Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kuno Füssel és Michael Ramminger: A kapitalizmus gyökerét üssétek a fejszével!

2017.11.14

Kuno Füssel és Michael Ramminger:

A kapitalizmus gyökerét üssétek a fejszével!

2013. december 29.

Ferenc pápa „Evangelii Gaudium” enciklikája nem forradalmi, de olyan program, ami forradalomhoz vezethet.

2013. március 13-án, új pápakénti bemutatásának alkalmával, Jorge Bergoglio az összegyűlt tömegtől azt kérte, hogy először őt áldják meg, mondván: „Bűnös vagyok.” Ezt nem a mesterkélt szerénység mondatta vele. Ferenc nem tekinti magát minden hitbéli kérdést tévedhetetlenül megválaszoló lénynek, hanem végességét és tévedhetőségét megvallja és hozzáteszi, hogy argentínai idejében, amikor papból (1969) bíboros lett (2001), sok mindent helytelenül tett. (Életrajzával kapcsolatosan lásd a junge Welt 2013.03.30-i számát.) Ma elhárítja a hivalkodó fellépéseket és a fényűző rituálékat, szerény és mindenki számára elérhető, aki a közelségét keresi, különösen a szegények, a szükséget szenvedők és e föld kitaszítottai számára.

 

Az elnyomorodáshoz vezető feltételeket meg kell szüntetni. Különben a katolikus hit olcsó vigasz marad - Ferenc pápa a római fiatalok börtönében, 2013. március 28-án.

Ha ez legalább az egyházában iskolát teremtene, akkor az megváltoztathatná a világot. Ha nem is határolódik el a katolikus egyház hagyományos tanításától az olyan csábító témákban, mint az abortusz, a válás és a homoszexualitás, mégis fáradhatatlanul azt hangsúlyozza, hogy nincsen joga mások elítéléséhez és elutasítja „a lelki beavatkozást a személyes életbe”, ahogyan erről a Corriere della Sera 2013. szeptember 20-án tudósított. Tudatosan keresi a megértő beszélgetéseket az abortuszon átesett nőkkel, az elváltakkal és a homoszexuálisokkal. Ebben az értelemben az emberi szabadságot komolyabban veszi, mint két elődje.

A pápai nevet Ferenc biztosan tudatos megfontolásból választotta. (A pápai névválasztás kérdéséhez lásd a Junge Welt 2005.08.13-i számát.) Ismert Assisi Ferenc mondása: „Akinek nincsen vagyona, annak nincs szüksége fegyverre sem, hogy megvédje magát!” Ezzel a mondással a ferences rend megalapítója már a középkorban leleplezte a feudalizmus, majd a későbbiek során lassan feltűnő kapitalizmus halálos logikáját. A mondással azt mondta ki, hogy a vagyonfelhalmozás és a fegyverkezés mindig kéz a kézben jár. Az új pápa Assisi Ferenchez viszonyulásának nincsen köze érzelgős ájtatossághoz vagy valamiféle folklórhoz, sokkal inkább a szegénységhez és a szegények sorsához viszonyul ebben. Ez a pápa több korábbi állásfoglalásából és különösen a legutóbbi 10 hónap gyakorlatából derül ki.

Részletes kapitalizmus-kritika

Kijelentéseit a pápa az „Evangelii Gaudium – az evangélium örömüzenete” című, 2013. november 24-én kiadott, programszerű tanítói enciklikájában rendszerezi. A junge Welt már négy nap múlva dokumentálta a pápai kapitalizmus-kritikát „Ez a gazdaság gyilkol” kifejező címmel. A gyilkos rendszerrel sokszoros nemet szegez szembe Ferenc: Nemet a kizárólagosság gazdaságának; nemet a pénz új istenítésének, nemet az olyan pénznek, ami uralkodik, semhogy szolgálna; nemet a társadalmi egyenlőtlenségnek, ami erőszakot szül. Az enciklika fejezetcímei szólnak így (lásd németül: kurzlink.de/evangelii, 53-60. oldalon, a továbbiakban röviden EG, és a német változat oldalszámai (a fordító)). Az említett kapitalizmus-kritika mellett két további súlypontot jelent egyrészt az evangelizáció programja, azaz az evangélium üzenetének széleskörű és intenzív átültetése, annak érdekében, hogy egy emberhez méltó világot segítsen létrehozni, másrészt az egyházi struktúrák és azok lelkipásztori, diakóniai és politikai funkcióinak alapos és fenntartható reformja érdekében tett javaslatok és követelések, kezdve magán a Vatikánon, egészen a helyi gyülekezetekig.

