Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kamarás István OJD: Papi szerepek és az idők jelei

2010.08.29

Kamarás István OJD:

Papi szerepek és az „idők jelei”[1]

 

Egyik pap ismerősöm  két tucatnyi  szakmát sorolt föl, amelyet negyedszázados plébánoskodása közben tanult meg: a villanyszereléstől az informatikáig,  a karvezetéstől a családterápiáig, a bábozástól  a könyvelésig. Hasonló helyzetű másik pap ismerősöm azzal dicsekedett, hogy az a 25 fős munkatársai gárda, akik „vállukra vették” a plébániai gondjainak javát, 35 féle szakmai kompetenciát képvisel, így aztán ő nyugodtan megmaradhat papnak, márpedig ez a szerep is jó pár professziót foglal magába. Harmadik pap ismerősöm pedig arról beszél, hogy az egyházközség működtetéséhez szükséges tucatnyi kifejezetten lelkipásztori szerep kétharmadát már át tudta adni civileknek, akik jobban csinálják, mint ő (a legjobb tudása szerint), beleértve a hitoktatást, a teológia művelését, a közösség-építést és a lelki vezetést. Lenne még olyan civil munkatársa is, aki jobban prédikálna, mint ő, de — miután ezt egy alkalommal ezt egy misén  fényesen bizonyította — püspöke  figyelmeztettem, hogy ez egyelőre még a pap dolga. Fél tucat hasonló papot megismerve nem volt nehéz megrajzolnom egyházközség utópiám ma még ugyancsak rendhagyó plébánosát. (KAMARÁS—92)  Ma még meglehetősen kevesen (néhány százan) vannak a szerepet osztó papok,  mint a (több-kevesebb sikerrel) sok szereppel próbálkozók.

            Milyen papságunk szerepvállalása és szerepfelfogása? Hogyan játsszák el szerepüket? „Szociálisan elkötelezett hivatalnokok vagy Isten titkainak sáfárai?” kérdezhetjük az első korintusi levélre (1Kor 4,1) utaló Fila Bélával, aki a kultúrvallások papjait emberi-isteni-kulturális értékek képviselőjének, őrzőjének és továbbítójának tartja, aki egyszerre politikai, szakrális,  erkölcsi, társadalmi tényező, aki valamiféle magasabb rendű tudást és hatalmat képvisel. Őszerinte a papi szolgálat elsődlegesen Krisztusnak tett személyes szolgálat, ez élteti feladatait és szolgálatait, amelyek a kultikus szolgálat, a gyakorlati-lelkipásztori gondoskodás, azb oktató-nevelő munka és a közösségi-vezető tisztség. A papság hívatás, Jézus hívja és választja ki, szögezi le végül a neves teológus. (FILA—90) Azt isteni hívás azonban csak egyik mozgatója és alkotó eleme a papi szerepfelfogásnak, ezen kívül még rengeteg lélektani, szociológiai és kulturális és szubkulturális hatás alakítja.

 

1. Szerepválasztás

 D. O. Moberg kutatása (MOBERG—62) szerint az amerikai  katolikus papok inkább vallási értékekre, a protestáns és zsidó lelkészek pedig náluk jóval gyakrabban emberi értékekre hivatkoznak, amikor pályaválasztásukat indokolják. Úgy tűnik, mintha  a katolikus papok hivatása inkább lenne transzcendens alapozású, mint a többieké, ám ha azt is figyelembe vesszük, hogy a  protestáns és zsidó lelkészek döntései zömmel kései tizenéves vagy huszonéves korban, a katolikusoké viszont igen gyakran 13—14 éves korban születtek, akkor már egy kicsit óvatosabban kell, hogy vélekedjünk. Magam mindenképpen ezt teszem több száz papi életút — köztük majdnem száz zátonyra futott pap sorsának (KAMARÁS—92/a) — ismeretében.  Pedig a döntések időpontja ma már nálunk is későbbre tolódik, magam is tapasztaltam, hogy a magyarországi katolikus papok körében ez manapság is elég korán történik, miközben a szociológusok s a kamaszkor kitolódásáról és a fiatalok infantilizációjáról beszélnek. Azt is tapasztalhattuk, hogy a később döntők közül kevesebben morzsolódnak le, és erősebb az identitásuk, mint a többieké.  Többünk tapasztalata az is — és ebben  számomra mérvadó papnevelők is megerősítettek —, hogy a szemináriumokban rendre papi pályára alkalmatlan növendékek találkoznak a felkészítésre alkalmatlan személyekkel és módszerekkel. „A jelentkezők közül sokan szélsőségesen konzervatív módon gondolkoznak (például úgy vélik, Isten kegyelmét csak a pap közvetítheti), vagy csak átlagos tehetségűek”, írja Morel Gyula. (MOREL—98)  Mindennek eredményeképpen éretlen személyiséggel, bizonytalan identitással, a minimálisnál is kevesebb terep- és emberismerettel, rendkívül hiányos pedagógiai és kommunikációs készséggel kezdik papjaink a sáfárkodást. ÖEnnek is része van abban, hogy felszentelésük után öt-tíz évvel számosan elvesztik önbizalmukat, önbecsülésüket és identitásukat, számosan pedig meg vannak győződve arról, hogy az egyházközségükben természetesen ők a legokosabbak, a legszentebbek, a legmegbízhatóbbak, hogy ők hozzák a legnagyobb áldozatot, és hogy ővelük szemben a leghálátlanabbak.

