Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: A vallásközi közeledés és párbeszéd esélye

2008.12.21

Kamarás István OJD:

A vallásközi közeledés és párbeszéd esélye[1]

(rovidített változat)

 

            Növekedik-e itt és most, vagyis a mai Magyarországon a vallások közötti közeledés és párbeszéd esélye? Milyen válaszra számíthatnak Fritjhof Schuon, Bede Griffith, Hans Küng és Varga Csaba merész elképzelései, vagy akár csak a keresztény misszió koncepcióban tapasztalható paradigmaváltás? E kérdésekre az ökumenizmussal és a vallásközi párbeszéddel kapcsolatos attitűdöket vizsgáló emprikus szociológiai kutatás eredményei alapján próbálok válaszolni.

 

A kutatásról és a kérdezettek alapvető vallási attitűdjeiről

            Egy most folyó empirikus kutatás keretében, amelyet vallásukat rendszeresen gyakorló, zömmel, 40-70 éves keresztény[2] értelmiségiek (továbbiakban: „laikusok”),  30-50 éves  lelkészek, valamint huszonéves teológus-, lelkész-, hittanár- és hitoktató hallgatók (továbbiakban: „klerikusok”) körében folytattam, azt vizsgáltam, hogy a) hol húzzák meg látják az igaz hit és az eretnekség határát, b) mennyire nyitottak a vallásközi közeledéssel többé-kevésbé elfogadott  („hivatalos”) keresztény tanítással szemben, c) hogyan viszonyulnak az olyan, ebben a tekintetben radikálisan nyitott („avantgárd”) keresztény elképzelésekhez, mint Bede Griffith és Hans Küng gondolatai, d) hogyan fogadják a vallások transzcendens egységének koncepcióját Fritjhof Schuon tézisei alapján, e) mennyire távol vagy közel éreznek saját vallásukhoz másik vallásokat.

            Mivel kutatásom még javában folyik, csupán a katolikusok és reformátusok válaszaira támaszkodom. Legelőször a kérdezettek vallásközi közeledéssel és párbeszéddel kapcsolatos attitűdjét érzékeltetem.  

            A négy közül egy kérdés tekintetében eléggé egyöntetű a vélemény alakult ki: abban, hogy elutasítják azt a felfogást, hogy saját egyházukon kívül nincs üdvösség. Igaz, ebben a tekintetben eléggé jelentős a különbség a nyitottabb „laikusok” és az óvatosabb és/vagy konzervatívabb és/vagy előítéletesebb „klerikusok” között. Noha a többi állítás megítélésében eléggé megosztottak voltak a kérdezettek, eléggé egyértelmű, hogy jelentős részük (harmaduk-felük) nem tartja kizárólagosan a kereszténységet az üdvösség zálogának . Ez is elsősorban a „laikusokra” jellemző. mint fele; a „klerikusoknak” majdnem kétharmada, a laikusoknak viszont alig több, mint harmada. Elgondolkodtató, hogy jóval inkább (3.6) elfogadták azt, hogy a Krisztus-hit tekinthető egyetlen érvényes vallásnak, mint azt (2.8), hogy csupán a különböző keresztény utak üdvözítők . Ennél többen voltak azok, akik az egyistenhitnél húzták meg az üdvözülés lehetőségének határát: a reformátusoknak kétharmada, a katolikusoknak kevesebb,  A ”laikusoknak” a „klerikusokkal” szemben tapasztalható nagyobb mértékű nyitottsága azért is figyelemreméltó, mert ez esetben a „klerikusok” képviselik a fiúk, a "laikusok" pedig az apák (olykor nagyapák) nemzedékét.