Ferenc pápa konkretizáló és egyben magával ragadó beszédmódot használ, amit gyakran pontosan és polemikusan ki tud hegyezni – gyakran éppen a saját egyháza ellenében. Érvelései és szófordulatai összefüggőek és személyhez szólóak, ami felhívást hordoz és cselekvésre sürget. Sohasem a szép kifejezés a célja, hanem a cselekvésre késztetés. Mindenekelőtt mestere a metaforikus beszédnek. Ennek megvannak a veszélyei is, ami például az egyházról, mint „anyáról” szóló beszédben, és az azzal kapcsolatos hagyományos következményekből nyilvánvaló.

Emlékezzünk csak az oly sokszor idézett, de nem megmagyarázott metaforára, amelyet 2013. március 13-i megválasztásának kihirdetése után mondott. „A világ végéről hoztatok ide engem.” Buenos Airesből jött, de szemei előtt a Tűzföld (Tierra del fuego) lebeg, ami a lakott világ végét jelképezi. Ferenc ezzel a megnevezés keletkezésére utal. A bennszülöttek állandó tüzeket gyújtottak a fenyegető hideg ellen. A pápa ezzel azt akarja mondani, hogy a folyvást romboló kapitalizmus ellen akar állandó tüzet gyújtani és valamennyiünket is erre késztet. A metaforában benne rejlik egy másik aspektus is: Ferenc a perifériáról a középpontba hozza be az ellentmondások és ellentétek felismerését. Csak mindentudó, okoskodó kérkedéssel lehet – ahogyan ezt a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2013. december 1-i száma teszi - a pápát naivitással és olyan primitív antikapitalizmussal vádolni, ami bár a keresztény kommunista utópiára hivatkozik, de semmit nem adott eddig a szegényeknek.

Új enciklikája azt bizonyítja, hogy nem csak a függőségi elméletet (1) értette meg, hanem kapitalizmus-elemzése az áru és tőke fétisjellegéig is hatolt (vesd össze az EG II. fejezetét, a német verzió 55. oldalán, valamint a 3013.május 16-án megjelent írását „A pénz fétise ellen”). Ez XIII. Leótól kezdve („Rerum novarum” enciklika, 1891), egészen II. János Pálig („Laborem exercens” enciklika, 1981) egyetlen pápa kapitalizmus-kritikájának sem sikerült. Mély antikommunizmus akadályozta meg őket, hogy Marx Károly kategóriáit alkalmazzák. A katolikus társadalmi tanítások képviselői egyáltalán nem hallgatják el a mai napig a kapitalizmus úgynevezett kinövéseit és kudarcait. Ezek a tanítások bár megjelennek az enciklikákban, de Karl Lehmann bíboros 2013. december 5-i, a die Zeit online kiadásában megjelent szavai szerint nem bírják az új pápa kifejezett méltatását. Ezek a tanítások a „vadállat megszelídítéséről” beszélnek, de nem ismerik fel, hogy ez tartósan nem sikerülhet, mert a kapitalizmus gazdasági működésmódjának mond ellent. Az új pápa ezzel szemben rámutat: „Ez a gazdaság gyilkos.”

Bergoglio-nál többről van szó, mint a munka tőkével szembeni elsőbbségének hagyományos hangsúlyozásáról és a munkásság kizsákmányolásának és elnyomásának elutasításáról. Sokkal inkább azt fejezi ki, hogy a világ népességének nagy része a rendszer logikája szerint, s nem pedig valamiféle sajnálatos baleset következtében rekesztődik ki a közösen előállított javak gazdagságából, s ezáltal elveszíti alapvető létfeltételeit. Lampedusa szigetén tett látogatása nyomatékosan igazolta ennek tudatosságát – ahol a globalizáció egy új formáját, mégpedig „a közömbösségét” is ostorozta.

Nem teológiai antropológia

 

A katolikus lelkipásztorok életét a pompa és a hatalom veszélyezteti. A katolikus egyház reakciós funkcionáriusai várják, hogy Ferenc elkövesse az első hibát. (A hittani kongregáció püspöki elöljárója, Gerhard Ludwig Müller érsek.)