 

2. Példaképek

Ha valaki azt gondolja, sokkal jobb volt a helyzet, amikor még volt megfelelő választék, amikor korántsem juthatott be akárki a szemináriumba, csak részben van igaza. Kijózanító az a kép, amelyet papok rajzolnak paptársaikról, és még inkább az, amelyet beosztottjaik plébánosaikról, akik példaképül szolgáltak a szereptanulásban. Ötven káplán az általuk bemutatott 135 plébános közül csak 29-ről festett pozitív, 83-ról viszont negatív képet a káplánok. Az ötvenes-nyolcvanas években sok pap így látták paptársait: „Összejöttünk a káplántársakkal, inni, pletykálni, de arról szó sem lehetett, hogy őszintén elbeszélgessünk, hogy közösen imádkozzunk.”, „Az egyházmegyei papi rekollekción úgy éreztem magam, mint egy szociális otthonban. Mindenki a nyavalyájával volt elfoglalva.”, „Elődeim kivétel nélkül  a magányosságba vagy a cölibátusba belehülyült papok voltak”, „Volt ebben  a faluban alkoholista, szeretőt tartó, de még párttag is volt”, „Akik nőtlenként becsületesen megvoltak, azok félrecsúszott emberek, hülyék vagy alkoholisták voltak, vagy pedig nem tudtak emberekkel bánni.”. „Sajnos előttem volt néhány gyenge pap.  Az egyik alkoholista volt, ketten megnősültek, elődöm kikezdett egy hittanossal.” A példaszerű papokhoz képest jóval gyakoribb gyakoribb ellenpéldák  basáskodó kényurak,  alkoholisták, a politikai hatalom kiszolgálói,  akik erősen korlátozzák beosztottjaikat a pasztorációs munkában, befelé fordulók, nem ritkán önmaguknak valók,  kapzsik, pénzhajhászók,  egyházközségüket meglopók, tönkrement, meghasonlott, kiürült  személyiségek, akik nem ritkán följelentik paptársaikat , lányokkal, fiúkkal erőszakoskodnak, akadnak köztük szép számmal gyűlölködők, csavargók, nőcsábászok, gyengeelméjűek, továbbá jó néhányan, akiket (s velük együtt az egész plébániát) házvezetőnőjük vagy nőrokonuk irányít. Az is kiderül azonban ezekből a beszámolókból, hogy a nagyúri mentalitás gyakran párosult teológiai és egyéb tudással, szervezőkészséggel és bátorsággal, hogy  a pszichikusan nem egészséges papok bizonyos lelkipásztori tevékenységeket többé-kevésbé jól vagy akár igen jól el tudtak látni.  Utóbbiak sokkal inkább tekinthetők a rendszer áldozatainak, mint a klerikus kegyelmes urak, akik inkább a zsinat előtti egyház tipikus figurái. Nem állíthatom, hogy ilyen volt e korszak a plébánosainak többsége, de az bizonyos, hogy nagyon sok ilyen volt közöttük.

 

3. Fogyatkozó papság, elbizonytalanodó szerepek

Ugyanakkor ezek a papok is valamiképpen tették a dolgukat, valamiképpen képviselték az egyház életének a folyamatosságát. Kérdés, persze, merre vitték volna az egyházat, ha nem lett volna diktatúra? Kérdés, nem tehették volna jobban dolgukat még a diktatúra ellenére is, ha alkalmasabbak szerepükre? Annak, hogy az egyházközségi élet olyanná alakult amilyenné, bizonyára komoly szerepet játszottak ezek az inkább uralkodó mint szolgáló, inkább parancsoló, mint dialogizáló, szerepüket zsinat előtti szellemben felfogó plébánosok is.  A papi szerep természetesen nem vizsgálható a kiegészítő szerepek nélkül. A hívek az esetek többségében olyan papokat kaptak, amilyeneket vártak, elfogadtak, eltűrtek vagy megérdemeltek, vagyis szerepüket és szerepfelfogásukat hívek sok esetben visszaigazolták. Gyakorta a nagyúr szerep a szolgalelkű hívő szerepével volt komplementer. Ez is csak része az igazságnak, hiszen a főnökeikkel szemben a lelkipásztori alternatívát képviselő, alternatív  szerepfelfogást megtestesítő káplánok sok esetben népszerűbbek voltak a hívek körében, mint főnökeik. Egy szó mint száz, az ötvenes-nyolcvanas évek plébánosait megismerve, nem lehet a plébániai lelkipásztorkodás sok helyen tapasztalható elszegényedését mindestül az elmúlt rendszer nyakába varrni

1989 és 1998 között a helyzet tapasztalaton szerint lényegesen nem változott.  Bár e téren tapasztalható biztató irányú elmozdulás, a papokat még  ma sem készítik föl megfelelően a gyakorlatra: sem a hitoktatásra, sem a hívekkel való kommunikációra, sem a közösségépítésre. Nem rendelkeznek elegendő pszichológiai és szociológiai ismeretekkel és ezek alkalmazására való készségekkel. Nem szembesültek — mert kevés kivételtől eltekintve[2] nem is szembesítették őket — például azzal, hogy a hívek egyre növekvő része nem a cölebsz papot igényli, hanem azt, akiknek életútja, jelleme feddhetetlen. „Tragikus, hogy a frissen fölszenteltek két év alatt átalakulnak megcsontosodott pappá. A megnövekvő szabadságteret a konzervatív papok nem tudják kihasználni”,  állítja Kuklay Antal (körömi plébános), megerősítve kutatási tapasztalatainkat. Kerényi Lajos (az egyházüldözés időszakának legendásan bátor papja) ugyanezt lélektani oldalról világítja meg, finom elemzéssel, érzékletes megjelenítve: „Ha papi arcokra nézek, vonásaik mögött folyton a sehová sem tartozást szomorúsága sugárzik kedélyemre. Ezek a sokszor angyalian tiszta arcok annyira üresek és semmitmondók. Annyira nincs történetük. A döntés határozott, szép, férfias vonásai hiányoznak róluk. Nem lázadunk Isten ellen, de nem is lángolunk érte. Hisszük, amit mondunk, de nincs kedvünk ahhoz, hogy éljük. Nincs helyünk a földön, nem vágyódunk az égbe. Hűséges útitársunk az álladó kompromisszumok erőtlen bánata.” (KAMARÁS—98)