 

A “hivatalos” keresztény tanítás recepciója

            A keresztény vallások, egyházak a misszió területén jutottak el legmesszebbre a vallásközi közeledésben és párbeszédben. A II. Vatikáni Zsinat, mely nagy gonddal hangsúlyozta Krisztus közvetítő szerepének egyedülálló mivoltát, azt tanította, hogy a nem keresztény vallások gyakran tartalmazzák az "igazság magvait", és "az isteni igazság fénysugarát, amely minden embert megvilágosít"[3] Ugyanakkor a Zsinat azt  már nem tanítja, hogy ezek akár kinyilatkoztatott vallások, akár kereszténységhez vezető utak lennének.[4] Ghislain Lafont bencés teológus ennél tovább megy Milyennek képzeljük el a katolikus egyházat? című könyvében azt írja, hogy „Egységes nyelv helyett különböző nyelvek érvényességének kölcsönös elismerése szükséges”, és ezt azzal támasztja alá, hogy „a katolikus egyház számára sem tárult fel ez idáig a kinyilatkoztatás minden lehetősége” (Lafont  2007:162, 164)

Még ennél is tovább megy maga a missziós gyakorlat és az ebből levont teológiai következtetés, hogy a különböző vallások között dialogikus kommunikációra van szükség, amelyben mindkét fél nyitott a másik igazára. Néhány ebben a szellemben fogant megállapítást is véleményeztettem az általam kérdezettekkel.

 A vallásközi párbeszédre vonatkozó, a dialógust szorgalmazó többé-kevésbé „hivatalos” tanítást (például: „A vallások közös pontja, hogy választ kínálnak az emberi lét rejtélyeire” (Vorgrimler 2007:696) „A szenttel való érintkezés, vagyis annak a titokzatos erőnek az észlelése, mely jelen van a dolgok folyamataiban és az emberi élet eseményeiben” (Vorgrimler 2007:696),”Dialogikus kommunikációra van szükség a különböző vallások között, melyben mindkét fél nyitott a kulturális gazdagodásra, a másik fél igazára, a vallási fejlődésre, az egymáshoz közeledésre”) a kérdezettek mindegyik csoportjában inkább egyetértéssel, mint ellenkezéssel fogadták; igaz, a katolikusok és a „laikusok” ezúttal is valamivel nyitottabban, mint a reformátusok és a „klerikusok”.

            Élesebben is feltettem a kérdést: hol látják a határvonalat eretnekség és ortodoxia között. Ebben a tekintetben már jóval nagyobb mértékű megosztottságot, bizonytalanságot és óvatosságot tapasztaltam:

            A fundamentalizmustól és a relativizmustól egyaránt távolságot tartó középút jegyében inkább elfogadták, mint elutasították a dogmafejlődésre, valamint a tévtanítást elfogadók szándékára és saját vallásuk kritikus szemléletére hivatkozó válaszokat. Inkább elutasították, mint elfogadták az erősen relativizáló (a történeti-társadalmi szituációra hivatkozó, a határok helyett  csak határsávot hangoztató) válaszokat, arra hivatkozva, hogy „az a tévtan, ami ellentétes a Bibliával”

            Ami a dogmafejlődés elfogadásának és az ebből következő mérlegelő magatartásnak a megítélését illeti, inkább katolikusok érveltek ellene, mondván „sok dogmának van kemény magva, mint például Jézus feltámadása”, „nem volt olyan dogma, amit visszavontak volna”, bár köztük is akad, aki úgy gondolja, hogy „a dogmafejlődés egy adott hittétel mélyebb megértése”.

            Az ortodoxia és eretnekség megítélésében egyértelműen a „laikusok” mutatkoztak mérlegelőbbnek és nyitottabbnak.

 

A radikálisan nyitott keresztény gondolkodás recepciója

            A benedekrendi Bede Griffith negyven évet töltött Indiában. India szegényeinek életét élte, megkísérelte összekapcsolni az ind gondolkodást a keresztény teológiával, nem csak megírta meg is élte a Kelet és Nyugat házasságát. Bár megmaradt keresztény szerzetesnek, legalább oly mértékben magába szívta keleti bölcsességet mint Anthony de Mello[5], egyszerre volt keleti és nyugati kontemplatív szerzetes és a tolmács a világ vallásai között.

