gyermekei) már lassanként elidegenedett a karizmatikus pásztortól, aki már nem volt képes nyelvükön megszólalni, és ezért sokan fekete bárányoknak érezték magukat. Harmadik esetben a karizmatikus pásztor mellett vagy helyett egy túl magas mércét jelentő arisztokratikus vallási elit vette át a hatalmat, és hiába voltak ezek mintaszerű sokgyermekes keresztény családok, túlbuzgóságuk, életszentségük, túl erős kihívást jelentő vallási habitusuk bénítólag hatott az átlagos, még inkább az átlag alatti  hivőkre. Legszerencsésebben sült el az a változat, amikor a negyven-ötven közösséggé oldódott plébánia-intézmény alapegységeit a plébános szabadon engedte kezdeményezni, működni, alakulni, és ő csak engedte, biztatta, erősítette őket, valamint, és teljes gőzzel imádkozott értük. Ilyen esetben látok legnagyobb esélyt a delejes pásztor távozása utáni megmaradásra és folytatásra.

            Jó néhány olyan egyházközségről tudok, ahol valamit nagyon jól csinálnak, ám ennek hatásait csak egy szűkebb körre terjed ki. Több helyen emlékezetes előadásokat, kerekasztal-beszélgetéseket, művészeti eseményeket, egészségfejlesztő programokat, farsangi mulatságokat, nyári táborokat, majálisokat, társasutazásokat, szalonnasütéseket szerveznek, ezek egy része azonban még nem sokkal több, mint egy igényes szűkebb közönséget megcélzó színvonalas szolgáltatás. Vagyis sok esetben csak közönségek és nem közösségek képződnek, nem jön létre interaktivitás, csak igényes fogyasztás. Komolyabb esélye legtöbb helyen az ifjúsági és a karitatív munka együttes élményéből kinövő egyházközösségi habitus életre delejezésének van.

            Lehetőségnek kell tekinteni az utóbbi évtized néhány merőben új fejleményét. Ilyennek látom az ökoplébániai mozgalmat, mely már több esetben nem merül ki a plébániai épületek energiatakarékos üzemeltetésében, az egyházi közösségi infrastruktúrák környezetbarát módon való átalakításában, a szelektív hulladékgyűjtésben és a  komposztálásban, hanem a teremtés szeretetének, megőrzésének és védelmének beiktatása, szervesen beépül mind a hitoktatásba, mind a lelkiismeretviszgálatba. A változásnak külső jele lehet a plébániai termtésvédelmi felelős megjelenése, mélyebb hatása pedig egy olyan habitus kialakítása, melynek szerves része az aszkézis olyan új formái, mint az autóböjt vagy energiaböjt, helyi termelői-fogyasztói kör és/vagy piac kialakítása. Egy másik lehetőség a plébániai honlapok, elektronikus újságok és híradók közösségfejlesztő, hálózatépítő eszközként való felhasználása. Ezek persze lehetnek csupán a plébániahivatalok hirdetőtáblái, de válhatnak igazi agórává, beszélgető-fórumokká, személye kapcsolatokat indukáló erőterekké.

            Az említett plébánia-építési társasjáték kertében a rózsafüzér-társulatból munkavédelmi csoportot alakítottak, akik balesetmegelőző imáikkal segítették az építkezés balesetmentes alakulását. A foghijas plébániák kiteljesedéséét - habár a Lélek ott fúj, ahol akar - jó lelkiismerettel csak az egész egyházak paradigmaváltása mellett esdekelhetnék. Az egyházközségek megújulása csak a „keresztény társdalom” utáni „civil” és közösségi egyház kontextusában képzelhető el (Kamarás 2012). 

 

 

Felhasznált irodalom

Aszalós János (1998) Legfontosabb változások a plébániák életében 1989 óta. Bp. kézirat.

Bögre Zsuzsa (1998) Értékrendtől normarendig. In: Iskolakultúra, 10:245-249.

Kamarás istván (1991) Egyházashely. In: Új Ember

Kamarás István (1992) Egyházközségépítők. Bp. Egyházfórum

Kamarás István (1993) Vallási szervezetek és a művelődés. = Közművelődés a társadalmi

változásokban. Bp. Magyar Honvédség Közművelődési és Művészeti Főigazgatósága - Honvéd

Kulturális Egyesület. 15-21. old.

Kamarás István (1999) Egyházközségeink 1997-98-ban. In: Vigilia, 6. sz. 415-422. old.

Kamarás István (2003) Kis magyar religiográfia. Bp. Pro Pannonia. 79-140. old.

Kamarás István (2008) Plébániai lelkipásztorkodás az ezredfordulón (1995-2005) a Veszprémi     Főegyházmegyében. In: Studia Wespremiensia. X. évf. 1-2. sz. 129-150. old.

Kamarás István (2009) A szomszéd rétje A szomszéd rétje, avagy lelkipásztorkodás a református

egyházközségekben. In: www.refdunantul.hu/kollegium/dokumentum/2009/11/09/

            A_szmszd_rtje_avagy_reformatus_egyhazkzségi_lelkipasztorkodas.pdf

Kamarás István (2012) Keresztény paradigmaváltás? A „keresztény társadalom” korszakának vége. In:

Credo, XVIII. évf. 1. sz. 32-43.

Kádár Zsolt (2001) Konfirmáció: ahol egyházunk elvérzik. In: Református egyház. 3. sz. 70-72. old.

Tomka Miklós (1998) Egyház és „civil társadalom” In: Vigilia, 5. sz. 331-343. p.

Zulehner, Paul (2004) Egyház a 21. században. Bp. Kálvin K.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

XEvil breaks CAPTCHA of Google, Facebook, Yandex, VKontakte, and 8400 others!

(MashaAnype, 2017.12.13 13:56)

This message is posted here using XRumer + XEvil 4.0

XEvil 4.0 is a revolutionary application that can break any anti-botnet protection.
Captcha Solution Google (ReCaptcha-1, ReCaptcha-2), Facebook, BING, Hotmail, Yahoo,
Yandex, VKontakte, Captcha Com - and over 8.4 million other types!

You read this - it means it works! ;)
Details on the official website of XEvil.Net, there is a free demo version.

Check YouTube video "XEvil ReCaptcha2"