1989 után a papok magánya valamit oldódott, rendkívül rozoga pszichés állapotuk azonban nem igen javult. Sem szociológiai sem pszichológiai magyarázatom nincs arra (csupán transzcendens), hogy miért nincs két-háromszor annyi labilis idegzetű, elmebeteg, öngyilkos, alkoholista  és/vagy homoszexuális pap, mint amennyi van. A cölibátus megtartásának — már azok körében, akik megtartják, hiszen  sokuknak nem sikerül — igen nagy ára van: lelki betegség, a hiányzó társ pótlása nyüzsgéssel, hobbykkal, hatalommal és ilyen olyan kábító- és ámítószerekkel. Az egyre fogyó és egyre inkább túlterhelt római katolikus papság — a görögkatolikusok körében határozottan kedvezőbb e helyzet — közérzete általában igen rossz, vagy ami még rosszabb: fásult. „Az ország néhány vallási rezervátumát leszámítva (Szeged környéke, Pécs, Palócföld, Szombathely, Fertő-part, Vác, egy-két fővárosi körzet) zuhanásszerűen omlik össze az egyházi struktúra.”, jelenti paptársainak egy esperesi összejövetelen Bindes  Ferenc (soproni plébános), az egyik rezervátum animátora, akinek temploma zsúfolásig tele van 15—40 éves fiatalokkal, egyházközsége élő közösség, Az ilyenfajta sikerélményben nem igen részesülő  többség nevében pedig így kesereg Gáspár István szurdokpüspöki plébános, akinek 5 templomban kellene helyt állnia: „Jelenleg egy szentség- kiszolgáltató üzem  és temetkezési vállalat vagyunk.” (KAMARÁS—98)

 „A papok között akkora a különbség mint a teológia és a geológia között: ég és föld”, ironizál egy hívő. Valóban így van: egyikük még a tridenti szellemben uralkodó nagyúr (igaz, alig van már kin uralkodnia ), másikuk alázatos a szolga, aki új plébániájára nem egyedül, hanem övéivel, két intézetből magához vett beteggel együtt érkezik. Jellemző történet: egy idős, beteg pap, kéri püspökét, vegye el tőle a szomszéd falut, amíg nem talál magának segítőt, püspöke erőlteti, próbálja meg mégis, megpróbálja, és agyérgörcsöt kap. És egy másik: egy kisvárosban, ahol virágzó egyházközségi élet folyt, egy újra működni kezdő szerzetesrend képviseletében egy 3 fős csapat veszi át régi plébániáját De milyen csapat!  A házfőnök-plébános 80 éves, egyik társa egy súlyos beteg hatvan éves, másik társa egy súlyosan alkoholista pap, akit terápiás céllal helyeztek az egymással éppen hogy beszélő viszonyban lévő szerzetesek közé, akiknek már fél tucat rendtársukat üldözték el maguk mellől akik miatt már öten léptek ki a rendből. A plébánia rövid időn belül elhal. „Papunk ambíciozus, sikerorientált. Plébániai újságot szerkeszt, de többet küld el ajándékba fontos embereknek, mint a híveknek”, jellemzi papját egy alföldi faluban élő Szent Ignác kollégista. De azért nem  túl ritkán felbukkannak ilyenfajta ellenpéldák is: „Gyula atya fokolárés, vagyis evangelista, vezető, tanácsadó, pásztor, próféta, a liturgia papja”, mutatják be hívei a legnehezebb társadalmi terepek egyikére érkező papjukat.(KAMARÁS—98) A felsorolt, szélsőségesnek tűnő esetekhez hasonlók minden harmadik-negyedik plébánián előfordulnak.

 

4. Szerepek és szerepfölfogások

 „A pap legyen megszállott, optimista, ne keressen elismerést, de merjen őszintén örülni. Vegyen részt önképzésben, ügyeljen az egységre,  Krisztusi közösséget hozzon létre.” hallhatták Sebők Sándortól[3] ezt az ars poeticát paptársai az egyik esperesi összejövetelen. Eszményét ma még kevesen képesek megvalósítani.  Kevesen mondhatják magukról azt, amit egy fokolárés pap, hogy  „Előbb vagyok keresztény, aztán pap. Nem a mise, a keresztelés, a temetés a hitoktatás a lényeg, hanem, hogy Krisztus mása vagyok, szeretve a keresztre feszülök.” Mind a misézés, mind a közösségépítés többféle szerepben és sokféle szerepfölfogásban történhet.