            Felvetődhet a kérdés, hogy mennyiben magyarázható a „hivatalos” keresztény tanításnak megfelelő állításoknak részleges elutasítása a hazai keresztények (fiatal generációjukra is kiterjedő) konzervativizmusával. A kérdés megválaszolásához hozzásegíthet Griffithnek a hivatalos keresztény állásponthoz képest olykor eléggé radikálisan eltérő nézetei fogadtatásának vizsgálata.

            Érthetően Griffithnek azzal a gondolatával rokonszenveztek leginkább, mely János evangéliumára (Jn 4,20-23) épül[6] („Az Isten igazi imádói nem szent hegyen, nem templomban, hanem lélekben és igazságban imádják Őt. Az Új Jeruzsálemnek, a mennyei városnak nincsen temploma” (Griffith 2006:153-154), legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy miért nem nagyobb arányban. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a Bibliát jobban ismerő protestánsok voltak nyitottabbak erre a szövegre, azon viszont igen, hogy a bibliaismeretben kevésbé jártas (ám úgy látszik erre a gondolatra nyitottabb) „laikusok” jóval inkább azonosultak ezzel a jézusi gondolattal, mint a „klerikusok”’.

            A másik állítás, mellyel még nagyobb arányban egyetértettek, a jelképi megjelenés és lényeg megkülönböztetésével kapcsolatos volt: „Ebben a világban szükség van jelképekre, de ezeknél megállni, összekeverni a rá mutató jeleket a végső valósággal, bálványimádás” (Griffith 2006:45-46). A „laikusok” ezt is nyitottabban fogadták, mint a „klerikusok”, pedig az utóbbiakat inkább lehet a vallási tradíció (és így a jelképek) képviselőinek tekinteni, mint az előbbieket.

            Legerőteljesebb elutasításban a racionális és maszkulin kereszténységnek keleti (nem keresztény) és feminin irányból történő megújulását szorgalmazó két kijelentés részesült. Mindkettőt valamivel nyitottabban fogadták katolikusok és a „laikusok”, mint a reformátusok és a „klerikusok”.[7] Ez esetben jól kitapinthatók a párbeszéd határai. Úgy tűnik, hogy a közeledésben és a párbeszédben jelenleg idáig képesek elmenni a vallásukat rendszeresen gyakorló egyházias keresztények, és nem tovább, és ebben a tekintetben a férfiak és a nők között sincsen komolyabb vélemény-eltérés.

            Hans Küng katolikus teológus, valláskutató - akit XXIII. János pápa a II. Vatikáni zsinat tanácsadójává nevezett ki - a Tübingeni Egyetem Ökumenikus Kutatóintézetét vezette. Egyik legismertebb művében A világvallások etikájában a legnagyobb vallások etikai közös nevezőjét kereste. Teológiáját - mely többször váltotta ki a Vatikán kritikáját vagy rosszallását - ő maga a „posztmodern spiritualitás”-sal jellemzi.[8]. Állítását, mely szerint, hogy a világvallások “legfőbb erkölcsi elvei lényegileg egyeznek, amit egymásra nagyon hasonlító (lényegében azonos) »tízparancsolataik« is bizonyítanak” a „laikusok” kivételével mindegyik csoportban nagyjából fele-fele arányban fogadják és utasították el.