Kapitalizmus-kritikájának messze ható következtetése az a felismerés, hogy a kizsákmányolás és a gazdagság egyenlőtlen elosztása az erőszak legmélyebben fekvő okainak egyike a világban. Ez az erőszak több szinten nyilvánul meg: A kapitalista gazdaság a feltétel nélküli verseny törvényszerűségei között működik; permanensen hajtja előre a katonai-műszaki komplexum fejlesztését; fogyasztói, az eldobáson alapuló társadalmat (throw-away society) hoz létre, amiben nem csak az élelmiszert dobják ki, hanem az embereket is hulladékként kezelik. Következtetése ezért világos: „Amíg a szegények problémáját nem a gyökerénél oldjuk meg, miközben elfogadjuk a piacok és a pénzügyi spekulációk abszolút autonómiáját és nem kezeljük a jövedelmek egyenlőtlen elosztásának strukturális okait, a világ problémáit és végül is egyetlen problémát sem tudunk megoldani.” (EG, IV. fejezet, 202. oldal.) Ha a legutolsó mondatot komolyan vesszük, akkor az egyház sem tudja a saját problémáit sem megoldani, ha nem a megnevezett problémák leküzdéséért fáradozik. Ennek az összefüggésnek kell az egyház teljes lelkipásztori-diakóniai gyakorlatát áthatnia.

A tőkeérték haszontalanságán és a pénz istenítésén alapuló kirekesztő gazdaság tagadása nála több helyen is antropológiai reflexiókon alapul. Az a látszat keletkezhet ezáltal, hogy a fétis-jellemző elemzését antropológiai megfontolások borítják be, ahogyan a legutóbbi időben ez a mohóság fogalmában megjelenik. Ha nem is lenne az emberben hatalom és gazdagság utáni mohóság, a kapitalizmus lényege akkor sem változna meg. A pápa nem siklik tehát a teológiai antropológia mezejére, hanem feltárja a kapitalizmus gazdasági módjában meglévő antropológiai deficit legyőzésének eszközét. A tőkeviszony a mohóság latens átkát aktiválja és virágoztatja ki teljességében. Az antropológiai reflexió azért sem tévút, mert a tőkeviszonyt az ember teremti meg, és következményei ezáltal az emberi felelősség körébe esnek. Marx az elidegenedés fogalmával a „Párizsi kéziratok-ban” világos összefüggésbe hozta a gazdaságot az antropológiával. Talán Ferenc pápa is hamarosan felfedezi a fogalom teológiai hasznát, ahogyan azt a fétis fogalmával már megtette.

Szolidaritás az elnyomottakkal

Vörös fonalként vonul végig a szegénység és a szegények helyzete a pápa eddigi állásfoglalásaiban, hasonlóan az új enciklikához: „Az evangélium fő címzettjei a szegények” (EG, I. fejezet, 48. oldal). Ferencnél a rájuk hivatkozás – eltérően sok más nyilatkozatától – nem rendelkezik metaforikus jelleggel, hanem inkább társadalmi elemzési és teológiai karakterrel bír. A szegénység elleni harc a szegények szubjektummá válásáért folytatott harc. Nem megindító együttérzés és karitatív gondoskodás tárgya ez, amire a konzervatív és reakciós egyház hivatkozhat, mivel a sok jócselekedettel valamit az örök életük érdekében el lehet érni.

A gyakran felmerülő és gyakran idézett „a szegények perspektívája” miatt röviden utalunk ennek szociológiai és teológiai helyzetére. Az idevágó szövegekben legtöbbször a részletesebb megfogalmazás, „a szegények elsődleges perspektívája” fordul elő. Ami azt jelenti, hogy prioritásokat kell felállítanunk. A szegények helyzetét és annak okait figyelembe kell vennünk mielőtt egy felszabadító evangelizáció elindulhat. Már Münzer Tamás is így prédikált parasztjainak: „Nem beszélhetünk nektek Istenről, amíg szolgaságban éltek.” Csak harcban és a szegényekkel szolidaritásban kerülhető el, hogy az evangéliumi vigaszból olcsó vigasztalás legyen. A szegények perspektívája magában foglalja a szegények megértését abban a rendszerben, ami szegényekké teszi őket, azaz közgazdasági osztálykénti tételezésüket is, ami túlmutat az elnyomorodó tömegeken. Ferenc nem foglalkozik kifejezetten vele, de jól tudja – s nemcsak Latin-Amerikából – , hogy a katolikus egyház nem tud kimaradni a jelenkori osztályharcokból. Ehhez az ellenfeleinek hízelgése kimerítő bizonyítékot szolgáltat. Ez nem azt jelenti, hogy a katolikus egyház megveti a gazdagokat, vagy hogy egyáltalán ellenségük lenne. „Az egyetemes szeretet sokkal inkább azon munkálkodik, hogy az elnyomottakkal szolidaritásban az elnyomókat is felszabadítsa hatalmukból, törekvéseikből és egoizmusukból” – mondja a perui felszabadítási teológus, Gustavo Gutiérrez.