D.O. Moberg a következő klerikus szerepeket sorolja föl:  prédikátor (aki eszmékkel, célokkal és más normatív témákkal foglalkozik), evangelista, (aki a megtérésért prédikál), nevelő  (közvetve miden a pap nevelő, hiszen a pap minden tevékenységén, példáján keresztül tanít, közvetlenül pedig aki elsősorban pedagógiai munkát végez), az egyházi intézményt képviselő  (public relation men), hivatalnok—szervező (egyházi csoportokat koordinálása, eszközök biztosít, felügyel,  tervezés), csoport—vezető, tanácsadó. A katolikus papok sajátos szerepi közül a következőket emeli ki:  lelkek gyógyítói, a hívek hitének,  erkölcsének, hitgyakorlásának ellenőrzése,  közvetítés isten és ember között, és atyai  gondoskodás, közösségi  szerep, hivatalnoki szerep. Egy hazai szociálpszichológiai kutatás szerint evangélikus lelkészek, teológiai hallgatók és a gyülekezet centrumában lévő hívek számára a lelkész elsősorban igehirdető. A lelkészek és a gyülekezet centrumában lévő hívek számára másodsorban diakónus, a teológushallgatók számára viszont vezető, az egyházi szervezet képviselője. (FAZEKAS—98) Tapasztalataim szerint a katolikus hívek számára papjuk nagyjából fele-fele arányban  plébános úr és plébános  atya.

Mintegy háromszáz katolikus pap szerepkészletét áttanulmányozva a következő szerepeket regisztrálhattam:  teológus,  az egyházi szervezet képviselője, kultúraközvetítő, szolgáltató-hivatalnok, igehirdető-evangelizáló (szónok-sztár), akció- szervező, vagyonkezelő- és gyarapító menedzser, tanító-nevelő-pedagógus, atya és/vagy anya (lelki vezető- és gyógyító), mágus, közösségépítő. E szerepek többségére vagy nem készültek fel papjaink, vagy kidolgozásukra és megvalósításukra nem jut elég ideje az elsősorban szentséget kiszolgáltató és temető papoknak.

Ami a szerepfölfogást illeti,  „A papok 70 %-a gondolkodik szentségi dimenzióban, belátják ugyankkor, hogy ilyen formán zárva maradnak előttük az élet bizonyos területei, nem tudnak elérni bizonyos területeket.  Sokan közülük kizárólag szentségi szolgáltatást végeznek”, írja Morel Gyula. Természetesen nem lehet felróni egy papnak, hogy elsősorban szentségi dimenzióban gondolkodik, ezt azonban többféle szerepben és szerepfelfogásban lehet megtenni: mágusként is, szentség-szerviz menedzserként is, közösség-építőként is.

            A teljesség igénye nélkül és a gyakoriság, azaz a tipikusság pontos ismerete nélkül néhány jellemző szerepfölfogás:           

a nagy varázsló, aki ráimádkozik, feloldoz, helyre tesz, lenyűgöz, kiátkoz.

a széplélek, aki különös figyelmet szentel az esztétikai formába öntésnek, légyen szó misézésről,  templomberendezésről, díszebédről, körmenetről.

a joviális nagyúr, a felülről lefelé mosolygó, de szívesen leereszkedő kommunikatív tekintetes, sokszoros bérmaapa,

a peremhelyzetű, aki riadt tekintetű, letaposott sarkú, gyűrött és ódivatú harmadosztályú állampolgár, aki  sűrűn elnézést kér azért, hogy létezik, miközben teszi a dolgát többé-kevéssé rendesen, s tehetné  csodásan is, ha lenne elég önérzete, önbizalma, kiállása, arculata.

a szent szolga, akiben nem találni kivetnivalót, aki áldozatosan szolgál, ő maga lenne a megtestesült életszentség, ha lenne benne derű, ha egyszer-kétszer elmosolyodna, de ő komolyan veszi szerepét,

—a karizmatikus szent bolond, a pravoszláv jurogyivij nyugati változata, akit paptársai egyszerre csodálnak és szégyellnek, mert hát egy kicsit lökött, de a Szentlékek lökte meg, többnyire

a fél-világi diplomata, az egyházat elegánsan, határozottan, reprezentatívan képviselő kuratóriumi elnök, díszpolgár, díszvendég

a lótifuti mindenes, a minden lébe kanál, aki megírja a ministránsoknak a leckét, gyógyszert visz az öregeknek, gitározik és orgonál, mindenhová elmegy, de mindenhonnan elkésik mindenre van orvossága, de akkora a rendetlenség körülötte, hogy napokig keresi őket,

a pop-lelkész, aki  néhány éve még csak a triduumokon, a  lelkigyakorlatokon,  féllegális, majd  legális ifjúsági találkozókon, manapság már a rádióban és a tévében is szereplő pap sztár

a sárkányölő, aki többfrontos harcot vív a posztkommunistákkal, a liberálisokkal, a szektákkal és a bulányistákkal, mindig lovagiasan, nyílt sisakkal

az inkvizítor, köztük nem egy nemrégen még üldözött, aki — reciprok pálfordulással —  üldözővé vált, tisztogat, harcias hitvédő és/vagy feljelentő tevékenységet.

a lelki mozgalmár, aki elsősorban egy lelkiségi mozgalom zászlóvivője plébániáján is

Isten ostora, aki híveit életszentségre hajszolja, gyengeségük miatt  ostorozza,  passzivitásuk miatt megharagszik, majd megsértődik, dühbe gurul vagy  búskomorságba eső

a pótcselekvő, aki magányát és sikertelenségét (sok esetben a papságra való alkalmatlanságukat) világi (művészi, kulturális, tudományos és hobby) tevékenységgel kompenzálja.