A vallások transzcendens egysége koncepciójának fogadtatása

            A vallásukat rendszeresen gyakorló és jól ismerő és keresztényekből egyaránt válthatnak ki elismerést és csodálatot, valamint heves meghökkenást és tiltakozást Schuon ilyenféle gondolatai: “A vallások alapjában véve vagy lényegüknél fogva (vagyis ezoterikusan) hasonlóak, míg formájukra nézve (vagyis exoterikusan) eltérnek”, “A vallások legmélyén metafizikai egység van, vagyis több, mint morális és teológiai”, “A személyes Istent (Vagyis a Létet) felülmúlja a személyfeletti Istenség (vagyis  a Nem-lét)” (Schuon 2005: 21-24, 25-26,70). A Krisztusban megtestesült személyes Isten hívei számára mindez a buddhizmus és/vagy hinduizmus és/vagy a New Age által ihletett tévtanításnak is tűnhet. Ha azonban komolyan veszik Jézus kinyilatkoztatását[9] arról az időről, amikor már nem a jeruzsálemi templomban fogják imádni az Atyát, hanem “lélekben és igazságban” (Jn 4,20-23), akkor, tetszik, nem teszik, alaposan el kell, gondolkodniuk Schuon idézett állításain. Talán nem is a vallások lényegi hasonlóságát hirdető Schuon-tézis  válthatja ki a legerősebb ellenérzést keresztény olvasóiból, hanem a világ[10] valamint az európai kultúra[11] és művészet[12] pessznista megítélése. Azok a keresztények, akik számára Michelangelo, Bach, Tolsztoj, Honegger, Pilinszky,  Bresson, Zefirelli, Tarkovszkij művei nem egyszerűen csak művészi, hanem egyben spirituális élményt is jelentenek, úgy gondolhatják, hogy a “gyümölcseiről ismeritek meg” jegyében Schuon vallásfelfogása, bizony, meddő fügefa.

            Okkal feltételezhetjük, hogy sok kereszténynek komoly fenntartásai lehetnek Schuonnal és egyetemes vallás koncepciójával, különösen ha azok a fentebb bemutatott kontextusban jelennek meg. Az általam meginterjúvoltak nem ismerték sem a Griffithtet, sem a Schuont így előítéetmentes helyzetben vizsgálhattam, hogyan fogadják Schuon gondolatait.

 

            6. tábla: Fritjhof Schuon gondolatai

katolikusok

(63 fő)

reformátusok

(61 fő)

„laikusok”

(41 fő)

„klerikusok”

(83 fő)

A: A vallások lényegüknél fogva (vagyis ezoterikusan) hasonlók, csupán formájukra nézve exoterikusan) térnek el, metafizikai szinten egységesen (Schuon 2005:21-24)

 

17-17%

2.9

 

3-13%

2.7

 

26-11%

3.2

 

5-18%

2.6

B: A különböző vallások Istenben mint csúcsban konvergálnak, alacsonyabb (teológiai, morális, liturgikus) szinten többé-kevésbé különböznek (Schuon 2005:25-26)

 

25-14%

3.4

 

14-10%

3.1

 

30-9%

3.6

 

13-14%

3.0

C. Bizonyos vonatkozásban az mindegyik vallás felülmúlja a többit, olyan jellegzetességekkel, melyek létük elégséges okát adják (Schuon 2005:67)

10-32%

2.6

2-15%

2.5

18-28%

2.9

4-24%

2.3

D: A vallások közös pontja a személyes Istent is felülmúló személytelen Istenség (Schuon 2005:70)

15-37%

2.7

11-24%

2.3

26-26%

3.0

8-32%

2.3

            Egy kivételével („A különböző vallások Istenben mint csúcsban konvergálnak, alacsonyabb (teológiai, morális, liturgikus) szinten többé-kevésbé különböznek (Schuon 2005:25-26)) ezeket az állításokat a többség ugyan elutasította, de az átlagértékek azt jelzik, hogy a kérdezettek 15-45 százaléka valamilyen mértékig egyetértett ezekkel, és egyikük teljes elutasítása sem haladta meg a 37 százalékot. A szöveges polémiában a kérdezettek elsősorban azt hangoztatták, hogy kereszténység (a krisztushit) lényege a történelemben (az exoteriában) megtestesült személyes Isten, mely mint tartalom eléggé eltér a személytelen istenségtől. Ugyanezen okból utasították el mind közül legerőteljesebben a negyedik állítást. Bár legtöbben azzal az eűllítűással értettek egyet, hogy  „A különböző vallások Istenben mint csúcsban konvergálnak, alacsonyabb (teológiai, morális, liturgikus) szinten többé-kevésbé különböznek” (Schuon 2005:25-26), ez esetben is akadt bőven ellenvetés. Egyesek vitatták, hogy a buddhizmusban vagy taoizmusban Istenről beszélhetünk, mások az egyes vallások eléggé eltérő isten-fogalmaira hivatkoznak, ismét mások ez esetben is a két szint nagyon szoros összefüggésére hivatkoztak.