Éppen ebben az értelemben nevezi a szegénység problémáját és annak létezését központi teológiai problémának is Ferenc, s ezzel a katolikus-öntudat radikális kihívásának is. Azt írja: „Az evangelizáló gyülekezet a mindennapi életben a mások iránti cselekedetekben és gesztusokban mutatkozik meg, lerövidíti a különbségeket, lealacsonyítja magát, ha szükséges egészen a megalázottságig és felölti az emberi életet, miközben a nép között Krisztus szenvedő testével érintkezik.” (EG, I. fejezet, 24. oldal.) Ami itt teológiai nyelven megfogalmazódik, nem mást jelent, mint azt, hogy a katolikus egyház saját létét a szenvedőkkel és elnyomottakkal szolidaritásban találja meg. Minden egyház, amelyik nem veszi figyelembe ezt a kritériumot és az örömhírt nem anyagi örömként hirdeti – a szegénység, a kizsákmányolás és az elnyomás megszüntetéseként – , azaz nem válik gyakorlativá, célját téveszti.

Aki kapitalizmus-kritikáját, a szegények esélyét és az egyház abból származó megértését és az emberek iránti szolgálatát komolyan veszi, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy Ferenc milyen közel van a felszabadítási teológia gyakorlatához és alapelveihez. Ezt ismerik fel ellenfelei a Vatikánban, akik – mint a hittani kongregáció elöljárója, Ratzinger intim munkatársa, Gerhard Ludwig Müller érsek – kétségbeesetten próbálják bizonyítani, hogy a pápa egyáltalán nem a felszabadítási teológia követője. Különösen kifejeződik ez Gutiérrez már kínossá vált elismerésében is. Mindenesetre reménytelen kísérlet a „jó”, merthogy nem marxista, és a „rossz”, merthogy marxista felszabadítási teológia között különbséget tenni. Ferenc természetesen tisztában van az antikommunizmus hatékonyságával. És az ellene felhozott marxizmus-szemrehányásra így felel: „A marxista ideológia hamis. De az életemben sok olyan marxistával találkoztam, akik jó emberek voltak. Ezért nem érzem sértve magamat.” Lehet a távolságtartást megérteni, ha nem tudjuk, mit is ért „marxista ideológián”? Ő biztosan meg tudja különböztetni a marxista elmélettől, mivel mint jezsuitának „a szellemiek megkülönböztetése” jól begyakorolt képessége kell legyen. E háttér mellett az olasz La Stampa napilapnak 2013. december 14-én arról a szélesen elfogadott illúzióról alkotott nézeteiről nyilatkozott, hogy a virágzó kapitalizmus segíthet-e a szegényeken: „Az ígéret így szólt: amint megtelik a pohár, túlcsordul és a szegények hasznára válik. A valóságban azonban valami más történik: amint a pohár megtelik, az edény valami mágikus módon megnő, s így a szegényeknek nem csordul le semmi.”