            Sokan állandóan keresik szerepüket, identitásukat. Számosan beleszorulnak egyetlen egybe (s közülük többeknek szerepük felszívja személyiségüket). Számosan végigpróbálnak jó néhány szerepet és szerepfölfogást. Számosan megpróbálják egyszerre mindet megvalósítani

Számosan elfojtják vagy  kényszerből szüneteltetik  a személyiségüknek legmegfelelőbb szerepet. Egyik ismerősöm, akiknek istenáldotta tehetséges van a lelki vezetésre és kedvvel csinálná is reggeltől estig menedzselésre, templomépítésre, iskolalapításra kel fordítsa ideje nagy részét. Ezt is jól csinálja, de nagy ára van: sok cigaretta (emiatt sok lelkiismeretfurdalás) emiatt is gyomorfekély és infarktus.

Mert nem megfelelő a felkészítés, nem eléggé érett a személyiség, mert egyre fogy a papság  a legkülönfélébb szerepkonfliktusok alakulnak ki, a Moberg által felsoroltak közül valamennyivel találkoztam:

—próféta vagy intézményi vezető

—egyének vagy  csoportok pasztorációja

—templomépítés vagy egyházközség-építés

—specializáció vagy általános gyakorlat,

—rivaldafényben állni vagy elmélyedni.

A kelleténél kevesebb szó esik arról, hogy a papság mennyiben professzió, pedig a pap szakember is, de szakemberként is sajátosan az, többféle tekintetben is. Először is a papság nem csak teológiailag, de lélektanilag és szociológiailag is sokkal inkább hivatás, mint a többi szakma, a valaki által elhivatás értelmében. Másodszor is a papság tudása — mint ezt a jezsuita  T. M. Gannon is hangsúlyozza — kevéssé egyértelműen körülírt, mint, mondjuk,  az orvosé. Feltűnően hiányzik a popoknál az empirikus problémák megoldására szolgáló  technikai tudás és általában a kellő gyakorlata. Tudásuk meglehetősen  normatív és zárt, nem eléggé tudományos és nyitott Fontos észrevétele Gannonnak, hogy a papság körében a kollegiális kapcsolatok kevéssé  jelentenek reference csoportot, feladataikat nem  a szakma, hanem az egyházi szervezet szabályozza. (GANNON—71)

            A papok teológiai beállítottsága és egyházképe természetesen jelentősen befolyásolhatja szerepfelfogásukat. Magam is tapasztaltam itt és most, amit N.W. H. Blaikie a hetvenes években Ausztráliában, hogy azok a papok, akiknek teológiai beállítottságát ő „extrém módon természetfölöttinek” minősítette, a  pap fő feladatát elsősorban a megtérés elősegítésében és legkevésbé a társadalmi rossz elleni fellépésében látták, az egyházat pedig a bűnös egyének megmentése hajójának tartották,  azok viszont, akik a beállítódását „világiasabbnak” nevezi, elsősorban az értelemadást és legkevésbé a megtérés elősegítését tartják a pap fő feladatának, az egyházat pedig számukra Isten országának kovásza.

 

5. Szerepteljesítés

Természetesen az „egy-papos” plébánián a papnak egy személyben mindennek kell lenni, ha csak nem képes átadni szerepeinek egy részét híveinek. A mindent vállalók többsége vagy mindenből egy kicsit teljesit, vagy pedig — ahogyan Halász Piusz nevezte őket — „szentségkiszolgáltató masinákká” válnak.

Papjaink szerepteljesítése rendkívül eltérő mind a mennyiség, mind a minőség tekintetében. Tízszeres eltérések tapasztalhatók mindenféle plébániai elfoglaltságban, a lirurgiára fordított időben (havi 11-20 órától a 81-100 óráig)  az oktatásra fordított időben (havi  1-10 órától a 61-100 óráig), valamint a szentbeszédre és hittanórára készülésre, a közösségszervezésre, de még  az imáéra fordított időben is. Ebből természetesen arra lehet arra lehet következtetni, hogy egyes papok halálra dolgozzák magukat, mások pedig — vagy azért, mert nem bírnak, vagy azért mert nem akarnak — negyed- vagy tizedannyi időt fordítanak alapvető lelkipásztori tevékenységekre. Ezek a nagy időeltérések — például a készülésre fordított időt tekintve — a lelkipásztorkodás igen eltérő és átlagosan nem túl magas minőségére is utalhatnak. (KAMARÁS—1992)

 

6. Szerepmegosztás

„A világiak bevonását illetően azonban még széles körben elterjedt az a papi vélemény, miszerint laikusok nem alkalmasak erre. Az eredmény újólag kedvetlenség és félreértés mindkét fél részéről”, írja Morel Gyula. Magam azt tapasztaltam, hogy a világiakkal való együttműködéshez papjaink többségének  nincsen elegendő szervezési, vezetési szakértelme és tapasztalata, , emberismerete és pedagógiai érzéke, és persze türelme, bizalma, szeretete.

A szerepmegosztásra való hajlandóság alkalmasság természetesen sajátos szerepfelfogás. Ebben a tekintetben igen jelentősen az eltérések.

—Számos  plébánián szinte mindent a pap csinál, vagy azért, mert nem igényli a segítséget[4], vagy azért, mert ugyan bevonna a lelkipásztori munkába (nagyobb mértékbe)  is híveket, de nincs kit,[5] vagy azért, mert lene kit és be is vonná őket, de  a hagyományos vallásosságú vagy a fogyasztói mentalitású hívek nem fogadják el őket[6], és a pap képtelen ezeket a konfliktusokat menedzselni.