            A négy állítás közül kétségkívül a személyes Istent felülmúló személytelen istenségre vonatkozó osztotta meg leginkább a kérdezetteket, leginkább a laikusokat. Bár ez az állítás (mely értelmezhető úgy is, hogy „Isten szellem”) közvetlenül nem áll szemben Krisztus istenemberségének hitével (vagyis a keresztény hittel), az állítást teljesen vagy részben elutasítók összesen 52 százaléka azt jelzi, hogy valahol itt van az a határ, amelyet nem léphet át egy keresztény a párbeszédben. Ezen nem lepődehtünk meg, hiszen , hiszen - Schuon nyelvére lefordítva - a kereszténység lényege úgy is megfogalmazható, mint az exoteriában megtestesülő ezotéria, ami kétségkívül szembeáll a schuoni koncepcióval. Ehhez még hozzávehetjük azt is, hogy Schuon jelenünket a Sötétség birodalmának tekinti, ez pedig a keresztények jelentős részét a prófétikus-millenárista szekták (általuk vitatott vagy egyenesen elutasított) tanítására emlékeztetheti.

            A katolikusok valamivel nyitottabban fogadták Schuon gondolatait, mint a reformátusok, a „laikusok” pedig  - egy eset kivételével - jóval nyitottabban, mint a vallási hagyományhoz és a hitigazságokhoz erősebben kötődő és/vagy vallásukat jobban ismerő „klerikusok.

            Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a vallásilag művelt, tudatos és intenzív vallásos életet élő magyar keresztények fiatal nemzedékének negyede-harmada viszonylag volt nyitott a Schuon által is képviselt vallási egységelméletekkel való párbeszédre.

 

Vallások közelségének-távolságának megítélése katolikus és református, „laikus” és „klerikus” nézetből

            29 vallás közelségét-távolságát kértem megjelölni az általam kérdezettektől; ezek közül 19-et emeltem ki, hogy megmutassam, hogyan is működik a „gyakorlatban”, vagyis egyes vallások megítélése esetén mindaz, amit eddig tapasztalhattunk, vagyis a vallásközi közeledéssel és párbeszéddel kapcsolatos viszonylag nyitottnak nevezhető attitűd.[13] 

            Míg a többi vallás irányában nyitottabb katolikusok viszonylag közel érezték magukhoz (7.0 feletti átlagértékekkel) az evangélikusokat, az ortodoxokat és a reformátusokat, a reformátusok csupán az evangélikusokat. A katolikusok jóval hasonlóbbnak érezték magukhoz az ortodoxokat, a muszlimokat, mint a reformátusok, akik viszont valamivel közelebb érezték magukhoz a baptistákat, a metodistákat, a zsidókat és a Hit Gyülekezet tagjait, mint a katolikusok. A felekezetek közötti teológiai és hétköznapi párbeszéd mai hazai helyzetét tekintve nem tarthatjuk meglepőnek, hogy a katolikuok   hozzájuk közelebb állónak gondolták az evangélikusokat, mint a reformátusok. Azon már inkább csodálkozhatunk, hogy a katolikusok nem érezték maguktól távolabb (4.3) a protestánsokat, mint a reformátusok (4.1). Némiképpen meglepő, hogy a katolikusok rokonabbnak érzik a muszlimokat, mint a keresztény Hit Gyülekezet-tagokat és nazarénusokat, vagy a magukat kereszténynek tartó Jehova tanúkat. Mindhárom esetben eléggé kézenfekvő magyarázatul szolgálnak az ezekkel a vallásokkal szemben kialakult eléggé makacs előítéletek.

            Tudva, hogy a kérdezettek többsége (57 százaléka) teljesen vagy nagyobb részben a kereszténységet tekintette egyetlen legitim vallásnak[14], érthető a nem keresztény vallásokkal[15] kapcsolatos visszafogottság és ellenérzés. Ismét megfigyelhettük, hogy a „laikusok” ez esetben is nyitottabbnak bizonyultak, mint a „klerikusok.