Korlátozott belső hatalom

Sajnálatos, hogy a gyakran esküdten kritikus nyilvánosságban nem eléggé tudatosult, hogy az ideológiai osztályharc a katolikus egyházban mennyire megindult. Ez a helyzet még jobban kiéleződik, ha a bejelentett strukturális reformok, mindenekelőtt a botrányok rázta Vatikán Bankban és a kormányzati apparátusban végbemenő illetve az egyházi javadalmak és a hatalmi pozíciók megszüntetésének folyamatát nézzük: „A túlzó központosítás az egyház életét és missziós dinamikáját bonyolultabbá teszi ahelyett, hogy segítene rajta” – írja Ferenc. (EG, I. fejezet, 32. oldal.) Az ehhez kapcsolódó megfontolások keretei között síkra száll a nemzeti és regionális püspöki konferenciák mellett, amiknek bizonyos autentikus tanítói tekintélyt ismer el, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat, a katolikus egyház legutolsó nagy reform-eseménye 1962-1965 között már célul tűzte ki. A pápaságnak is meg kell reformálódnia, hogy az evangelizáció aktuális követelményeinek jobban megfeleljen. Mindez arra utal, hogy a pápa kész arra, hogy azokat a struktúrákat kérdőjelezze meg, amitől a vatikáni bürokrácia nagyrészt függ és amelyek „a szegények szegény egyházának” legnagyobb akadályát jelentik. A kifejezéssel Ferenc közvetlenül utal XXIII. János pápa (1958–1963) formulájára.

Egy másik téma neuralgikus marad továbbra is. Ferenc tudatában van, hogy a katolikus egyház megújítása a nők rehabilitációja és az egyház gyarapodásában betöltött jelentőségük nélkül lehetetlen. Hitelesen hangsúlyozza minduntalan a nők méltóságát és az egyház alakításában szerepük felértékelését. De aztán nyitva marad a kérdés, hogy a nők pappá szentelhetők lesznek-e? A kérdés a hagyományos előítéletek és hibás értelmezések foglya: A nők nem fognak gyorsan funkcióba kerülni a jelentős paphiány ellenére sem. (Vesd össze EG, 2. fejezet, 103. oldaltól.)

Sok mai vita, a hivatalok személyi cseréje, stb. a nem-katolikusok számára nyilvánvalóan olyan abszurd témának tűnnek, mint a liturgia rendje. De ezek mögött heves csaták rejtőznek, amiben a pápa okos, de óvatos személyzeti politikával kísérli meg programja megvalósítását. Így például a konzervatív USA-beli püspök, Raymond Leo Burke nem lett újjáválasztva a püspöki kongregációban, amelyik a püspökök kinevezéséért és összehívásáért felelős. S ez nem az egyedüli eset.

Mindenesetre nem szabad tévedésben lennünk, hiszen Ferenc csak korlátosan uralja a belső helyzetet. Az olasz újságíró és vatikáni tudósító, Marco Politi az olasz Il Fatto Quotidiano olasz napilapban 2013. december 6-án felvázol egy szcenáriót: „Eddig sem a kúria hivatalaiban, sem pedig a világi apostolságban nem látható a püspökök, bíborosok és papok olyan egységes csoportja, amelyik kész lenne Bergoglio reformjaiért harcba szállni, mint ahogyan a védelmezők a középkori gregorián reformokban (a 11. és 12. szd-ban) vagy a trienti zsinat (1545–1563) után tették. A nemzeti püspöki konferenciák tétlen szemlélődnek. Túl sokan fogadják Ferenc kezdeményezéseit passzívan. Sokan várnak arra, hogy hibát kövessen el.”

Ez pillanatnyilag lehet, hogy így van. De a latin-amerikai népi egyház és a felszabadítási teológia római megalázásai és üldözései nem tudták az egyház haladó szektorait szétzúzni. Így jogos a remény, hogy a pápa által ostorozott „az egyházi mindennapok szürke pragmatizmusát – amelyben látszólag minden a legjobb úton halad, azonban valójában a hit emésztődik fel” – felváltja a felszabadulás igazságosságáért folytatott harc öröme. „A kihívások azért vannak, hogy azokat legyőzzük” – mondja a pápa.

(1) A függőségi elmélet Latin-Amerikából származó fejlődéselmélet, ami a nagyvárosok (az iparosodott Nyugat) és a perifériák („fejlődő országok”) közötti függőségeket (dependenciák) tanulmányozza.

Írta: Kuno Füssel és Michael Ramminger

A szerkesztő kiegészítése:

A szerzők, Kuno Füssel és Michael Ramminger a felszabadítási teológia teológusai a münster-i Institut für Theologie und Politik. Különböző baloldali szervezetekben tevékenykednek, a latin-amerikai szolidaritás területén és a nemzetközi ellenálló mozgalmakban. A legutolsó közös publikációjuk: Medellin és Párizs között. 1968 és a teológia, Luzern/Münster 2009.

Fordította: Kleinheincz Ferenc

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.