—Számos plébánián a pap mellett már vagy még aktív csoport működik, és ezt a kicsi magot[7] legtöbbször passzív tömeg veszi körül.[8] Az egyik altípusbna a pap klikkje vagy a papot behálózó klikk[9] alkotja a magot, a másik, a ritkább esetben a csoport csak fizetett munkatársakból áll, a harmadik, még ritkább esetben a pap mellett több lelkipásztori segítő található[10]. Ezekben az esetekben nem annyira szerepeket és a vele járó hatalmat, mint inkább feladatokat ad át a pap.

—És már akadnak többé-kevéssé demokratikusan működő egyházközségek is. Itt már valóban érvényesül a szerepátadás. Ez megtörténhet egy jól működő  képviselőtestület esetében is[11], megtörténhet olyan  támaszkodva, megtörténhet az egyre több hívőt mozgósító munkacsoportokkal együttműködve[12] és legsikeresebben a közösségekre épülő  az egyházközségek esetében[13]. (KAMARÁS—98)

Ott találtam eredményesnek nevezhető lelkipásztorkodás, élő egyházközséget, ahol

—még él a hagyományos vallásosság és a pap által „jól vezényelt”, jól karbantartott. Az ilyen helyek és az ilyen terepen otthonosan mozgó papok száma egyre kevesebb.

—ahol karizmatikus személyiségek állnak a gyülekezet élén,

—ahol van lelkiségi mozgalmi háttér,

—ahol van regionális papi közösségi háttér[14] (az esetek nagyobb részében ebben is zömmel mozgalmakhoz tartozó papok működnek, 

—ahol a plébánia  kisközösségekre támaszkodik,

—ahol közösséggé alakuló munkacsoportokra támaszkodhat a plébános,

—ahol az élő közösség és a racionális szervezet szerencsésen kombinálódik,[15]

—ahol az együttes élményből fakadó közösségekre épül a plébánia,[16]

—ahol alulról, kisközösségből fölfelé épült ki az egyházközség.[17] (KAMARÁS—98, BÖGRE—98)

Az eredményes lelkipásztorkodás tehát egyfelől erősen személyfüggő, másfelől erőteljesen közösségfüggő, mindkét esetben olyan szerepfelfogást találunk, mely dialógusban, egységben, testvériségben, közösségben gondolkodik. A jól működő plébániák többségét közvetlenül vagy közvetve egy-egy lelkiségi mozgalom animálja. Meglehetősen egyértelmű tapasztalat, hogy  papi identitás jóval  erősebb a lelkiségi mozgalmakhoz tartozó lelkészek körében. Közülük kerülnek ki a megvalósult egyházközségi utópiák olyan animátorai, mind Bindes Ferenc, Tomka Ferenc és Varga László, de  még, sajnos, nem sokan mások. Természetesen még az ilyen eseteken is keletkeznek sajátos szerepkonfliktusok:  hova tartozom, inkább: plébániámhoz vagy a mozgalomhoz?

 

7. Szerepfelfogások és stratégiák

P. Zulehner az népegyházban az  egyháznak  papságra és népre szakadását diagnosztizálja, ahol a klérusegyház a népet természetfölötti üdvösséggel látja el, ahol a pap aktív, a hívő receptív. Tomka Miklós a magyar helyzetre vonatkoztatva fejti ki ugyanezt: „A világi papság a világnak csak a leginkább egyházias részével van rendszeres, ám azzal is inkább csak egy sajátos szolgáltató kapcsolatban. A világi emberek problémáiban való közreműködésben, azaz a gyakorlatban megnyilvánuló személyes szeretetkapcsolatra alig kerül sor.” (TOMKA—1997) Csakhogy — folytatja P. Zulehner — az egyén meghívása nem csak az üdvösségre szól, hanem az egyház felépítésére is. Mindenkit Isten hív meg és csak neki tartozik elszámolással.  A klerikus és szakértők egyháza csekély hihetőséggel és misszionáriusi, erővel rendelkezik. A megoldást P. Zulehner a következőkben látja:

—legyen a hívő  egyenrangú a hivatali papsággal

—a papi hivatások helyett és mellett  lelki hivatások és hiteles keresztények kellenek

választani és jelölni kell  a vezetőket

—a pasztoráció fő feladata: az egyházban élő kisemberek lelki hivatásának  pártolása. kellé legyen

—a hivatal tartozik a néphez, s fő feladata  a közösségalapítás

—nem a hivatal veszélyes, hanem a hivatali stílus, tehát a méltóságban egyenlők testvériségét kell megvalósítani

—alakuljanak ki tanközösségek, a közösség döntse el, kit képezzenek költségén

—az üdvösség kapcsolódjon a világszolgálattal,

—ha lesz  elegendő közösség, lesz elegendő pap, de pappá kell szentelni házasokat és nőket is.

Vitatható mennyire  ultraradikális vagy utópikus ez a program, az azonban tagadhatatlan, hogy a szerző fogékonyan reagált az idők jeleire, a válságot jelző realitásokra. Hazánkban korántsem az ilyen radikális programok okoznak gondot, hanem a programok, az elképzelések, a tervek és a stratégiák hiánya.  Még az egyházmegyei zsinatok sem néztek szembe igazán a papi szerepet illető lényeges  kérdésekkel, és ha igen, akkor  kis lépések aligha eredményes — mert a gyorsuló időhöz képest reménytelenül lemaradó — taktikáját választották. Persze, lehetséges ugyanennek egy türelmesebb és optimistább olvasata is, mely szerint ezekkel a zsinatok remélhetően megindították e témában is a jövőről való gondolkodást, és az innovációs tevékenységet,  melynek felgyorsulására azért is van esély, mert a helyzet könnyen még rosszabbra fordulhat.