Néhány következtetés

            A kutatás keretében kérdezett vallásilag képzett lelkészek, a klerikusi, teológusi és  hittanári-hitoktatói pályára készülők, valamint a vallási kérdésekben tájékozott „világi” foglalkozású keresztény értelmiségiek közül csak kevesen (15 %) vallják azt, egyházukon kívül nincs üdvösség -, csak kisebb része (25 %) vallja azt, hogy csupán a kereszténység különböző útjai vezetnek Istenhez, és csak 50 százalékuk kötötte az egyistenhithez az üdvözülést, ugyanakkor csak csupán kis hányaduk (6-20 %-a) fogadja el Schonnak a vallások lényegi egységével kapcsolatos nézeteit. A kérdezettek ennél jóval nyitottabbak voltak a radikális keresztény gondolkodás olyan képviselőinek gondolataira, mint Griffith vagy Küng, melyek többségét a nagyobb részük elfogadta. Kivételt képeztek , azok az elképzelések. melyek a kereszténység megújulását a keleti és a feminin hatások befogadásától várják.

            A vallásközi párbeszédre vonatkozó, a dialógust szorgalmazó többé-kevésbé „hivatalos” tanítást a kérdezettek mindegyik csoportjában egyetértéssel fogadták. Abban a tekintetben viszont, hogy hol látják a határvonalat eretnekség és ortodoxia között, eléggé nagy mértékű megosztottságot, bizonytalanságot és óvatosságot lehetett tapasztani.

            Csaknem minden esetben valamelyest nagyobb nyitottságot mutattak a katolikusok, mint a reformátusok. Még nagyobb volt a különbség a lelkészek, a klerikusi, teológusi és hittanári-hitoktatói pályára készülők, valamint a „világi” foglalkozásokat űző értelmiségiek, az utóbbiak javára.

            Az egyes vallások megítélésében mindannyian eléggé óvatosak, vagy kifejezetten elázárkózók voltak, saját vallásukhoz képest nagyon távolinak érezték mind a keleti vallásokat és a köznapi gondolkodás szerint „szektának” nevezett keresztény (vagy a kereszténységhez nagyon közel álló) vallásokat. Különösképpen így volt ez a reformátusok és a klerikusok körében.

            Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a vallások közötti további közeledés és a párbeszéd esélye nagymértékben függhet a vallási ismeretek, valamint a közös vallási, közéleti, kulturális és politikai akciók gyarapodásától. A közeledés- és párbeszéd-készséget az is jelentős mértékben befolyásolhatja, hogy a vallások lényegi hasonlóságára vonatkozó nézetek, valamint olyan elméletek, mint a vallások transzcendens egysége milyen kulturális, gondolati, ideológiai és politika kontextusban jelennek meg. Csökkentheti esélyüket, ha ezek a gondolatok az aranykorhoz képest sötétnek ítélt jelennel jellemezhető fundamentalista, vagy a tudomány és a vallás szokatlan (sokak számára  áltudományosnak érzett) ötvözetét képviselő, vagy a szélsőséges politikai nézeteket is felvállaló „szkíta-hum-magyar” kontextusban jelennek meg.

 

Felhasznált szakirodalom

II. Vatikáni Zsinat dokumentumai (2000) Szerk. Diós István. Bp. Szent István Társulat

Béky Gellért (2005) Lótusz vagy kereszt. Katolikus kézikönyv buddhizmusról és kereszténységről

            In: Új ember, 31. sz.

Dulles, Avery (2002) Krisztus a vallások között. In: Mérleg, 2002. 1. sz.

Farkas A. Márton (2001) Ezoterikusok Haynau Baráti Köre. In: Élet és irodalom, 30. sz.

Griffiths, Bede: Kelet és Nyugat házassága. Bp. 2006. Filosz Kiadó.

Hankiss Elemér (1999) Proletár reneszánsz. Bp. Helikon.