„Az egyház és saját maguk szerepének megítélésben a papság bizonytalan”, összegezi hetvenes évekbeli kutatásának eredményeit T. D. Verryn. (VERRYN—72). Nálunk is ez a helyzet. Ha stratégiákban nem is vagyunk bővében a plébániai lelkipásztorkodás terén, az ezekhez kapcsolódó papi szerepekről, ötletek, vágyak, eszmények, ilyen-olyan elképzelések azért akadnak. Ezek rendkívüli eltéréseket mutatnak: az avitt zsinat előttitől a jövő század regényéig. Igen örvendetes, hogy az elképzelések  leggyakoribb eleme a plébániákon kialakítandó közösség (és kisebb közösségek). A  második leggyakoribb elem a világiak fokozottabb bevonása a plébániai lelkipásztorkodásba. Jellemző, hogy míg a civilek általánosságban beszélnek, a papok többsége meg is jelöli — de általában óvatosan leszűkítve — a működési területet. A harmadik leggyakoribb elem a hitélet elmélyítése, a negyedik a társadalom felé nyitás, az ötödik a lelkiségi mozgalmak bevonása az egyházközségi lelkipásztorkodásba. (a harmadikat a papok, az utóbbi kettőt a civilek szorgalmazzák inkább.

 

8. Szomorú zárótörténet, némi reménykedéssel

            Az egyik hatalmas budapesti plébánián, ahol öt-hat papra lenne szükség, de mégis a szomszéd plébániára is be kell segíteniük,  három pap működik: egy karizmatikus lendületű, de nagyon beteg idős plébános, egy  hozzá hasonló korú hányattatott sorsú, gyarlóságai kamataiból élő  kisegítő lelkész, és egy szeráf külsejű, tiszta tekintetű és gondolkodású, de mosolytalan és humortalan káplán, aki halálosan komolyan veszi papi hívatását. A két idős pap azon ritka papok közé tartozik, akik a három-négy éves gyerekekkel is képesek oly módon kommunikálni az oltár mögül, hogy az még értelmiségi szüleiknek is lelki-szellemi élményt jelent. Ez a  valóságos csoda mindaddig tartott, amíg mindez abban a düledező kistemplomban történt, ahol az oltárt negyvenötven gyerek fogta körül, őket pedig szüleik és nagyszüleik, egymás pórusaiba zsúfolódva, de valamiféle szent egységben. Aztán felépült — inkább hitből mint pénzből — egy hatalmas új templom, alatta hatalmas úrnatemetővel, amely annyi jövedelmet hoz, hogy nem is szorgalmazzák a hívek egyházközségi hozzájárulását. pedig  ebből tucatnyi szegény eklézsiát lehetne — mint a  csodálatos kenyérszaporítás maradékából — jóllakatni. Az új templomban  a plébános legelső — jó szándékú, de szerencsétlen — ötlete  a családi mise volt, ahol immár nem a gyerekekhez, hanem a szülőkhöz szóltak a papok. (meg kell hagyni, továbbra is igen igényesen), a legkisebb  gyerekek pedig, akik a kistemplomban az oltár körül ültek, most az óvódaszerű  gyermekmegőrző teremben játszanak mise alatt. Aztán a plébános, aki híveit „kedveseim”-nek szóltja, egyszer csak megkérte „kedveseit”, hogy őt többé ne szólítsák atyának, mert ez a cím csak az Urat illeti meg, de nem mondja meg, hogyan szólítsák, ezért rászoknak hívei a „plébános úr”-ra. Ezután mégis megtörténik az újabb csoda:  a hányattatott sorsú, számos galibát végigcsináló, de ezen a plébánián menedékre találó  galambősz kisegítő lelkész „átváltoztatáskor” az oltár köré hívja híveit. Jönnek is a gyerekek és a bátrabb felnőttek, s hatalmas és pompás, de még belakatlan csarnok  ezekre a pillanatokra otthonná változik át. Aztán a sokadik feljelentés után már a plébános nem tud tovább falazni hányattatott sorsú jóbarátjának, akit sokadszor is felfüggesztenek. Maradnak ketten, a nagybeteg öregember és a szentéletű fiatal szeráf, akinek a prédikációjából a gyerekek csak annyit értenek meg, hogy a mennyország egy örökké tartó szentmisére hasonlít. Tekintve, hogy a szeráf és a hívek mennyország-képe közti különbség ég és föld, sajnos elképzelhető, hogy ez az egyházközségnek a jövője minden gazdagsága ellenére elfonnyad. Reménykedni abban lehet, hogy sokakban még jó darabig élni fog az oltár körüli egységgé átváltozás élménye.

Ma még ennek a történetnek bővebben akadnak változatai, mint Bindes Ferenc soproni, Jávorka Lajos kecskeméti, Nyiredi Maurus győrújvárosi, Sebők Sándor fóti, Tomka Ferenc káposztásmegyeri és Varga László kaposvári sikeres közösség-építési kísérleteinek. Ezek mindegyike olyan csoda, amelyről a szociológus csak dadogni tud, ugyanakkor mindegyikről terjedelmes szociológiai-szociálpszichológai elemzés készülhetne, nevezetesen arról, hogyan találkozott papi szerep a Szentlélektől  ihletett szerepfölfogással. A kegyelem a természetre épít, vagyis biológiai, pszichológiai, szociológiai természetű alapokra. Nem hinném, hogy a Szentlélek (mert Szent Szellem) ne értékelné nagyra a professzionalitást és „pontosan, szépen” felépített szerepet, amelyekre aztán ő általa, ő vele és ő benne  lehet ihletetten és „szellemesen” rögtönözni.

 

Felhasznált művek

BLAIKIE, N. W. H.: Altruism in the Professions: The Case of the Clergy. =

Australian and New Zealand Journal of Sociology. 1974. 84-89. pl.

BÖGRE Zsuzsa: Útkereső plébánia Káposztásmegyeren. Bp. 1998. Kézirat.

(megjelenés alatt az Iskolakultúra című folyóiratban)

FAZEKAS Andrea: A lelkészi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiák.

Szociálpszichológiai műhelymunka. Bp. ELTE BTP Pszichológiai Kar

Szociálpszichológiai tanszék, 1998. 30+4 p.

FILA Béla: Jézus Krisztus papsága. = Egyházfórum, 1990. 4. sz.  13-19. p.

GANNON, Thomas M SJ.: Priest/minister: profession or non-profession?

            = Review of Religious Research, 1971. 2. sz. 66-79. p.

HALÁSZ Piusz — KAMARÁS István: Beszélgetés Halász Piusszal papi hivatásról =

Egyházfórum, 1994. 3. sz. 62-68. p.

KAMARÁS István: Egyházközség-építők. Bp. 1992. Egyházfórum. 152 l.

KAMARÁS István: Júdások vagy Péterek? Bp. 1992. Egyházfórum. 251 l

KAMARÁS István: Plébániai lelkipásztorkodás. Bp. 1998. Kézirat. (Az Aufbruch-kutatás

keretében készült empirikus kutatás eredményeinek összegezése.)

MOBERG, David O.: The Church as a Social Institution.  Englewood N.Y. Prentice

            Hall, 1962.  The Clergy 481-511. p.

MOREL Gula: Papok és püspökök. Aufbruch H1 vitaanyag. Budapest, 1998. Kézirat

25 p.

SEBŐK Sándor. A plébániák szervezeti felépítése és a hívők közösségi élete. Fót,

1997. Kézirat.

TOMKA Miklós: Csak katolikusoknak. Bp. Corvinus, 1995.

TOMKA Miklós: „Keresztény Magyarország” vagy missziós terület?  = Quo vadis Domine?

            Pannonhalma, Magyar Pax Romana Fórum, 1998. 219-265. p.

VERRYN, Trevor David: Anglican and Roman Catholic pirests in South Africa: Some

Questionnaire Responses. = Social Compass, 1972. 93-99. p.

ZULEHNER, Paul M.: Isten népének lelki hivatala. = Egyházfórum, 1990. 4. sz.

 21-33. p.

 



[1] Előadás a romániai magyar katolikusok Pax Romana szervezetének 1998. évi csíksomlyói konferenciáján.

[2] A szegedi szeminárumban a spirituális elolvastatta a kispapokkal  a Judások vagy péterek?-et, a pályamódosító papokról készült könyveket, másutt ez a tiltott művek között szerepelt.

[3] Aki egyébként a kipróbált férfiak felszentelését is javasolja.

[4] Például Bóly, Kislőd,  Mór, Pécsszabolcs, Szászvár, Vasvár

[5]Az előbbinél jóval ritkább típusba tartozik például Csácsbozsok, Nagykorpád és Győrzámoly plébániája.

[6] Például Palócföldön és nagyvárosokban.

[7] Ez lehet kisközösség, régi jó ismerősök,  a legaktívabb hívek, hittanosok, énekkar, képviselőtestület

[8] Például Gyulaj, Háromfa, Pécs-Kertváros, Győrzámoly, Szekszárd-Újváros, Varsád plébániáin

[9]Például néhány budapesti, kisvárosi nagyközségi plébánián.

[10] Például a zalaegerszegi főplébánián.

[11] Például a budapesti Rózsák téri görögkatolikus egyházközség,

[12]  Például Ajka, Baja-Belváros, Budapest-Bakáts tér, Tápé, Pécs-Kertváros plébániáin.

[13] Ilyen a káposztásmegyeri,  nemesvámosi, kecskeméti Széchenyi-városi, sülysápi és a kaposvári Szent Imre plébánia

[14]  Ilyen például a Dorog környéki régió, Rédei József irányításával.

[15] Ilyen a budapesti Kövi Szűz Mária plébánia (KAMARÁS—92/b)

[16] Ilyen volt a Nagy Árpán plébánossága alatt a gyáli egyházközség. (KAMARÁS—92/b)

[17] Ilyen a Tomka Ferenc vezette káposztásmegyeri  plébánia, amelynek  vezérértéke az egység, melyet először a magyar egyházban a Fokoláre mozgalom kezdett terjeszteni. Ezért az egyházközségi programok célja a szeretet megtapasztaltatása. A szeretet-központú értékrendet megvalósító normarend a közösségi szellemet állítja középpontba. Jellemző, hogy az is a magatartásszabályok közé tartozik, hogy a  plébániát csak úgy emlegetik a hívek, hogy „közösség”. (BÖGRE—98)

 

Kíváncsian várom a reflexiókat!


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.