Horváth Róbert: A konzervatív forradalom. www:geocities.com/divinecities/robert.horvath/konzerv.html

Kamarás István (2003) Kis magyar religiográfia. Pécs, Pro Pannonia

Kecskés Péter (2003): Tükör által homályosan. A tradíció, tradicionalitás, tradicionalizmus kétfajta          értelmezése In: Ökotáj. 31-32. sz. 43-50. old

Küng, Hans (1994) Világvallások etikája. Bp. Egyházfórum

Lafont, Ghislain (2007) Milyennek képzeljük el a katolikus egyházat? Pannonhalma, Bencés Kiadó.

László András (2001): Szellem, jobboldaliság, tradíció. In: Sacrum imperium. 7. 3-8.

Melton, Gordon (2000) The Post-New Age Spiritual Emergence Movement, Cesnur 2000

Metaelmélet, metafilozófia (2005) Szerk.Varga Csaba. Bp. Stratégiakutató Intézet Kht.

Mund Katalin: Kelet istenei Nyugaton. http://hps.elte.hu/~/keletist.

Tomka Miklós (2001) Inkulturáció. [hálózati elektronikus dokumentum]. Budapest, MTA Filozófiai           Kutatóintézet, Akadémiai-Filozófiai Nyitott Egyetem.

Varga Csaba (2003) Az új világlátvány =  U.ö. Új elmélet-horizontok előtt. Bp. Tertia 125-177.

Varga Csaba (2007) A globalizáció metafilozófiája. www. metaelméleti.hu/ujtanul/html

Varga Csaba Hogyan nőhetünk naggyá? parokia.net/helyszini/ereformatika/traning/htlm

Varga Csaba (2009) Egyesített elmélet: metafilozófia. In. Napút Füzetek 23.

Schuon, Frithjof (2005): A vallások transzcendens egysége. Debrecen, Kvintesszencia Kiadó

 



[1] Előadás a 2. Egyesített elméletek konferencián (Budapest, 2008. május 16-19.)

[2] Katolikusok, reformátusok, evangélikusok, baptisták, adventisták, metodisták.

[3] Dei verbum, dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról, 14. (II. Vatikáni 2000)

[4] Kivéve természetesen a speciális helyet elfoglaló judaizmust.

[5] Akit ennek a konferenciának egyik előadója a spirituális mesterek közé sorolt.

[6] „Nem templomban, hanem lélekben és igaztságban”

[7] Mindegyik csoportban nagyjából fele-fele arányban találhatók - ebben a tekintetben eléggé hasonló módon gondolkodó - nők és férfiak.

[8] Griffith irányát Küng  akonstruktív posztmodernizmushoz” sorolja, mely  egyaránt elhatárolódik mind az antimodernizmustól, mind pedig az ultramodernizmustól (Küng 1994:49-51)

[9] Amelyet a nem az övéinek, hanem egy idegennek, a szamáriai asszonynak tesz.

[10] “ma az egész világ a Sötétség korszakában van” (Schuon 2005:98).

[11] a szellemileg hű kelet szemében a nyugati »haladás« ördögi”, (Schuon 2005:101).

[12] “a reneszánsztól kezdve: a görög-római civilizáció kihantolt szakofágjaiba folyt bele az európai idealizmus, és az individualizmus szolgálatába állt. (…) A profán művészetnek, ha van is bizonyos pszichológiai értéke, felületessége és vulgaritása miatt hamar kimerülnek eszközei. A naturalizmus szükségszerűen szülte meg a szürrealizmus szörnyűségeit, ami a művészet rothadó teteme, a naturalista luciferizmus démoni következménye” (Schuon 2005: 103).

[13] A vallások közelségét-távolságát tízfokú skálán mértem, amelyen a 10-es jelentése „egésze közel”.

[14] Az „idősebb testvér” zsidóktól eltekintve, de a „fiatalabb testvér” muszlimoktól már nem.

[15] És teológiai szempontból közéjük sorolhatjuk a Biblia utáni kinyilatkoztatásban is hívő mormonokat, a szentháromságot tagadó unitáriusokat és a Jézus istenemberségét tagadó Jehova-tanúkat is.


Kíváncsian várom és hálásan fogadom olvasóim kommentárjait

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.